Medgyesi Márton

1. Az oktatás társadalmi és gazdasági környezete

A társadalmi-gazdasági környezet meghatározza, hogy a közoktatásnak milyen feltételek között kell működnie. Ennek a feltételrendszernek a különböző aspektusait vizsgáljuk a fejezet első részében, elsősorban az iskoláskorú évjáratok létszámának, a gyermekes családok jövedelmi helyzetének és a gyermekek életmódjának, valamint az oktatás államháztartási/finanszírozási környezetének a bemutatásával. A közoktatás célja természetesen az egyének képzésén keresztül a társadalmi jólét növelése ezen társadalmi-gazdasági környezet alakításán keresztül, ezért az iskolázottság gazdasági és társadalmi hatásainak alakulását is áttekintjük. Az iskolázottság hatásai között elsősorban az iskolázottságnak az egyének munkaerő-piaci helyzetére, foglalkoztatottságára és kereseteire gyakorolt hatását vizsgáljuk. A társadalomtudományi szakirodalom azonban felhívja a figyelmet arra is, hogy az iskolázottságnak az egyének kereseteire való hatása mellett más társadalmi hatásai is lehetnek, így például befolyásolhatja a politikai részvételt, a társadalmi kohéziót, az egyének egészségi állapotát. A fejezet utolsó részében ilyen társadalmi hatásokra mutatunk be példákat.

1.1. A gazdasági fejlettség alakulása

Magyarország 2004. május elsején vált az Európai Unió teljes jogú tagjává. Az ország gazdasági fejlődése már ezelőtt a dátum előtt is szorosan kapcsolódott az EU országai­nak gazdasági fejlődéséhez, a csatlakozás után pedig a magyar gazdaságpoli­tika prioritásai az unió gazdaságpolitikájához igazodnak. Az EU 2000. évi lisszaboni csúcsértekezletén célul tűzték ki a tartós gazdasági növekedés, a teljes foglalkoztatottság, a társadalmi kohézió és a fenntartható fejlődés elérését. Ezen belül természetesen a magyar gazdaságpolitika célja, hogy az ország fokozatosan felzárkózzék az EU átlagos fejlettségi szintjéhez. A kilencvenes évek második felét jellemző gazda­sági növekedés folytatódott ennek az évtizednek az első felében is, habár az 1997–2000 közötti évek 5% körüli éves GDP-növekedésével szemben ebben az időszakban 3 és 4% közötti növekedési rátákat regisztráltak. A lakosság egy főre jutó jövedelme a kilencvenes években csak a választási években növekedett, 2000 után viszont minden évben 4-5%-os növekedés figyelhető meg, ami némelyik évben a GDP-növekedés ütemét is meghaladja (lásd 1.1. ábra és Függelék 1.1. táblázat). Mivel az EU-tagállamok átlagában a GDP növekedése alacsonyabb volt ebben az időszakban, elmondható, hogy Magyar­ország elindult az EU átlagos fejlettségi szintjéhez való felzárkózás útján. A magyarországi egy főre jutó GDP 1998-ban 50,7%-a volt a 25 jelenlegi tagállam alkotta országcsoport átlagának, 2004-ben 60,1%-a, tehát az 1998 óta tartó időszakban mintegy tíz százalékponttal sikerült közelebb kerülni a jelenlegi EU-tagországok átlagos fejlettségi szintjéhez (Eurostat Structural Indicators adatbázis).

1.1. ábra
A GDP és a reálkereset alakulása Magyarországon, 1989–2005 (1989=100%)

Forrás: KSH Stadat adatbázis

A gazdasági növekedés csökkenő lélekszám mellett valósult meg, hiszen Magyarország népességének az 1981 óta tartó csökkenése a legutóbbi években is folytatódott. A 2001-es népszámlálás adatai szerint a népesség 10 198 ezer fő volt, amely mintegy félmillióval marad alatta a húsz évvel azelőtti lélekszámnak. A népesség számának változását egyrészt a természetes népszaporulat, vagyis a születések és halálozások egyenlege, másrészt a migrációs folyamatok befolyásolják. Az élveszületések száma 1980-ban még közel százötvenezer volt, 2001-ben ennek mindössze kétharmada, 2004-ben pedig annál is valamivel kevesebb, 95 100 gyermek látta meg a napvilágot (Népmozgalom…, 2005).

Az EU lisszaboni csúcsértekezletén a foglalkoztatás terén konkrét célokat is kitűztek a tagországok elé. Eszerint 2010-re a 15–64 éves népességben a foglalkoztatási rátának a tagországok átlagában el kell érnie a 70%-ot, ezen belül a nők esetében a 60%-os arány elérése, az 55–64 évesek között pedig az 50%-os foglalkoztatási ráta lett a cél. Magyarország meglehetősen messze van az EU foglalkoztatási célkitűzéseinek az elérésétől. A magyar munkaerőpiacot az EU többi tagállamaival, illetve az OECD-országokkal való összehasonlításban alacsony foglalkoztatási ráta és magas inaktivitás, illetve alacsony munkanélküliség jellemzi. Ezt emeli ki az Európai Bizottság által a tagországok foglalkoztatási helyzetéről és a foglalkoztatási célok elérésének lehetőségéről készített jelentés (az ún. Wim Kok-jelentés, Jobs, jobs, jobs…, 2003) is. A jelentés megállapítja, hogy a magyar munkaerőpiacot különösen az alacsony képzettségűek, a hátrányos helyzetűek, a nők és az idősek esetében jellemzi alacsony foglalkoztatási ráta (Frey, 2004). A jelentés megemlíti a munkaerőpiacon mutatkozó regionális egyenlőtlenségeket (lásd Függelék 1.7. táblázat) és az alacsony ágazati és földrajzi mobilitást is. (A magyar munkaerőpiac foglalkoztatási problémáiról és annak oktatási vonatkozásairól lásd a 2.1. alfejezetet.)

Az EU-tagországokkal összehasonlítva, a 2004-ben Magyarország a 15–64 évesek körében mért 56,8%-os foglalkoztatási aránnyal csak Lengyelországot és Máltát tudta megelőzni. Ebben az évben a tagországok foglalkoztatási rátájának átlaga 63,3% volt. Hatvan százalék alatti foglalkoztatási rátával rendelkezett még Szlovákia, Olaszország és Görögország is. Az újonnan csatlakozott EU-tagországok többségében is magasabb volt a foglalkoztatottak aránya, mint Magyarországon: Szlovéniában 65,3%, Csehországban 64,2% volt a ráta értéke, de a balti országok is hatvan százalék feletti aránnyal rendelkeztek 2004-ben. A legmagasabb foglalkoztatású EU-tagországok, Dánia, Hollandia, Svédország és az Egyesült Királyság már 2004-ben elérte a célul kitűzött 70%-os foglalkoztatási szintet (Eurostat Structural Indicators adatbázis).

A foglalkoztatottak száma Magyarországon az elmúlt öt évben 2003 második felében volt a legmagasabb, ekkor 3 950 000 embernek volt állása, ehhez képest 2005 második felében mintegy harmincezerrel kevesebb foglalkoztatott dolgozott (lásd 1.2. ábra és Függelék 1.2. táblázat). Ennek következtében a 2003 második félévében a 15–74 éves népességben mért 51%-os foglalkoztatási ráta néhány tized százalékponttal csökkent. A munkanélküliek száma ugyanebben az időszakban mintegy hetvenezer fővel gyarapodott, ezáltal a munkanélküliségi ráta mintegy másfél százalékponttal, 5,6%-ról, 7,3%-ra nőtt. Ugyanakkor ebben az időszakban az aktivitási ráta is növekedett 54,1%-ról majdnem egy százalékponttal. Vagyis, a munkanélküliségi ráta növekedésének egy része annak köszönhető, hogy a gazdaságilag inaktívak közül egyesek visszatértek a munkaerőpiacra és álláskeresésbe kezdtek.

1.2. ábra
Az aktivitási, foglalkoztatási és munkanélküliségi ráta alakulása Magyarországon a 15–74 éves népességben, 2000–2005 (%)

Forrás: KSH Stadat adatbázis

A foglalkoztatási helyzet változásának fontos szempontja az ifjúsági munkanélküliség alakulása is. A 15–24 éves korosztályban a 2001-ben mért 11,3%-ról 2005-re 19,4%-ra emelkedett a munkanélküliségi ráta (lásd Függelék 1.8. táblázat). Ez az iskolából a munkaerőpiacra való átmenet növekvő nehézségei mellett minden bizonnyal összefügg azzal is, hogy növekszik egy adott korcsoportban a továbbtanulók aránya, és csak kevesebben – jobbára az iskolában gyengébben teljesítők – választják a munkaerőpiacra való kilépést.

A magyar gazdaság kis, nyitott gazdaság, amelynek szerkezeti változásait, így a foglalkoztatás gazdaságszerkezeti megoszlását is, a világgazdasági folyamatok alakítják. A mezőgazdaság és a feldolgozóipar visszaszorulása, a szolgáltatások térnyerése révén a magyar gazdaság szerkezete egyre hasonlóbbá vált a fejlett országok gazdasági szerkezetéhez. A tercier szektor foglalkoztatásban betöltött szerepének növekedése az elmúlt években is folytatódott. A szolgáltató szektorban foglalkoztatottak aránya az ezredfordulón jellemző 59,5%-os arányról 2004-re 62%-ra nőtt, míg a mezőgazdaságban foglalkoztatottak aránya a 2000-es 5,2%-ról, az iparban-építő­iparban foglalkoztatottak aránya pedig 35,3%-ról egy-egy százalékpontot csökkent (Munkaerőpiaci Tükör, 2005). A szolgáltatásokon belül az ingatlanügyletek és gazdasági szolgáltatás ágazatban dolgozók aránya növekedett legjelentősebb mértékben (5%-ról 6,5%-ra), ezen kívül az egészségügy és szociális ellátásban, az oktatásban és a közigazgatás/védelem/tb ágazatokban foglalkoztatottak aránya is növekedett. Csökkenő volt ugyanakkor a szállítás, posta, távközlés ágazatban foglalkoztatottak aránya. Az ezredforduló óta eltelt időszakban a feldolgozóiparban foglalkoztatottak aránya is csökkent. A szektoron belül a gépkocsigyártás, illetve elektronikai ipar szerepe erősödött, ugyanakkor a hagyományos, kevesebb hozzáadott értéket termelő ágazatok, textilipar, élelmiszeripar tovább zsugorodott.

Az Európai Unió lisszaboni csúcsértekezletén megfogalmazott gazdaságpolitikai célkitűzések között a társadalmi kohézió előmozdítása is fontos szerepet kap. Az európai szociális modell a gazdasági fejlődést úgy kívánja megvalósítani, hogy közben a foglalkoztatás növelését és a társadalmi befogadás folyamatát is előmozdítja. Ennek érdekében a foglalkoztatáshoz hasonlóan nyitott koordinációs mechanizmust léptettek életbe a szociálpolitika területén is. A 2001-ben sorra került laekeni csúcstalálkozón elfogadtak egy jelzőszámrendszert (Atkinson et al., 2002), amely a társadalmi befogadás folyamatainak figyelemmel kísérésére szolgál. Ennek a jelzőszámrendszernek az elsődleges indikátorai a jövedelmi¹ szegénység és a jövedelem-egyenlőtlenség jelzőszámai². Az indikátorok alapján Magyarország mind a jövedelemegyenlőtlenség, mind a szegénység tekintetében az EU-átlagnál alacsonyabb értékkel jellemezhető (lásd 1.3. ábra és Függelék 1.3. táblázat). Az Európai Unióhoz újonnan csatalakozott országok egyenlőtlenség szempontjából jelentősen különböznek. Szlovénia és Csehország a legalacsonyabb egyenlőtlenségi mutatóval és szegénységi rátával rendelkező tagországok közé tartozik a skandináv országokkal, illetve Luxemburggal egyetemben. Ezekben az országokban a szegények aránya tíz százalék alatti, vagy ezt éppen meghaladó mértékű, és a leggazdagabb ötöd jövedelme kevesebb mint négyszerese a legszegényebb ötöd jövedelmeinek. Ezzel szemben Lettország, Észtország és Szlovákia az EU legegyenlőtlenebb országai közé tartozik (Portugáliával és Görögországgal együtt), ahol a legfelső és a legalsó ötöd jövedelmeinek aránya mintegy hatszoros. Szlovákiában a szegények aránya is a legmagasabbak közé tartozik, a szegénységi ráta 21%.

1.3. ábra
Jövedelemegyenlőtlenség és szegénység az EU-tagállamokban, 2004

Forrás: Eurostat, Structural Indicators adatbázis (www.europa.eu/comm/eurostat)
Megjegyzés: S80/S20 indikátor definícióját lásd a 2-es lábjegyzetben. A *-gal jelölt országok esetében az adatok 2003-ból származnak.

Magyarországon 2003-ban a szegények aránya 12%, a jövedelemegyenlőtlenségi mutató értéke 3,3 volt. Ez azt jelenti, hogy hazánkban Szlovéniánál és Csehországnál, illetve a skandináv országoknál magasabb az egyenlőtlenség és a relatív szegénység mértéke. Ezen indikátorok alapján leginkább Hollandia, Ausztria, illetve Franciaország jövedelemeloszlása hasonló a magyarhoz.

A jövedelmi egyenlőtlenségek alakulásának magyarországi tendenciáit vizsgáló kutatások megállapítják, hogy míg a piacgazdasági átmenet első éveit jellemző re­cesszió időszakában az egyenlőtlenségek gyorsan növekedtek, addig az 1996-tól tartó időszakot a gazdasági növekedés mellett gyakorlatilag változatlan egyenlőtlenségi mutató jellemzi (Tóth, 2006). A legfrissebb eredmények azt mutatják, hogy 2005-ben a jövedelmi egyenlőtlenségek mértéke 2003-hoz képest némileg alacsonyabb, és a kilencvenes évek második felében tapasztalt szintnek felel meg (lásd Függelék 1.4. táblázat). A szegénységi ráta³ értéke 2005-ben 12%, ami szintén némi csökkenést jelent a két évvel ezelőtti adatokhoz képest, és a kilencvenes évek végének szegénységi rátájához hasonló.

A jövedelmi különbségeket magyarázó kutatások szerint a személyek jövedelmi helyzete szoros kapcsolatot mutat a háztartás munkaerő-piaci helyzetével és demográfiai összetételével. Azokban a háztartásokban élő személyek jövedelme, ahol minden aktív korú felnőtt foglalkoztatott, egynegyedével haladja meg az átlagos jövedelmet, míg azokban a háztartásokban élők körében, ahol nincs egyetlen foglalkoztatott aktív korú sem, az átlagos 60%-a a jövedelmek szintje. A munkaerő-piaci lehetőségek szorosan összefüggnek a háztartás tagjainak iskolai végzettségével. Azokban a háztartásokban, ahol a háztartásfő diplomás, a személyek ekvivalens háztartási jövedelme 60-80%-kal magasabb az átlagjövedelemnél, és ez jelentősen meghaladja az érettségizett háztartásfővel rendelkező háztartásokban élők jövedelmét is (Tóth, 2006). Ugyancsak a munkaerő-piaci helyzettel állnak összefüggésben a jövedelmi helyzet régiók szerinti eltérései. A Közép-Magyarország régióban élők jövedelme a kilencvenes évek során végig 20-30%-kal haladta meg az átlagjövedelmet. Az egész időszakban végig átlag alatti jövedelme volt az Észak-Magyarország és az Észak-Alföld régiókban élőknek. A településtípusok szerinti egyenlőtlenségek is jellemzik Magyarországot. A Budapesten élők jövedelme 35-40%-kal múlta felül az átlagos, a települési lejtő másik végén, a községekben élők jövedelme viszont mintegy 25%-kal volt az átlagosnál alacsonyabb az elmúlt tíz évben. A kisebb városokban élők jövedelme is elmaradt az átlagostól néhány százalékkal, míg a megyeszékhelyeken némileg meghaladta azt.

1.1. táblázat
A cigány háztartások megoszlása jövedelem szerint, 2003 (%)

Az egy főre jutó havi jövedelem kategóriái	A cigány háztartások megoszlása
0–14 999 Ft	41,5
15 000–19 999 Ft	20,2
20 000–29 999 Ft	19,6
30 000 Ft felett	18,8
Összesen	100,0

Forrás: Kemény–Janky, 2003b

A jövedelmi egyenlőtlenségek különösen fontos metszetei Magyarországon az etnikai különbségek. A 2003-ban zajlott cigányságkutatásban a cigányok jövedelmi helyzetét is felmérték. A cigány háztartások több mint kétötödében 15 000 forintnál kevesebb volt 2003-ban az egy főre jutó havi jövedelem (lásd 1.1. táblázat). Az országos jövedelmi adatokhoz viszonyítva a cigányok háztartásainak 56%-a a népesség legalacsonyabb jövedelmű tizedéhez tartozott, és mintegy négyötödük a KSH által számított létminimum alatti jövedelemből élt (Kemény–Janky, 2003b).

1.2. Oktatás és államháztartás

A közoktatás kiadásait az államháztartás az adóbevételekből fedezi. A közoktatás cél­jai más állami feladatokkal, az állami működési funkciókkal, a gazdaságfejlesztési, illetve egyéb jóléti feladatokkal versengenek a szűkös forrásokért.

Az Európai Bizottság által elfogadott 2006. évi konvergenciaprogram szerint a magyar gazdaságpolitika fő hosszabb távú célkitűzése az Európai Unió átlagos fejlettségi szintjéhez való felzárkózás. A konvergenciaprogram szerint az EU átlagos fejlettségi szintjéhez való felzárkózáshoz olyan gazdaságpolitikára van szükség, amely növekedésbarát, de az államháztartás tartós egyensúlyán alapul. Ennek értelmében nemcsak gyors államháztartási kiigazításra van szükség a jelenlegi magas költségvetési hiány miatt, hanem az állam működésének érdemi újragondolásával az újraelosztás mértékét tartósan csökkenteni kell. A tartós kiadáscsökkenést megalapozó reformok között a dokumentum az államigazgatás létszámcsökkentése, az egészségügy, a nyugdíjrendszer megreformálása és az ártámogatások átalakítása mellett a közoktatásban szükséges intézkedéseket is megemlít. Az oktatás legfontosabb ha­té­kony­sági problémái között az oktatásirányítási rendszer szétaprózottságát, az okta­tás­finan­szírozásban érvényesülő „puha költségvetési korlátokat”, a közoktatás mester­ségesen magasan tartott létszámigényét, az emberi erőforrás-gazdálkodás rugalmatlanságát, a teljesítménystandardok hiányát és az egész életen át tartó tanulás feltételeit biztosító tanulástámogató rendszerek hiányát említik a szakértők (Radó, 2006). A közoktatás hatékonyságát javítani hivatott reformjavaslatok tehát ezekre a területekre irányulhatnak.

A jelen évtized első éveiben az államháztartási kiadások funkcionális szerkezeté­ben csak kisebb változások történtek (lásd 1.2. táblázat). Az egyetlen nagyobb elmozdulás – a 2002-es választási évben – a gazdasági funkciókra költött arány kiugró értéke (6% helyett 9,5%) volt. Az állami működési funkciókra (általános közszolgáltatás, védelem, rendvédelem) a GDP mintegy 7-8%-át költötte az ország. A jóléti funkciók (lakáspolitika, egészségügy, kultúra, oktatás, szociális védelem) részaránya a 2000-es 26%-ról folyamatosan nőtt, 2004-ben a GDP 31%-ának megfelelő volt az ilyen célú államháztartási kiadások nagysága. A jóléti kiadásokon belül a legnagyobb tételt a társadalombiztosítás és a jóléti szolgáltatások kiadásai jelentik, ezek aránya a GDP-hez viszonyítva 15% körül ingadozott az elmúlt években. Az oktatási kiadások aránya növekedett a vizsgált időszakban: 2000-ben a GDP 4,8%-át, 2004-ben pedig 6,4%-át tették ki az ilyen célú kiadások.

1.2. táblázat
Az államháztartás konszolidált kiadásai a GDP %-ában, funkcionális bontásban, 2000–2004

		2000	2001	2002	2003	2004
Állami működési funkciók		7,3	7,4	8,2	7,0	7,8
	Általános közszolgáltatás	4,6	4,5	5,1	4,0	4,4
	Védelem	1,1	1,2	1,3	1,3	1,3
	Rendvédelem	1,6	1,7	1,8	1,7	2,1
Jóléti funkciók		26,3	26,7	28,5	29,6	30,9
	Oktatás	4,8	4,9	5,3	5,8	6,4
	Egészségügy	4,2	4,2	4,6	4,9	5,1
	Tb és jóléti szolgáltatás	14,4	14,6	15,4	15,5	15,6
	Lakáspolitika	1,6	1,5	1,6	1,7	2,1
	Kultúra	1,3	1,4	1,6	1,6	1,7
Gazdasági funkciók		6,2	6,3	9,5	6,2	6,1
Adósságkezelés		6,1	4,8	4,4	4,3	4,3
Összesen		46,0	45,5	50,7	47,3	49,9

Forrás: www.p-m.hu

Magyarország ezzel az aránnyal az Európai Unió tagországai között a középmezőny elején helyezkedik el (lásd 1.4. ábra és Függelék 3.3. táblázat). Az oktatási kiadások aránya a GDP-n belüli 6,5% feletti aránnyal a skandináv országokban (Svédország, Dánia) a legmagasabb, míg a bruttó hazai termék legkisebb részét, alig több mint négy százalékát költik oktatásra Görögországban és Írországban.

1.4. ábra
Az összes oktatási kiadások aránya nemzetközi összehasonlításban a GDP %-ában, 2003

Forrás: Education at a Glance, 2006

1.3. Az iskoláskorú népesség alakulása

A termékenység csökkenése az iskoláskorú gyermekek létszámának alakulását is meghatározza. Az 1974 és 1980 között született nagy létszámú korosztályok már lassan kilépnek a felsőoktatási életkorból is, a következő korosztályok létszáma pedig egyenletesen csökkenő. 2005-ben a 11–16 éves korosztályok népessége 120 ezer körül ingadozott, de a legfiatalabb iskolások korosztályainak létszáma már ennél is alacsonyabb volt (lásd 1.5. ábra és Függelék 1.5. táblázat). Látható, hogy a most iskoláskor alatti korosztályok létszáma a jelenleg iskolás korosztályok létszámát sem éri el, a következő fél évtizedben az általános iskolába belépő korosztályok létszáma százezernél is alacsonyabb lesz, így az iskoláskorú népesség további csökkenésére kell számítani.

1.5. ábra
A 25 éven aluli korosztályok létszáma a mikrocenzus adatai alapján, 2005

Forrás: www.ksh.hu

Az iskoláskorú korosztályok létszámának 2010-ig tartó népesség-előrejelzése azt mutatja (lásd 1.6. ábra), hogy az általános iskola felső tagozatának megfelelő évjáratok esetében lesz a legnagyobb mértékű a csökkenés, ez a négy korosztály mintegy kilencvenezerrel lesz kisebb létszámú 2010-ben, mint 2004-ben. A másik két korcsoport létszáma ennek mintegy felével fog csökkenni az elkövetkező években.

1.6. ábra
Korosztályok létszáma 2004-ben és becsült létszáma 2010-ben, ezer fő

Forrás: Sugár, 2005

Az iskoláskorú népesség településnagyság szerinti elhelyezkedése nem egyenletes. A községekben az országos átlagot meghaladó arányban vannak jelen az 5–9 éves, illetve a 10–14 éves korosztályok az össznépességen belül, a városokban, különösen a fővárosban pedig az országos átlagnál alacsonyabb arány tapasztalható. A 15–19 éves korosztály aránya viszont nem a községekben, hanem a megyeszékhelyeken, megyei jogú városokban a legmagasabb, a községekben és Budapesten pedig annál alacsonyabb. Az iskoláskorú népesség lélekszámának alakulását a bevándorlás és kivándorlás egyenlege is befolyásolja, egyrészt közvetlenül az iskoláskorúak vándorlása révén, másrészt a bevándorlók Magyarországon született gyermekei is később az iskolarendszer használói lesznek. A bevándorlási többlet a kilencvenes évek elejéhez képest visszaesett, a kilencvenes évek közepén a korábbi 25 ezerhez képest csak tízezerrel haladta meg a bevándorlók száma a kivándorlókét. A kilencvenes évek végén, az új évezred elején viszont ismét megnőtt a bevándorlási többlet. A tizennégy éven aluli korcsoport bevándorlási különbözete az elmúlt évtized végén 2000 fő körül ingadozott, tehát a bevándorlók száma ennyivel haladta meg a kivándorlókét. A 15 és 39 éves korosztály bevándorlási többlete ugyanebben az időszakban 8000 és 12 000 között változott (a bevándorlókról lásd még az oktatási egyenlőtlenségekről szóló 9. fejezet 9.2.4. alfejezetét).

A cigány gyermekek létszámára a cigánysággal kapcsolatos szociológiai vizsgálatokból adhatunk becsléseket. A 2003. évi cigány felmérés adatai szerint a 2002-ben született cigány gyermekek száma tizenötezer körülire tehető, tehát a majd 2008–2009-ben iskolába menő évfolyamon belül mintegy 15% lesz a cigány gyermekek aránya (Kemény–Janky, 2003a). Mindez növekvő tendenciát jelent, hiszen az ezt megelőző 1993-as kutatás eredményei szerint abban az évben tizenháromezer cigány gyermek született, ami az adott korosztálynak mintegy 11%-át jelentette. A kutatás azt is kimutatta, hogy a magyarországi cigányok döntő többsége, 2003-ban 87%-a magyar anyanyelvű. Ez az iskolás korosztályokra is vonatkozik, a hat éven aluliak 88%-a, a 7–14 évesek 80%-a, a 15–19 évesek 77%-a magyar anyanyelvű (Kemény–Janky, 2003a). Az 1993-as reprezentatív felmérésben ugyanakkor ennél is magasabb, 90% volt a magyar anyanyelvűek aránya a cigányok között, tehát a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évekre jellemző nyelvi asszimiláció folyamata a kilencvenes években már nem folytatódott. Ebben valószínűleg szerepet játszik a cigányság munkaerő-piaci pozícióinak drasztikus romlása és a lakóhelyi szegregáció erősödése is (erről lásd még az oktatási egyenlőtlenségekről szóló 9. fejezetet).

1.4. Az iskoláskorú gyermekek életkörülményei és életmódja

A közoktatástól egyéb célok mellett azt is várjuk, hogy elősegítse az egyenlőtlenségek csökkentését a társadalomban. Ezért fontos az oktatás társadalmi környezetének felvázolásakor a társadalom egyenlőtlenségi viszonyainak megismerése, ezen belül elsősorban a gyermekek életkörülményeinek és életmódjának vizsgálata.

1.4.1. A gyermekek családjainak szerkezete

A társadalomban lezajló demográfiai folyamatok az iskoláskorú gyermekek családi viszonyainak alakulását is meghatározzák. A válások magas száma az egyszülős családban élők magas arányához vezet. Az iskoláskorú gyermekek 76% élt mindkét édesszülőjével egy háztartásban 2002-ben⁴. A valamelyik édesszülővel nem egy háztartásban élő iskolások aránya az életkorral növekedett. Édesapjától külön nevelkedett az ötödikesek 18%-a, a kilencedikeseknek pedig már 24%-a. Az édesanya nélkül nevelkedők aránya ennél alacsonyabbnak bizonyult, az ötödikesek körében mért 3%-kal szemben, a 9. és 11. évfolyamosok között 5% volt az ilyen tanulók aránya. Az iskoláskorú gyermekek 55%-ának egy testvére, 22%-uknak két testvére volt, és mindössze egytizedük élt négy- vagy többgyermekes családban. Az iskolás gyermekek 13%-a pedig egyedüli gyermekként élt a családban (Szabó M., 2003).

1.4.2. A gyermekes családok lakáshelyzete

A háztartások lakáshelyzete egyrészt jólétük, fogyasztási szintjük, másrészt vagyoni helyzetük egyik indikátora. A gyermekek iskolai teljesítménye szempontjából ugyanakkor azért is fontos a lakáshelyzet, mert a zsúfolt/rossz minőségű lakás megnehezíti a gyermekek számára az otthoni tanulást. Az összes háztartás majdnem egynegyede rossz minőségű lakásban él⁵ (lásd 1.7. ábra és Függelék 1.9. táblázat). Ezen belül 2% a rossz minőségű bérlakásban, 6% a rossz minőségű családi házban, 7% a rossz minőségű parasztházban és 8% a magas panelépületben lakó háztartások aránya (Székely, 2004). A gyermekes háztartások közül elsősorban a gyermekeket egyedül nevelő szülők háztartásait érinti az átlagosnál rosszabb lakáshelyzet, ebben a csoportban 28% a rossz lakásban élők aránya (lásd 1.7. ábra és Függelék 1.9. táblázat). Körükben elsősorban a magas panelépületben lakók aránya magasabb az átlagosnál. Az egy-két gyermekes házaspárok háztartásainak körében az átlagosnál alacsonyabb, 17% a rossz lakásban élők aránya. Összességében a gyermekek mintegy egyötödét érintheti a rossz lakásminőség. A rossz lakásminőség a lakások zsúfoltságával is összefügg. A legnagyobb a szűk lakások aránya a bérházban levő rossz minőségű lakásokon belül, itt a lakások több mint egyötöde zsúfoltnak tekinthető. Majdnem ugyanennyi a parasztházban levő rossz minőségű lakásokban a zsúfolt lakások aránya, a családi házakban levő rossz minőségű lakások 15%-a túl kicsi a lakók számához képest (Székely, 2004).

1.7. ábra
A rossz minőségű lakásokban élők aránya háztartástípusonként, 2003 (%)

Forrás: Székely, 2004 alapján Medgyesi Márton számítása

1.4.3. A gyermekek anyagi körülményei

Az egyének jövedelmi helyzetét az egy fogyasztási egységre jutó háztartásjövedelemmel jellemezzük.⁶ A gyermekek jövedelmi szegénységének elemzésére a korábban is idézett, az EU laekeni csúcstalálkozóján elfogadott társadalmi befogadás indikátorokat használjuk, és azokat a személyeket tekintjük szegénynek, akik a medián jövedelem 60%-ánál kevesebbel rendelkeznek. Ilyen definíciók mellett a 16–24 éves fiatalok jövedelmi helyzete a legkedvezőtlenebb, körükben 17% a szegények aránya (lásd 1.8. ábra és Függelék 1.10. táblázat). Az átlagos 12%-ot meghaladó szegénységi ráta jellemzi még a tizenöt éven aluli gyermekeket, akiknek 15%-a él a szegénységi küszöb alatti jövedelemből. Az elmúlt öt év során nem változott számottevően a teljes népességben a szegények aránya. Az életkori csoportok közül egyedül a gyermekek körében volt tapasztalható kisebb elmozdulás, ahol 2005-ben a 2003-as kiugró érték után ismét a 2000-es szint közelébe esett vissza a szegények aránya.⁷

1.8. ábra
A szegények aránya a különböző életkori csoportokban, 2000, 2003 és 2005 (%)

Forrás: Gábos–Szívós, 2006
Megjegyzés: Szegényeknek a mediánjövedelem 60%-ánál kevesebből élőket tekintették az ekvivalens háztartási jövedelem személyi eloszlása alapján. A szerzők az OECD 2-es ekvivalenciaskálát alkalmazták (lásd 1-es lábjegyzet).

1.4.4. A gyermekek fogyasztása és a szabadidő-eltöltés módjai

2004-ben a 15–19 évesek között a mozi, illetve a könyvtár a kultúrafogyasztás leggyakoribb színtere, ennek a korcsoportnak mintegy negyven százaléka jár havonta vagy gyakrabban ezekbe az intézményekbe. Ezután a video-, a DVD-kölcsönző és a könyvesbolt következik, ahol a középiskolás korúak több mint egynegyede fordult meg ilyen gyakorisággal. Viszonylag ritkább a színház- és múzeumlátogatás, ennek a korcsoportnak a tagjai között csak 10-15% azok aránya, akik havonta vagy gyakrabban megfordulnak ilyen intézményekben (Ifjúság 2004, 2005). Ez természetesen azzal is összefügg, hogy ilyen intézmények csak nagyobb városokban találhatók meg, így a kistelepüléseken élők számára csak nagy költséggel érhetők el. Az elitkultúra fogyasztásában megnyilvánuló egyenlőtlenségeket jelzi az is, hogy a középiskolás korúak túlnyomó többsége egyszer sem volt 2004-ben művészmoziban, hangversenyen, illetve operában.

A szabadidő eltöltésének fizikailag passzív formája a televíziózás és a számítógépezés. Hét közben nagyon sokat, azaz három óránál is többet néz televíziót az iskoláskorúak mintegy ötöde. Legnagyobb arányban azok vannak, akik hétköznapokon két-három órát néznek televíziót, arányuk az ötödik évfolyamosok között 36%, az idősebbek (7., 9., 11.évfolyam) között pedig több mint negyven százalék. Hétvégi napokon megnő a televíziózásra fordított idő, a gyermekek 85-90%-a két óránál többet tévézik, és ezen belül hattized körüli azok aránya, akik napi négy vagy több órát ülnek a képernyő előtt (Szabó Á., 2003). A számítógépezésre fordított idő minden korcsoportban és mindkét nem esetében alacsonyabb, mint a tévézésre fordított idő, a fiúk azonban jelentősen több időt szentelnek ilyen tevékenységre, mint a lányok. Hétköznapokon napi két órát vagy többet számítógépezik a fiúk mintegy harmada, míg a lányoknak csak 10-14%-ára jellemző ez. Hétvégi napokon a fiúk több mint fele, a lányoknak pedig egyharmada ül napi két óránál többet a gép előtt. A számítógép-használat egyik célja lehet az internetezés (Szabó Á., 2003). A 14–17 évesek 89%-a válaszolta 2004-ben, hogy szokott internetezni, 71%-uk legalább havonta, 63%-uk pedig minimum heti gyakorisággal használja a világhálót. Az internetet használók aránya ebben a korcsoportban a legmagasabb (Dessewffy, 2004).

A szabadidő eltöltésének aktív módjai közül az egyik legfontosabb a sportolás. A 15–29 éves korosztályban 2000 és 2004 között nőtt a szabadidejükben rendszeresen sportolók aránya (33%-ról 41%-ra), és ez a tendencia a 15–19 éves korcsoport és a tanulók körében is érvényesült (Ifjúság 2004, 2005). A sportolás azonban nem minden csoporton belül egyformán elterjedt. Az iskoláskorú fiúk 70%-a, a lányoknak viszont csak 58%-a végez elegendő testmozgást, vagyis mozog⁸ legalább heti háromszor egy órát. Az életkorral csökken a testmozgás mennyisége, mind a fiúk, mind a lányok körében (Szabó Á., 2003).

1.4.5. Rizikómagatartás

A serdülőkor a dohány- és alkoholtermékek kipróbálásának is a korszaka. A középiskolás korosztályban növekszik meg jelentősen a rendszeresen dohányzók, illetve alkoholt rendszeresen fogyasztók aránya. A naponta és hetente dohányzók aránya az ötödik évfolyamos fiúk közötti 4%, a lányok közötti 1%-ról pedig jelentősen növekszik az életkorral, a 11. évfolyamosok körében a fiúk 40%-a, a lányok 35%-a dohányzik rendszeresen. A 11. évfolyamos fiúk, illetve lányok kilenctizede már fogyasztott életében alkoholt. A hetente rendszeresen alkoholt fogyasztók aránya a 7. és a 9. évfolyamosok között nő meg jelentősen, és elsősorban a fiúkra jellemző. A 11. évfolyamos fiúk egyharmada fogyaszt rendszeresen sört, egynegyedükre jellemző hetente vagy naponta a bor-, illetve a töményital-fogyasztás. A lányoknál 7-14% közötti a különböző alkoholfajtákat rendszeresen fogyasztók aránya ebben a korosztályban (Csizmadia–Várnai, 2003). (A fiatalok mentálhigiénéjéről és egyéb deviáns viselkedéséről lásd az iskolák belső világáról szóló 6. fejezetben a 6.2.2. alfejezetet.)

1.4.6. A gyermekek társas kapcsolatai és elégedettsége

Az iskoláskorú gyermekek társas kapcsolatai jelentős változáson mennek keresztül az életkor előrehaladtával. A gyermek serdülőkorba lépésével egyre önállóbbá válik, a fontosabb döntésekben egyre nagyobb szerepet kap saját életének irányításában. Ezzel párhuzamosan a testvérek és a kortárs csoportok jelentősége is megnövekszik. A gyermek idősebbé válásával a szülők, különösen az édesapáknak a gyermek problémái kezelésében játszott szerepének csökkenését mutatják az empirikus kutatások adatai. Ezek szerint az 11. évfolyamosoknak csak 63%-ra válaszolta, hogy az őt zavaró dolgokat könnyen vagy nagyon könnyen meg tudja beszélni édesapjával, szemben az ötödikesek 82%-ával. A problémáikat édesanyjukkal könnyen megbeszélni tudók aránya is csökken, bár ennél kisebb mértékben, és csak a lányok között (Szabó M., 2003). Ezzel párhuzamosan növekszik, különösen az ötödik és hetedik évfolyam között azok aránya, akik fiútestvérrel, illetve legjobb barátjukkal tudják könnyen megbeszélni problémáikat. A hetedik évfolyamosok és az idősebb iskolások körében már egyértelműen a legjobb barátok szerepe a legfontosabb a problémák megbeszélésében. A gyermekek 95%-ának három vagy több közeli barátja van, és csak 0,5% válaszolta, hogy egyetlen barátja sincsen. Az életkor előrehaladtával egyre növekszik a barátokkal töltött idő: az ötödik évfolyamosoknak csak egyharmada tölt hetente legalább egy estét barátaival otthonától távol, míg a 11. évfolyamosok négyötödére jellemző ez. A barátokkal való időtöltés színhelye leggyakrabban valamelyikük otthona vagy a közterek (utca, park). Az iskoláskorúak négytizede mozilátogatás kapcsán, egyharmada pedig sporttevékenység színhelyén is legalább havonta találkozik barátaival. Ehhez hasonló gyakoriságú a diszkó, a gyorsétterem és az iskola által szervezett programok barátokkal való látogatása. A bevásárlóközpontok vagy vallási programok a kérdezettek egyötöde-egynegyede számára jelentik legalább havi gyakorisággal a barátokkal való találkozás helyszínét (Szabó M., 2003).

A gyermekek élettel való elégedettségét az iskolai tanulmányi és közösségi sikeresség mellett iskolán kívüli életkörülményeik, családi és társas kapcsolataik, egészségi/testi állapotuk, jövővel kapcsolatos várakozásaik is befolyásolják. Az iskoláskorúak szubjektív elégedettsége jellegzetes eltéréseket mutat nem és életkor szerint. Az ötödik évfolyamosok körében még a lányok valamivel elégedettebbek életükkel, mint a fiúk. A lányok elégedettsége azonban az életkor előrehaladtával folyamatosan csökken, míg a fiúknál később, csak a hetedik évfolyam után csökken az élettel való elégedettség. Ennek következtében a 7., 9. és 11. évfolyamosok között a fiúk életükkel általában véve elégedettebbek, mint a lányok. Ezzel párhuzamosan a fiúk között ritkább a depresszióra⁹ utaló válaszok előfordulása, mint a lányok között. A lányok körében a depresszióskálán elért átlagpontszám az életkorral is változik, a kilencedik évfolyamosok között a legmagasabb, a fiúk körében viszont nincs számottevő változás életkor szerint (Kökönyei, 2003). A fiúk és lányok közötti különbséget egyes kutatók úgy értékelik, hogy a hangulatzavarok jellegzetes nemi különbségei már serdülőkorban is megjelennek. Mások felhívják a figyelmet arra, hogy a serdülő lányok és fiúk önértékelésének részben eltérő alapjai vannak. A lányok esetében nagyobb valószínűséggel vezet depresszióhoz az, hogy a mások által felállított normáknak nem felelnek meg, míg a fiúk önértékelésében a másoktól való függetlenedés kap nagyobb hangsúlyt.

1.5. Az iskolázottság gazdasági-társadalmi hatásai

Az iskolázottság révén olyan képességekre, ismeretekre tehet szert az egyén, amely megnöveli termelékenységét, ezáltal növeli a foglalkoztatottá válás esélyét, és növeli az elérhető keresetet. Az oktatásban való részvétel anyagi és időráfordításbeli költségei tehát az egyének számára magasabb munkajövedelmek formájában térülnek meg. Az iskolázottság azonban nem csak magasabb egyéni keresetekben kamatozik, a népesség iskolázottsági szintjének növekedése számos egyéb módon is hozzájárulhat a jólét növekedéséhez. A népesség iskolázottsága elősegítheti az innovációk megjelenését, új technológiák kifejlesztését, ami a gazdasági növekedés további forrását jelenti. Az iskolázottabb egyének általában egészségtudatosabb életmódot folytatnak, ezért egészségi állapotuk általában kedvezőbb, mint a kevésbé iskolázottaké. Az iskolázottság általában együtt jár a közügyek iránti érdeklődés, a politikai életben való részvétel magasabb fokával, ami a politikai döntések hatékonyságát is javítja. Ugyancsak megfigyelhető, hogy az iskolázottabb egyének kevesebb bűncselekményt követnek el, nagyobb gyakorisággal adakoznak, végeznek önkéntes munkát és vesznek részt önkéntes szervezetekben, egyesületekben, erősítve ezáltal a társadalmi kohéziót. Ugyancsak kimutatható, hogy az iskolázottabb egyének hajlamosak gyermekeik iskoláztatását fontosnak tartani és ebbe többet fektetni, mint a kevésbé iskolázottak. Mindezek az egyéni hasznokon túlmutató társadalmi hatások is érvet szolgáltatnak az oktatás megszervezésében történő állami részvételhez (The Well-being of Nations, 2001).

1.5.1. Az iskolázottság hatása az egyének munkaerő-piaci helyzetére

Az iskolázottság kétféleképpen is javítja az egyén munkaerő-piaci helyzetét. Egyrészt növeli elhelyezkedési esélyeit, másrészt az elérhető kereset szintjét is emeli.

1.5.1.1. Foglalkoztatás iskolai végzettség szerint

Magyarországon a foglalkoztatottság függ az egyén iskolai végzettségétől. A nemzetközi összehasonlításban alacsony hazai aggregált foglalkoztatási rátát jelentős mértékben az alacsony iskolázottságúak foglalkoztatásbeli elmaradása magyarázza. Az OECD-országokkal összehasonlítva Magyarországon az alacsony iskolai végzettségűek (alapfokú vagy alsó középfokú végzettségűek) 37%-os foglalkoztatási rátája a legalacsonyabbak közé tartozik (lásd 1.9. ábra és Függelék 1.11. táblázat). A közép-, illetve felsőfokú végzettséggel rendelkezők foglalkoztatása viszont nem alacsonyabb, mint az OECD-országokban általában. A munka-gazdaságtani kutatások megállapították, hogy az alacsony iskolázottságúak foglalkoztatási elmaradása nem a magyar munkaerő életkori összetételének és nem is az alacsony iskolázottságúak relatíve magas kereseteinek a következménye (Fazekas–Köllő, 2005). Egy lehetséges magyarázat a magyar munkaerő általánosan jellemző alacsony tudásszintjével függ össze. Összehasonlító vizsgálatok kimutatták, hogy a magyarok teszteredményei minden iskolázottsági szinten elmaradnak az EU-tagországok átlagától. Lehetséges, hogy ennek következtében az alacsony iskolázottságúak tudásszintje nem éri el azt a szintet, amely mellett foglalkoztathatóak lennének (Kertesi–Varga, 2005). Ugyanakkor a magyar munkavállalók alacsonyabb szintű tudása sem magyarázza meg teljesen az alacsonyabb foglalkoztatottságot. A kevésbé iskolázott magyarok foglalkoztatása alacsonyabb a hasonló életkorú és hasonló emberi tőkével rendelkező külföldiekhez képest is.

1.9. ábra
Foglalkoztatási ráta iskolai végzettség szerint az OECD-országokban a 25–64 éves népességben, 2004 (%)

Forrás: Education at a Glance, 2006
Megjegyzés: A kutatók véleménye szerint inkább gazdaságszerkezeti oka lehet a kevésbé iskolázott munkaerő alacsony foglalkoztatottságának: hiányoznak azok az iparágak, amelyek alkalmazni tudnák az ilyen munkaerőt. Az új munkahelyeket teremtő külföldi tőkeberuházás olyan technológiai színvonalon valósult meg, amely az alacsony iskolázottságú munkaerő iránt nem támaszt keresletet. Egy másik tényező lehet a közlekedés nehézsége a kistelepüléseken él, alacsony iskolázottságúak esetében. Sok esetben a munkaadók által ajánlott bér a munkahelyre való napi ingázás költségei figyelembevételével már nem teszi vonzóvá a munkavállalást (Fazekas–Köllő, 2005).

A magyar lakosság iskolai végzettsége ugyan egyre kedvezőbb összetételű (lásd 1.10. ábra és Függelék 1.6. táblázat), de bizonyos kutatások azt is megmutatják, hogy az alacsony iskolai végzettség újratermelődik. Bár a hetvenes évektől a nyolcvanas évek közepéig jelentősen csökkent az oktatási rendszert alacsony iskolai végzettséggel elhagyók aránya, a csökkenés azután lelassult, és manapság is minden egyes évjárat körülbelül ötöde a munkaerőpiacon alig konvertálható alacsony iskolai végzettséggel (legfeljebb általános iskola vagy rövid középfokú végzettség) lép ki az oktatásból (Kertesi–Varga, 2005) annak ellenére, hogy a középfokú oktatásban jelentős expanzió játszódott le. Ennek egyik oka a lemorzsolódás: a középfokú oktatásban jelentős azok aránya, akik elkezdenek valamilyen iskolát, de nem fejezik be.¹⁰ A népszámlálások alapján számított lemorzsolódás (Varga J., 2005a) a szakmunkásképzőbe, szakiskolába járók körében a legnagyobb, itt az évtized elején a 35%-ot is meghaladta azok aránya, akik nem szereztek végzettséget az előírt tanulmányi idő elteltével. Az utóbbi években ez az arány némileg mérséklődött. A gimnáziumba járók esetében 2001-ben 13% volt a lemorzsolódók aránya, és ebben is kisebb mértékű csökkenés volt megfigyelhető. A szakközépiskolások körében azonban az utóbbi években meredeken nőtt a lemorzsolódók aránya, és 2003-ban 25% fölé emelkedett. Hozzájárul az alacsony iskolázottság újratermelődéséhez a nem megfelelő középfokú közoktatási kínálat is (Semjén, 2005). A nem érettségire épülő szakmunkásképzés jelentős része a munkaerőpiacon kevésbé hasznosítható képzést nyújt. Úgy látszik, hogy a középfokú oktatás expanziója elérkezett egy olyan társadalmi réteghez, amelynek anyagi és kulturális erőforrásai – a jelenlegi közoktatási rendszerben – nem elegendőek ahhoz, hogy gyermekeik sikerrel végezzék el a középiskolát (Kertesi–Varga, 2005). Összességében mindezen folyamatok eredményeképpen a magyar aktív korú népesség iskolázottsága az európai átlagba simul, bár a felsőfokú végzettségűek aránya még jelentősen elmarad attól (lásd 1.11. ábra és Függelék 1.12. táblázat).

1.10. ábra
A népesség iskolázottsága, 1930, 1960, 1970, 1980, 1990, 2001 és 2005 (%)

Forrás: Népszámlálás 2001/6. Területi adatok; Mikrocenzus 2006, I. Területi és választókerületi adatok

1.11. ábra
A különböző iskolai végzettséggel rendelkezők aránya a 25–64 éves népességben Magyarországon és az EU-15 országaiban, 2004 (%)

Forrás: Education at a Glance, 2006

Az EU-tagországok foglalkoztatási helyzetét elemző Wim Kok-jelentés Magyarország esetében a foglalkoztatást javító lehetséges intézkedések között az élőmunka közterheinek mérséklése, a béremelések visszafogása, a dolgozók egészségi állapotának javítása, a foglalkoztatásbarát szociális ellátórendszer szükségessége mellett az emberi tőkébe való több és hatékonyabb beruházást is fontosnak tartja (Frey, 2004). Ezen belül megemlíti a jelentés az iskolából való lemorzsolódás csökkentésének szükségességét, az egyetemi képzéshez való hozzáférés esélyegyenlőségének, az alacsony képzettségűek körében a képzéshez való hozzájutás lehetőségének biztosítását és az élethosszig tartó tanulásban való részvétel megkönnyítését.

Az EU legújabb foglalkoztatási irányvonalai konkrét célokat is megfogalmaznak az oktatás terén, miszerint a tagországokban 2010-ig a 22 évesek legalább 85%-a rendelkezzen felső középfokú végzettséggel (érettségivel), és a 25–64 éves korosztályban a képzésben részt vevők aránya érje el a 12,5%-ot. Az egy életen át tartó tanulás tekintetében Magyarország komoly lemaradással küzd az EU-átlaghoz képest. Nálunk a 25–64 évesek mindössze 4,2%-a vesz részt képzésben, ennél alacsonyabb aránnyal csak Görögország „büszkélkedhet”, ráadásul az ilyen irányú aktivitás sokkal inkább jellemző nálunk az iskolázottabbakra, mint a kevésbé iskolázottakra (erről lásd még a tanulói továbbhaladásról szóló 4. fejezet 4.6. alfejezetét). A többi újonnan csatlakozó országban – különösen a balti országokban és Szlovéniában – is nagyobb az élethosszig tartó tanulásban részt vevők aránya, mint hazánkban (lásd 1.12. ábra és Függelék 1.13. táblázat). Az élethosszig tartó tanulásban részt vevők alacsony aránya nem független az alapfokú oktatás problémáitól. Minden bizonnyal szerepet játszik ebben az, hogy a tanulók az alapfokú oktatás során nem sajátítják el megfelelően a tanulási készségeket, így aztán később nincs mire alapozni a felnőttkori tanulást.

1.12. ábra
Az kérdezést megelőző négy hétben oktatásban/képzésben részt vevők aránya a 25–64 évesek között, 2005 (%)

Forrás: Eurostat, Structural Indicators adatbázis (www.europa.eu/comm/eurostat)

1.5.1.2. Különböző iskolai végzettség

A munka-gazdaságtani kutatások kimutatták, hogy a kilencvenes éveket az iskolázottság kereseti hozamának jelentős emelkedése jellemezte. A felsőfokú végzettséggel rendelkezők keresetei 1989-ban 77%-kal haladták meg az általános iskolai végzettséggel rendelkezőkét, 1995-ben már 100%-kal kerestek többet a diplomások. A felsőfokú végzettség kereseti hozamának növekedése a kilencvenes évek második felében különösen gyors volt, és 2002-ben már 150%-os kereseti többlet mutatkozik a felsőoktatásban végzetteknél (lásd 1.13. ábra és Függelék 1.14. táblázat). Bár csak korlátozottan állnak rendelkezésre összehasonlító adatok, de azok azt jelzik, hogy az iskolázottság kereseti hozama Magyarországon nemzetközi összehasonlításban rendkívül magas. Az OECD összehasonlító elemzése 21 ország közül Magyarországon találta legnagyobbnak a diplomások kereseteit a középiskolát végzettekhez képest (Education at a Glance, 2002).

Az iskolázottság kereseti hozamának növekedése a kilencvenes évek első felében a gazdasági szerkezetváltás idején csökkenő foglalkoztatás mellett ment végbe. Bár az iskolázott munkaerő iránt is csökkent a kereslet, de ennél sokkal nagyobb visszaesés volt megfigyelhető a képzetlen munkaerő (8 általános iskolát vagy azt sem végzettek) esetében. A kilencvenes évek második felében viszont a képzett munkaerő foglalkoztatása emelkedett, és bár a képzett munkaerő kínálata is növekedésnek indult, a képzettség kereseti hozamának növekedése tovább folytatódott. A kutatók hipotézise szerint ez annak köszönhető, hogy – a külföldi tőkebefektetéseknek köszönhetően is – olyan technológiai fejlesztéseken mentek keresztül a vállalatok, amelyek minden iparágban megnövelték a képzett munkaerő termelékenységét (Kertesi–Köllő, 2001), és ez a képzett munkaerő iránti kereslet gyors növekedéséhez vezetett.

1.13. ábra
Az iskolázottság kereseti hozamának alakulása, az általános iskolát végzettekhez képest 1989 és 2002 között (%)

Forrás: Kézdi, 2004
Megjegyzés: Regressziós becslés eredménye, ahol a modellben az iskolázottság mellett a munkavállaló neme, tapasztalata, a munkahely ágazata, régiója, településtípusa szerepelt kontrollváltozóként.

A különböző végzettségűek munkaerő-piaci helyzetét tehát két markáns folyamat határozta meg. A kilencvenes években újonnan létesített munkahelyek jellemzően a fejlett technológiával termelő közép- és nagyvállalatokban jöttek létre, ennek révén a munkakereslet szerkezete az ilyen technológiát működtetni tudó magasabb végzettségű munkaerő irányába tolódott el. Másrészt, részben az előbb említett munkakeresleti változások hatására, a kilencvenes években jelentős mértékű közép- és felsőfokú oktatási expanzió játszódott le, növelve az érettségizett, illetve diplomás munkaerő kínálatát. A felsőoktatás kibocsátása 1995 óta megkétszereződött, manapság mintegy ötvenezren szereznek felsőoktatási diplomát egy adott évben. Kérdés, hogy az oktatási rendszer mennyiben adott megfelelő választ a munkakereslet változására. Egyes kutatói, szakpolitikai értékelések szerint az érettségizettek és diplomások kibocsátásának növekedése már túlzott méreteket öltött, és szakmunkáshiányt, illetve a diplomás pályakezdők elhelyezkedési nehézségeinek növekedését eredményezte (Polónyi–Timár, 2001).

Ezeket a következtetéseket azonban a munkaerő-piaci kutatások nem erősítik meg. A diplomások munkanélküliségi rátái nemhogy növekedtek, hanem csökkentek, még a pályakezdő korosztályokban is. A 24–26 éves férfiak körében a kilencvenes évek közepére jellemző 8,1%-os aránnyal szemben a 2001–2003-as időszakban 5,7% volt azok aránya, akik szerettek volna fizetett munkában elhelyezkedni, de nem volt állásuk. A nők körében is hasonló mértékű csökkenés volt megfigyelhető. A 27–29 évesek körében is alacsonyabb volt a munkanélküliségi ráta az évezred elején, mint a kilencvenes évek közepén (Kertesi–Köllő, 2005). Különösen érdekes a diplomások foglalkoztatásának vizsgálata azokban a foglalkozásokban, amelyekbe a legnagyobb volt a friss diplomások beáramlása. A foglalkozásoknak ebbe a csoportjába tartoztak a mérnökök, a közgazdászok, a jogászok, az informatikusok, a magasan képzett ügyintézők és vezetők. A diplomások foglalkoztatási rátája ezekben a foglalkozásokban is növekedett 1995 és 2003 között, a munkanélküliségi ráták pedig csökkentek. A diplomások számának jelentős növekedése azért nem vezetett a diplomás munkanélküliség növekedéséhez vagy foglalkoztatásuk csökkenéséhez, mert a diplomások számára nem csak a diplomás foglalkozásokban keletkező új állások váltak elérhetővé (Kertesi–Köllő, 2005). A munkáltatók ugyanis jellemzően felfelé módosították a foglalkozások képzettségigényét, ezáltal sok, korábban érettségizettekkel betöltött munkahelyre vettek fel diplomásokat. Az érettségizettek fokozatosan kiszorultak a diplomás munkahelyekről, és a korábban jellemzően érettségizett munkavállalók által betöltött irodai-ügyviteli álláshelyek egy részéről is. Ugyanakkor az érettségizettek körében sem emelkedett a munkanélküliség, számukra a korábban az érettséginél alacsonyabb végzettséggel betöltött munkák váltak elérhetővé. A foglalkoztatás képzettségigényének növekedése ugyanis a foglalkozási hierarchia egészére jellemző volt, és ez az alacsony iskolai végzettségűek munkaerő-piaci esélyeinek jelentős romlását eredményezte.

A diplomások iránti kereslet alakulásának elemzéséhez azonban nemcsak a foglalkoztatási rátákat, hanem a kereseti viszonyok alakulását is figyelemmel kell kísérni. A harmincévesnél idősebbek körében a felsőoktatási végzettség kereseti hozama a legutóbbi vizsgálatokig (2004) folyamatosan emelkedett. A fiatal diplomások esetében azonban a kereseti hozamok növekedése a legutóbbi években megállt, egyes korosztályok (22–23 évesek, 25–27 évesek) esetében némileg csökkent is. A diplomások relatív bérének csökkenése az ezredforduló utáni években azokban ez előbb említett foglalkozásokban volt a legjelentősebb, amelyekbe a fiatal diplomások beáramlása nagymértékű volt. Az ilyen foglalkozásokban dolgozó 26–30 éves diplomások átlagkeresete 79%-kal haladta meg az országos átlagkeresetet 1995-ben, az ezredfordulóra 117%-ra emelkedett ez az arány, 2004-re viszont gyakorlatilag az 1995-ös szintre esett vissza (Kertesi–Köllő, 2005). Ebben a csoportban tehát a túlkereslet csökkenése, változatlan foglalkoztatás mellett, a diplomások relatív kereseti pozíciójának romlásában mutatkozott meg. A diploma kereseti hozamának szintje azonban most is magas a többi végzettséghez viszonyítva.

1.5.2. Az iskolázottság társadalmi hatásai

A gyermekek továbbtanulási döntéseivel kapcsolatos magyarországi vizsgálatok kimutatják, hogy a szülők iskolázottságának szignifikáns hatása van a gyermekek továbbtanulási hajlandóságára. Az iskolázottabb szülők gyermekei nagyobb valószínűséggel választják a tanulmányok folytatását, mint azok, akiknek szülei kevésbé iskolázottak. A középiskolában való továbbtanulás esetében (Hermann, 2003) és a felsőfokú oktatásba való jelentkezés esetében is (Varga J., 2005b) kimutatható ez az összefüggés, a szülők anyagi helyzetének hatását és a gyermekek tanulmányi eredményeinek a hatását is kiszűrve. Ez például úgy lehetséges, hogy az iskolázott szülők jobban fel tudják készíteni gyermekeiket mielőtt iskolába kerülnek, vagy pontosabb információkat tudnak adni gyermekeiknek az oktatás várható hasznairól és költségeiről, mint a kevésbé iskolázottak, vagy sikeresebben adják át gyermekeiknek a tanulás iránti preferenciájukat.

Az iskolázottság egy másik lehetséges társadalmi hatása, hogy hozzájárul a tudatosabb szavazópolgári magatartás kialakulásához. A politikai döntés akkor lehet társadalmilag hatékony, ha minden választópolgár tájékozódik a lehetséges alternatívák felől, és ki is nyilvánítja, melyik a számára legkedvesebb politika. A modern tömegdemokráciákban azonban nagyon kicsi annak a valószínűsége, hogy az állampolgárok szavazatukkal valóban befolyásolni tudják a döntéseket, ezért gyenge a késztetés, hogy tájékozódnak a politikai pártok programjaival kapcsolatban és részt vegyenek a szavazásokon. Ezek szerint „racionális tájékozatlanság” és a választásokról való távolmaradás jellemzi az állampolgárokat függetlenül attól, hogy milyen korosztályba, jövedelmi kategóriába tartoznak. Ugyanakkor empirikus kutatások mutatják, hogy a magasabb iskolai végzettségű választópolgárok között lényegesen magasabb a politika iránt érdeklődök aránya, mint a csak általános iskolai végzettséggel rendelkezők között (lásd 1.14. ábra és Függelék 1.15. táblázat).

1.14. ábra
A politika iránti érdeklődés a válaszadó iskolai végzettsége szerint, 2004 (%)

Forrás: ISSP 2004 Állampolgárság kutatás adatai alapján Medgyesi Márton számításai

A politikai véleménynyilvánítás különböző formái (tiltakozó levél aláírása, részvétel tüntetésen, politikai gyűlésen, pénz adományozása, internetes politikai fórum látogatása) is egyértelműen magasabb arányban fordulnak elő az iskolázottak köré­ben. Ez a pénzadományozás esetén nyilván összefügg a két csoport közötti jövedelemkülönbséggel, a többi forma esetében azonban feltételezhetjük, hogy az iskolázottság okozta jövedelemkülönbség nem játszik szerepet.¹¹ Összességében ezek az adatok azt mutatják, hogy az iskolázottság együtt jár a fokozottabb politikai érdeklődéssel és részvétellel. Ez történhet például azáltal, hogy az iskola olyan ismereteket közvetít az embereknek, amelyek megkönnyítik a politikai viták, programok megértését, a preferenciák kialakítását, vagy történhet azáltal is, hogy az iskola is hozzájárul a közügyek iránti felelősségérzet kialakításához.¹²

Az iskolázottság további pozitív társadalmi hatása lehet a társadalmi kohézió és a kooperációs készség erősítése. A gazdasági fejlődéssel kapcsolatos irodalom felhívja a figyelmet arra, hogy a növekedést nemcsak a pénztőke és az emberi tőke magasabb szintje segíti elő, hanem az egyének közötti együttműködést támogató normák és kapcsolathálók formájában meglevő társadalmi tőke is fontos feltétele a jólét növekedésének (The Well-being of Nations, 2001). A társadalomban meglevő kooperációs készség (vagyis a társadalmi tőke magas szintje) abban is megmutatkozik, ha az egyének gyakran vesznek részt önkéntes társulásokban valamilyen közös cél elérésében. Így például a szakszervezeti, szabadidős egyesületi vagy egyéb társulási tagság esetében kimutatható, hogy a magasabb képzettségűek között nagyobb a résztvevők aránya, mint az alacsony végzettségűek között, és ez a kapcsolat a jövedelemszinttől függetlenül fennáll (lásd 1.15. ábra és Függelék 1.16. táblázat). Ugyancsak a kooperációs készség szintjének indikátora lehet az ún. általános bizalom szintje, amely azt mutatja, hogy általában mennyire tartják megbízhatónak az embereket a kérdezettek. Az eredmények azt mutatják, hogy mind az alacsonyabb, mind a magasabb jövedelműek között magasabb az érettségizettek vagy diplomások bizalomszintje, mint az érettségivel nem rendelkezőké.

Az imént bemutatott példák – bizonyító erő nélkül – arra mutattak rá, hogy az iskolai oktatásban való részvétel segíthet olyan ismeretek, információk elsajátításában, illetve olyan készségek, preferenciák kialakításában, amelyek nem (nemcsak) az egyéni életpálya során kapott keresetek növelésében, hanem a politikai rendszer hatékonysága vagy a társadalmi kohézió növelése révén is emelik a társadalom jólétét.

1.15. ábra
Önkéntes szervezetekben való tagság iskolai végzettség és jövedelem szerint, 2004 (%)

Forrás: ISSP 2004 Állampolgárság kutatás adatai alapján Medgyesi Márton számítása
Megjegyzés: A jövedelem az egy főre jutó háztartási jövedelmet jelenti.

1.6. A közoktatás a közvélemény tükrében

Az oktatási rendszerrel kapcsolatos elégedettség 2005-ben 2002-höz képest romlott: egytől százig terjedő skálán értékelve a válaszadók átlagosan 57 pontra értékelték a közoktatás teljesítményét, szemben a három évvel ezelőtt mért 64 ponttal (lásd Függelék 1.17. táblázat). 2005-ben nagymértékben csökkent azoknak az aránya, akik szerint javult az oktatás színvonala 2002-höz képest, míg azok aránya, akik szerint az romlott vagy nem változott, megugrott (lásd 1.3. táblázat). Ugyanakkor a közoktatást változatlanul az egyik legfontosabb állami feladatnak tekinti a lakosság: amennyiben azt kérdezték a válaszadóktól, hogy 1000 forintot hogyan osztanának szét a különböző állami feladatok között, akkor az oktatásra (a szociális ellátással együtt) az egészségügy után a második legmagasabb összeget szánják átlagban a válaszadók.

1.3. táblázat
Az oktatás színvonalának alakulásáról alkotott vélemények változása, 1990 és 2005 között (százfokú skálán)

	1990	1995	1997	1999	2002	2005
Javult	27	38	26	31	41	26
Nem változott	30	30	31	38	31	40
Romlott	31	23	32	22	20	26
Nem tudja	12	9	11	9	8	8
Összesen	100	100	100	100	100	100

Forrás: Oktatásügyi közvélemény-kutatások 1990 és 2005 között
A feltett kérdés: „Felsorolok Önnek néhány közszolgáltatást, kérem, értékelje mindegyiket úgy, mint az iskolában szokás 1-től 5-ig, aszerint, hogy mennyire elégedett vagy elégedetlen ezekkel ma, Magyarországon. Az 1-es azt jelenti, hogy nagyon elégedetlen, az 5-ös pedig azt, hogy nagyon elégedett.”

A közoktatással való elégedettség alacsonyabb az iskolázottabb és a közoktatással kapcsolatban jobban informált egyének között. Így például azon alacsonyabb iskolai végzettségűek között, akik hallottak a tanulók képességeit felmérő nemzetközi PISA-vizsgálatról, lényegesen alacsonyabb a közoktatással kapcsolatos elégedettség, mint azon hasonló végzettségűek között, akik nem hallottak erről a vizsgálatról. Úgy tűnik tehát, hogy hazai közoktatás eredményességét, a magyar diákok ismereteit nemzetközi összehasonlításban vizsgáló kutatás eredményeinek szélesebb körben ismertté válása nyomán nőtt a közoktatás teljesítményét kritikusabban megítélők tábora. A közoktatással való elégedettség csökkenése minden intézmény kapcsán megfigyelhető volt 2002 és 2005 között. Nagyjából hasonló mértékben csökkent az óvodai neveléssel, az általános iskolák, a középiskolák tevékenységével és a felsőoktatással kapcsolatos elégedettség is (lásd Függelék 1.18. táblázat).

Ugyanakkor örvendetes tényként szögezhetjük le, hogy azok közt, akik hallottak a PISA-eredményekről, nagymértékben megnőtt az oktatás kérdéseiről véleményt nyilvánítani tudók aránya, s habár ez a vélemény gyakran kritikus, mégis azt mutatja, hogy a kevésbé iskolázottak körében is nőtt a fogyasztói tudatosság és az új oktatáspolitikai intézkedések iránti érdeklődés. A válaszadók egyrészt a pedagógusok munkájával szemben lettek kritikusak: átlagban a tanárok felkészültségét, a tanárok és a diákok közötti kapcsolatot és a tanulók értékelését is kedvezőtlenebbül értékelték 2005-ben, mint négy éve (lásd Függelék 1.19. táblázat). A tanárok munkájával kapcsolatos vélemények változását tükrözi az is, hogy jelentősen (61%-ról 72%-ra) nőtt azok aránya, akik elismerik, hogy a tanítás komoly szakértelmet kíván, és erre csak felkészült pedagógusok képesek. Mindemellett a tanárok kereseteivel kapcsolatos vélemények is megváltoztak, minden bizonnyal a közalkalmazotti béremelés hatására is: 53%-ról 42%-ra csökkent azok aránya, akik szerint a pedagógusok alulfizetettek (lásd Függelék 1.20. táblázat).

A közoktatással kapcsolatos vélemények közül jelentős elmozdulás tapasztalható a szabad iskolaválasztás megítélésében is. Míg 2002-ben a válaszadók 84%-a értett egyet azzal, hogy a szülőnek joga legyen abba az iskolába íratnia gyermekét, amit a legjobbnak tart, addig 2005-ben csak 75% értett egyet ezzel a véleménnyel. Kisebb mértékben, de csökkent (82%-ról 77%-ra) azok aránya is, akik szerint a gyermekek túlterheltek az iskolákban (lásd Függelék 1.20. táblázat).