Báthory Zoltán a XX. századi magyar pedagógia meghatározó alakja volt. Pályáját 1952-ben tanárként kezdte. 1967-től az Országos Pedagógiai Intézet munkatársaként sokat tett azért, hogy a hazai közoktatási kutatásokat bekapcsolja az európai szakmai és tudományos életbe. Egyike volt a hazai és a nemzetközi tanulói tudásmérések (IEA, Monitor) kezdeményezőinek és elindítóinak. A hetvenes évek közepétől érdeklődése tantervi és didaktikai kérdések felé fordult. E tárgykörben született kötetei a pedagógusképzés és -továbbképzés alapműveivé váltak – Tanítás és tanulás (1985), Tanulók, iskolák – különbségek. Egy differenciális tanításelmélet vázlata (1992). A nyolcvanas évektől aktívan részt vett a közoktatás átalakításában, demokratikus alapjainak kialakításában, az új alapdokumentumok (közoktatási törvény, Nemzeti alaptanterv) kidolgozásában. 1994–98 között helyettes államtitkárként oktatásirányítási szerepet is vállalt. Erről a két évtizedről írta a Maratoni reform (2001) című visszaemlékezését.

1988-ban szerezte meg a Magyar Tudományos Akadémián a neveléstudomány doktora címet. 1990-től az MTA Pedagógiai Bizottságában tevékenykedett, amelyet négy cikluson át elnökként vezetett. Elnöke volt a Magyar Tehetséggondozó Társaságnak és az Eötvös József Szabadelvű Pedagógiai Társaságnak, tagként vett részt az MTA Elnökségi Közoktatási Bizottságában, az Európai Akadémia (London) munkájában, az Országos Köznevelési Tanácsban, az Új Pedagógiai Szemle és a Magyar Pedagógia szerkesztőbizottságában, társfőszerkesztőként vezette a Pedagógiai Lexikon (1997) összeállítását.

Az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet vezetői és munkatársai részvétüket fejezik ki Báthory Zoltán családjának, barátainak, tisztelőinek szerettük elvesztése miatt.