2014. április 20., vasárnap , Húsvét, Tivadar

1055 Bp., Szalay u. 10–14.

Tel.: (+36-1) 235-7200

Fax: (+36-1) 235-7202

magyar english
Elfelejtett jelszó

Intézeti folyóiratok

Köznevelés
Új Pedagógiai Szemle
Educatio
Könyv és nevelés
Kattintson ide a rendeléshez!
Tudástár >> Új Pedagógiai Szemle 2003 február

Az egzisztencializmus hatása a pedagógiára

2009. június 17.

A magunk mögött hagyott 20. század egyik legfontosabb filozófiai irányzata az egzisztencializmus. A nevelésfilozófiával foglalkozó szerző áttekinti, hogy az egzisztencializmus milyen hatást gyakorolt a pedagógia, a neveléselmélet fejlődésére, milyen szempontokat erősített a nevelésről való gondolkodásban. Az egzisztencialista alapról induló kutatók gondolkodásmódjában közös a személyiség értékeinek felismerése, az egyéni létre, az individuum nevelésére alapozott szemlélet. A lét sokféle élményének megtapasztalását hangsúlyozó szemléletmód az egzisztencialista pedagógiai felfogást sok tekintetben rokonítja a reformpedagógia különböző irányzataival.

Bábosik Zoltán

Az egzisztencializmus hatása a pedagógiára

Az egzisztencializmusról általában

Az egzisztencializmus azon filozófiai irányzatok egyike, melynek hatása nem maradt meg a filozófia keretein belül. Hullámai számos művészetet és tudományt elértek, így például az irodalom vagy a pedagógia területét is.

Az egzisztencializmus máig ható irányzata a minden embert érintő problematikát állította középpontba. Ez pedig az emberi létezés, a személyiség sorsa, a világba vetett és „halálhoz mért” léte. Több áramlatot különíthetünk el az irányzaton belül, közös vonása azonban valamennyinek az egzisztenciára irányultság. Az egyéni sors, a határszituációk boncolgatása, a lét és az élet értelmének kutatása széles körben népszerűvé tette ezt a filozófiát.1

Az egzisztencialista filozófiához igen különböző személyiségek csoportját sorolhatjuk. Mindnyájuknál közös az egzisztencialista gondolkodás, amely tehát az egyes ember létezésére kérdez rá, és őt erre a kérdésre kötelezi, olyan gondolkodás, amely felhagy a világgal szembeni teoretikus beállítottsággal.2

Az egyéni léthelyzet mindenki számára adott, de a tömegesítés, a gépiesítés, a kollektivizmus rémuralma maradandó károkat okozott a személyiség kibontakozásában. Az egzisztencializmus alaptétele az egyéni lét, a szubjektíven felfogott egzisztencia. Az irányzat központi problémája pedig a szabadság. E szó különféle jelentéstartalmakat hordoz az egzisztencializmus képviselőinél is. Jaspers szerint a lét maga a szabadság, de megvalósításához az autentikus választás szükséges, amelyet a hit és a szeretet biztosít. Heidegger ugyanerről azt állítja, hogy az igazi szabadság a halál általi, míg Sartre szerint az ember abszolút módon szabad és abszolút módon felelős tetteiért.

Az egzisztencializmusnak sajátos fogalmi rendszere van! Ezek a fogalmak az irányzat legtöbb képviselőjénél visszatérő jelleggel fordulnak elő.

Autentikus: az az emberi létforma, amelyben az ember tudatosan vállalja szabadságát, s így valósítja meg önmagát. A nem autentikusság, amikor az egyén menekül a választás és a felelősség elől.

Élni (megélni, átélni): azt a módot jelöli, ahogyan az egyén a konfliktusokat, a valóságot átéli, az egyén szubjektív valósága a világról.

Elidegenítés: az egyénnek azt a magatartását jelöli, amikor magát valami másba vetíti ki, s abban véli önmagát megvalósítani (nem azonos a marxista elidegenedés fogalmával).

Választás: az egyén semmitől nincs döntéseiben meghatározva (sem múltjától, sem körülményeitől). A „gondolkodom, tehát vagyok” descartes-i tétele Sartre rendszerében a „választhatok, tehát vagyok” tételévé módosult. Az embermivolt a választás szabadságában ragadható meg. Az autonómia Kantnál sokat boncolgatott problémája itt új megvilágításba kerül.

Autonómia: az egyén olyan magatartása, amelynek során – választása által – mások magatartásától függetlenül is függetlennek érzi önmagát. Az emberi történelem döntésszituációk története, sorozata. Az egzisztencializmus az általános emberi lét problémáit világítja meg az egyéni léten keresztül.3

Az egzisztencializmus története

Az egzisztencialista elnevezést először a neokantiánus Fritz Heinemann használta 1929-ben Németországban, és Heidegger filozófiájára alkalmazta. Az irányzat születési dátuma legalább két évvel előbbi, hiszen 1927-ben látott napvilágot Martin Heidegger Sein und Zeit (Lét és idő) című alapvető munkája. Honfitársa, Karl Jaspers filozófusként 1932-ben lépett fel Philosophie című, nagy terjedelmű, háromkötetes művével.4

Kierkegaard tekinthető e gondolkodói mozgalom előfutárának. További képviselői: Heidegger, aki filozófiáját fundamentalista ontológiának nevezi. Befolyása alatt fejti ki Sartre azt az egzisztencializmust, amelyhez még Camus és Beauvoir tartozik. Jaspers német egzisztencialista filozófus egyértelműen elhatárolja magát Sartre filozófiájától, és elutasítja, hogy filozófiáját egzisztencialistának nevezzék.5

Az egzisztencialista filozófia alapvetően azzal vitatkozik, hogy az embert és létezését objektivista módon szemléljék. „Szemben áll azzal a törekvéssel, hogy az embert úgy akarják megismerni, mint a világ bármely más dolgát. Ez a vita nemcsak Kierkegaard-ral, hanem Pascallal kapcsolja össze az egzisztencializmust és Nietzschével is.” (Nicolas Abbagnano)

Az egzisztencialista filozófia alapproblémái közé tartozik az emberi létezés időbelisége. A létet lényegében az idő határozza meg, amit Heidegger már művének címével is kifejez: „Lét és idő”. A létezés végességét ugyanis nem szabad tagadni vagy félreérteni.6

Az egzisztencialisták – s különösen Heidegger és Sartre – támaszkodnak Husserl fenomenológiájára is. Husserl maga gyakran és erőteljesen hivatkozik arra, hogy filozófiája szigorúan tudományos, sőt azt állítja, hogy objektív is abban a vonatkozásban, hogy vizsgálódása az egyéni tudatot meghaladja és a tiszta lényegiséget éri el. A fenomenológiai felfogás a jelenségeket a lényegre akarja redukálni, mégpedig oly módon, hogy „zárójelbe teszi” tartalmukat. Ezt a redukciót Husserl szerint a transzcendentális „tiszta” tudat hajtja végre. A fenomenológiai módszer tehát közömbösséget hirdet abban a kérdésben, hogy a jelenségek léteznek-e a valóságban, és hogy mi a tényleges tartalmuk.

Ilyen filozófiai előzmények után jelentkeztek az egzisztencialista irányzatok a két világháború közti Németországban. Irányzatokról kell beszélnünk, hiszen a német filozófusok sem értenek egyet egymással az egzisztencializmus értelmezésében, sőt tiltakoznak az egzisztencialista megjelölés ellen. Arról nem is beszélve, hogy teljes mértékben elítélik a francia irányzatokat s különösen a Sartre által képviselt egzisztencializmust. Ez önmagában is magyarázza, hogy meglehetősen nehéz meghatározni az egzisztencializmus fő vonásait. Walter Kaufmann, az egzisztencializmus egyik amerikai magyarázója ezt a nehézséget azzal akarja megkerülni, hogy a következő meghatározást adja: „Annak visszautasítása, hogy valamilyen gondolati iskolához tartozzanak; bármiféle hittételek összességének és különösen rendszereknek mint meg nem felelőknek az elvetése; és határozott elégedetlenség a hagyományos filozófiával, amelyet felületesnek, akadémikusnak és az élettől távol állónak tartanak – ez az egzisztencializmus lényege.”7

Az irányzatok sokfélesége miatt a legtöbb filozófiatörténész azt a megoldást választja, hogy összefoglalja az egzisztencialisták központi témáit. Így az európai filozófiai irányzatok egyik ismertetője, I. M. Bochenski a következőkben jelöli meg az egzisztencializmus lényegét:

  • Az egzisztencialista filozófusok az „átélt” tapasztalatból indulnak ki, azaz az egyéni élményből.
  • Az egzisztenciát úgy fogják föl, mint „tervet” (projektumot), melynek átélésére, megragadására vagy megvalósítására törekedni kell.
  • Ennek a szubjektivitásnak a célja az alkotás, abban az értelemben, hogy az ember megvalósítja önmagát.
  • A cselekvésre a világban kerül sor, amelyet Bochenski szerint az egzisztencialista filozófusok nem vetnek el, hiszen a választás szempontjából számolniuk kell vele.
  • Az egzisztencialisták a megismerés forrását a szorongásban keresik, s lebecsülik a rációt.8

Az egzisztencializmus pedagógiai képviselői

Az egzisztencializmusnak a pedagógiában nem voltak olyan nagyszámú és nagy formátumú képviselői, mint a filozófiában, így az egzisztencialista pedagógia kidolgozottsági foka sem éri el az irányzat filozófiai szintjét. Nem nagyon beszélhetünk kidolgozott neveléstudományi rendszerről sem. A pedagógia területén az egzisztencializmus leginkább a neveléselméletben és a nevelésfilozófiában öltött határozott formát.

Az irányzat egyik első pedagógiai képviselője az 1955-ben elhunyt Oswald Kroh volt, aki a pszichológiai kutatásokról tért át a pedagógiára. Kroh szerint a mai ember elvesztette biztonságérzetét, és fél az élettől azoknak az erőszakos változásoknak a következtében, amelyek a valóság minden területén végbemennek. Véleménye szerint a nevelés elavult és merev, ezért nem is tölti be igazi feladatát. Ilyen feltételek között elkerülhetetlen a „nevelés revíziója”.9 Az élet ugyanis annak a leglényegesebb kérdésnek a határozott eldöntését követeli, hogy a személyiségnek a személyes felelősség szellemében való fejlődéséről kell-e gondoskodni, vagy inkább az egyének kollektív működésével kell törődni, tekintettel a technika mind nagyobb erővel jelentkező igényeire. Kroh meggyőződése, hogy csak a személyiségben van a legmagasabb rendű érték, és tőle függ az alkotóerők fenntartása és fejlesztése. Továbbá az ő fejtegetéseiben is folyamatosan jelen van az emberi felelősség hangsúlyozása.

Szintén fontos szerepet játszott az egzisztencialista pedagógia kialakulásában a politiers-i akadémia rektora, Henri Hubert. Hubert munkássága valamivel korábbra esett, hisz ugyanabban az évben halt meg, amikor megjelent Heideggertől a „Lét és idő”. Ennek ellenére pedagógiai nézetei nagyszerűen rímelnek az egzisztencializmus filozófiai és pedagógiai alapelveire.

Hubert szerint a nevelés célja, hogy a gyermeket hozzásegítse lényének megvalósításához és ahhoz, hogy olyan személyiséggé váljék, aki képes részt venni a „szellemi társadalom” életében. Mivel Hubert véleménye szerint a jellem elsősorban az érzelmi tapasztalatokban jut kifejezésre, a nevelés akkor teljes értékű, ha az érzelmeket az érzelmek által neveli. Ezért a növendéket a művészeti nevelés segítségével képessé kell tenni a szép megérzésére; a „filetikus” nevelés segítségével tartóssá kell tenni benne a szeretet érzését; a vallásos nevelés segítségével pedig fel kell szítani benne a lét nagysága iránti alázatot. Az esztétikai nevelésnek ez a három formája az értelmi és az erkölcsi neveléssel együtt alkotja annak a nevelésnek a totális és végleges szintézisét, amelynek segítségével a lojális, nemes és vallásos jellemű egyedben mint a szellemi társadalom aktív tagjában teljes mértékben megvalósul az emberi lét.10

Az előzőekből kitűnik, hogy Hubert olyan elitképzésben gondolkodott, melynek intellektuális jellege a döntő. Érdemes megjegyezni, hogy nem sokkal korábban Nietzsche is elitképzést szorgalmazott, továbbá embereszményének az „Übermensch”-nek a körülírásakor ő is használja a „nemes” jelzőt. Mindez pedig azért érdekes, mert Mounier egzisztencialista fájának ún. ateista ágában Nietzschét is szerepelteti Heidegger és Sartre társaságában.

Ehhez képest N. Fallico professzor gondolataiban egyfajta elmozdulás érzékelhető az individualizmus irányába. Fallico szerint nemcsak kudarcra van ítélve, hanem „éles elutasítást” érdemel minden olyan próbálkozás, amely bármiféle általánosított képet akar adni az ember pszichikumában lejátszódó folyamatokról. Véleménye szerint a pedagógus funkciója mindössze ennyi: buzdítsa a gyermeket, hogy merjen „önmaga lenni”, és ne gátolja személyiségének „önkifejeződését”, még ha ez keserves lelki megrázkódtatásokkal jár is. Ez az elgondolás – mondja Fallico – nem jelent eltérést az egocentrizmustól. Az egzisztencialista pedagógus „sohasem mulasztja el az alkalmat, hogy a gyermeket önmaga elleni lázadásra késztesse”. El kell juttatni a növendéket saját „erkölcsi és intellektuális tökéletlenségének” tudatosításához. Ezzel azonban lényegében véget is érnek a nevelés feladatai. A pedagógus csak ritkán tud erkölcsi hatást gyakorolni a gyermekekre személyiségének példájával, amelyet a tanulók utánzásra érdemes mintának választhatnak.11

A legradikálisabban individualista álláspontot talán Marcel, az ismert francia egzisztencialista fogalmazta meg, aki szerint: „Ostobaság volna azt gondolni, hogy lehetséges tömegnevelés. Csak az egyén, pontosabban: csak a személyiség nevelhető. Ezenkívül csak idomításról lehet szó.”12

A német származású Otto Friedrich Bollnow elsősorban nevelésfilozófiai szempontból gyarapította az egzisztencialista pedagógia elméletét. Bollnow szerint a pedagógiai problémák megoldásánál elvben tekintetbe kell venni az úgynevezett „integrális antropológia” megállapításait. Idesorolja a biológiát, a pszichológiát, a szociológiát, az etnográfiát és az ember tudományos megismerésének néhány más területét.13

Bollnow két rendkívül fontos kifejezéssel dolgozik: a „találkozás” (Begegnung) és a „képzés” (Bildung) fogalmával.14 Szerinte az embernek teljes mértékben ki kell bontakoztatnia a maga lehetőségeit, hasonlóan a növényhez, melynek magjában szintén nagyszabású fejlődés indul. A képzés anyagának – amelyben ez a kibontakozás végbemegy – nincsen önálló jelentősége, mivel ez a szellemi erők kibontakozásának csupán eszköze. A pedagógiai gyakorlatban az értékmérő a követelményeknek való megfelelés momentuma. A nevelt vagy megfelel a követelményeknek, vagy nem, és annyiban bontakozik ki, amennyiben megfelel nekik. Ám ez a fajta attitűd szigorúan egzisztenciális értelemben valami egészen más, mint a képzés során kibontakozó szubjektivitás. Azonban az idegen alakban is ugyanaz az emberi szellem talál önmagára. Innen a saját lehetőségeink kibontakozásának boldogító érzése, amely az idegen dolgok és személyek befogadásával valósul meg.

Ahol képzésről beszélünk, ott minden erő sokoldalú és harmonikus kifejlődéséről van szó. Ez azt jelenti, hogy mindez a képzési tartalmakkal való minél sokoldalúbb érintkezésen múlik, melynek révén a szubjektum minden irányban kibontakozhat. A képzés szükségszerűen sokoldalú, és a szellemi világhoz való viszonyban az anyagnak egy lehetőleg széles körét kell feltárni a felnövekvő ember előtt.15

Bollnow szóhasználatában a „találkozás” kifejezésnek elsősorban a tanárral történő találkozás esetében van jelentősége. Szerinte ez úgy hat az egyénre, mint egy áramütés, és ezzel az élménnyel nevelni lehet.

Az egzisztencializmus pedagógiai gyakorlata

Az egzisztencialista pedagógiát – mint már említettük – elsősorban a neveléselmélet és a nevelésfilozófia terén dolgozták ki, míg a gyakorlati megvalósítás módjainak kimunkálására alig történtek kezdeményezések. Ez azonban nem jelenti azt, hogy reménytelen vállalkozás volna. Ugyanis az irányzat több tételéből természetes módon következnek bizonyos gyakorlati konklúziók, melyek a reformpedagógiák gyakorlatával esnek egybe. Az egzisztencialista pedagógiát tehát a gyakorlatban főleg a reformpedagógiák módszereivel lehet megvalósítani.

Az első és legfontosabb konklúzió Bochenski első tételéből következik, mely szerint „az egzisztencialista filozófusok az átélt tapasztalatból indulnak ki, azaz az egyéni élményből”. Ebből magától értetődően következik az irányzat naturalisztikus jellege. Vagyis alapvetően a beidegző, begyakorló hatásokra fog építeni, és a gyakorlati tapasztalatok útján próbál meggyőződéseket kialakítani a gyerekben. Annyi tehát bizonyos, hogy az egzisztencialista pedagógia a hatásszervezés szempontjából mindenképpen naturalisztikus jellegű.

Az egzisztencialista filozófiában a művészetnek és ezen belül az irodalomnak kitüntetett szerepe van, következésképpen ezek beépültek az egzisztencializmus filozófiai rendszerébe. A legtöbb egzisztencialista filozófus a romantika alaptételét fogadta el a művészet különleges szerepéről a világ és az én megismerésében. Ily módon az egzisztencialista pedagógiának is nagy súlyt kell helyeznie az esztétikai-művészeti nevelésre. Kierkegaard az esztétika kapcsán egyenesen érzelmi magatartásról beszél, következésképp az esztétikai nevelésen keresztül valósítható meg az érzelmi nevelés. A reformpedagógiák közül nem egy irányzatban a művészi beállítottság meghatározó. Jó példa erre a Waldorf-pedagógia, ahol az egyik cél felkutatni, hogy a gyereknek milyen művészi képességei vannak, és aztán ezeket fejleszteni.

A reformpedagógia mozgalmával való rokon vonások helyenként még az elmélet szintjén is fölfedezhetők. Láthattuk, hogy a filozófiában az egzisztencializmus visszatérő motívumai a döntés, illetve választás, valamint a felelősség fogalma. Az instrumentalista irányzat esetében már Dewey is hangsúlyozta, milyen fontos, hogy az egyént megtanítsuk önállóan dönteni. Ugyanis ennek eredményeképpen fejlődik ki az egyénnek az a képessége, hogy felelős társadalmi lényként éljen, vagyis szociális szempontok alapján tudja irányítani magatartását.

Fontos továbbá kiemelni, hogy az egzisztencialista filozófusok az átélt tapasztalatból indulnak ki, azaz az egyéni élményből, ami maga után vonja a felfedező, illetve felfedeztető oktatási módszer preferálását.

Végül, de nem utolsósorban az egzisztencialistáknál a szubjektivitás célja az alkotás, amely a pedagógia nyelvén leginkább az öntevékenység kifejezésének felel meg, s az egyén leginkább ezen keresztül valósíthatja meg önmagát. Az önmegvalósítás igényére a reformpedagógia szótárában szintén megvan a megfelelő kifejezés, mégpedig az önkibontakozás. Logikus tehát, hogy az irányítás szempontjából az egzisztencialista pedagógia a szabad nevelési irányzatokhoz áll közelebb, melyek a nevelést a gyermek felől nézve egyfajta önkibontakozási folyamatként értelmezik.

 

A honlapon található tanulmányok, egyéb szellemi termékek, illetve szerzői művek (a továbbiakban: művek) jogtulajdonosa az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet. A jogtulajdonos egyértelmű forrásmegjelölés mellett felhasználást enged a művekkel kapcsolatban oktatási, tudományos, kulturális célból. A jogtulajdonos a művekkel kapcsolatos anyagi haszonszerzést azonban kifejezetten megtiltja.