2.2. A gazdaságban lezajlott változások

A magyar gazdaság meglehetősen vegyes hozománnyal indult neki az előző évtized fordulóján a piacgazdasági átalakulásnak. Tagadhatatlan, hogy a piacgazdasági átalakulást megkezdő országok csoportján belül helyzetünk több szempontból is előnyösnek volt mondható: a reformfolyamat és a korábbi gazdaságpolitika eredményeképp kétségkívül jóval előbbre jártunk a hiánygazdaság felszámolásában, mint a volt szovjet blokk legtöbb országa. Ugyancsak a pozitív oldalon könyvelhettük el, hogy a térség többi posztkommunista országához viszonyítva Magyarországon relatíve szélesebb körű és hosszabb ideig tartó piaci, vállalkozási tapasztalatok álltak rendelkezésre. Az átalakulást megkönnyítő pozitívum volt a viszonylag iskolázott, jól képzett munkaerő jelenléte is. Ez az előny azonban csak viszonylagos; míg egyes kevésbé fejlett dél-európai OECD-országokkal szemben valóban fennállt, a másik szokásos viszonyítási terepen, a visegrádi országcsoporton belül (pl. Cseh Köztársaság vagy Lengyelország vonatkozásában) már nem volt kimutatható.

Más szempontból azonban csöppet sem jelentéktelen hátrányok nehezítették a magyar átalakulást, s ezek alapvetően rányomták bélyegüket a kezdeti időszak makrogazdasági teljesítményére. Elsősorban a jelentős külső adósságállomány, a GDP-hez és az exporthoz viszonyított magas adósságszolgálati teher okozott gondot. Más országok vagy az átalakulás kezdetén még nem voltak eladósodva, vagy amennyiben igen (pl. Lengyelország esetében), adósságuk jelentős részét elengedték a hitelező országok kormányai, illetve törlesztési moratóriumot adtak. Mivel azonban a magyar adósság döntő részben nem kormányhitelekből, hanem a nemzetközi pénzpiacról származott, hazánk számára ez a lehetőség nem volt járható. A gazdaság folyamatos finanszírozása csak a hitelek pontos törlesztésével, a fizetőképesség megőrzésével volt biztosítható. Az átalakulás másik nagy problémája az állami újraelosztás s ezen belül is a szociális jellegű transzferek és szolgáltatások nagy mértéke, ami az állami jövedelemcentralizáció magas fokát tételezte fel.

2.2.1. A bruttó hazai termék (GDP) alakulása

A bruttó hazai termék alakulása az egyik legfontosabb makrogazdasági mutató, amely jól szemlélteti a gazdaság általános állapotát. A gazdaság jövedelemtermelő képessége behatárolja az állami költségvetés mozgásterét, így a közszolgáltatásokra (oktatás, egészségügy) fordítható pénzeszközök nagyságát is. Másrészt a GDP alakulása alapvetően befolyásolja a reálbérek alakulását, amely így az oktatás iránti fizetőképes keresletre vagy akár a tanárok bérére is jelentős hatást gyakorol.

A GDP kezdeti visszaesése a kelet-európai átalakulás általános sajátosságának mondható. Ami Magyarországon e tekintetben történt, nem mondható rendkívülinek, sőt pl. Romániához, Bulgáriához vagy éppen a széteső orosz és délszláv "birodalmakhoz" képest még akár mérsékeltnek is tekinthető. Ugyanakkor ha a konszolidáltabb közép-európai térségben maradunk (lásd 2.3. ábra és Függelék 14. táblázat), akkor azt tapasztalhatjuk, hogy a visszaesés Magyarországon előbb kezdődött, mint a másik három átalakuló országban, és csak Szlovákiában volt mélyebb, mint nálunk. A mélypont a Cseh Köztársasághoz és Szlovákiához hasonlóan 1993-ra tehető. A magyar növekedés 

Forrás: Magyar Statisztikai Zsebkönyv '96, KSH; Economic Outlook, 1996 * A Cseh Köztársaság és Szlovákia 1991 előtt egy országként szereplnek.

1994-es beindulása nemcsak hogy nem volt mentes bizonyos, a politikai konjunktúraciklusra utaló jelektől (1994 választási év volt), de sajnálatos módon a beindult növekedés 1996-ig meglehetősen lagymatag is maradt.

Úgy tűnik, hogy a gazdaság kibocsátásának 20-25%-os csökkenése mindenképpen a közép-európai átalakulás velejárója volt, de míg a fokozatosabb reformlépéseket bevezető országok (Magyarország, a volt Csehszlovákia országai) esetében e visszaesés lassan, 3-4 évre elosztva jelentkezett, addig a sokkterápiát megvalósító Lengyelországban két év válságosabb periódus után hamarabb beindulhatott a gazdasági növekedés. Az éves magyar növekedési ütem (a mesterségesen fűtött 1994-es évtől eltekintve) az 1-2%-os sávban mozog, a többi visegrádi országra 1995-1996-ban az 5-7%-os sáv a jellemző. Ennek következtében Magyarországon 1996-ban még mindig csak az 1987-es reál GDP-szint 85,1%-át termeltük meg.

2.2.2. Intézményi és tulajdonszerkezeti változások

A makrogazdaság elemzett mutatóinak kedvező változása, illetve a gazdasági szerkezet átalakulása nem történhetett volna meg a gazdasági intézményrendszer nagymértékű átalakítása (a piacgazdasági intézményrendszer fokozatos megteremtése) és számos mikroszinten lezajló változás nélkül. Ezek a változások az oktatás területére is nagy hatást gyakoroltak, illetve gyakorolnak. A privatizáció az oktatás területén is lehetővé tette a magánoktatás intézményeinek kialakulását, a bankszektor talpra állítása pedig hozzájárulhat a hallgatói hitelrendszer beindításához a felsőoktatásban.

A mikroszintű változások közül nyilvánvalóan az állami tulajdon privatizációja és az újonnan megjelenő nagyszámú vállalkozás térhódítása, azaz a tulajdonviszonyokban bekövetkező változások voltak a legjelentősebbek. Ezek eredményeképpen a magyar gazdaság állami dominanciájú gazdaságból fokozatosan a magántulajdon elsőbbségére épülő piacgazdasággá alakult át.

A vállalatok számát tekintve már régen túlsúlyba került a magángazdaság, de a közösségi szektorba tartozó vállalatok méretfölénye miatt a jegyzett tőke nagysága, a foglalkoztatás és a hozzáadott érték terén 1992-ben még az állami szektor volt túlsúlyban a gazdaság vizsgált szegmensében. A kilencvenes évek közepére a többségi közösségi tulajdonú vállalatok súlya fokozatosan csökkent. Ezek a vállalatok 1994-ben már csak a foglalkoztatottak alig harmadának nyújtottak munkát, és a hozzáadott értéknek is csak alig több mint 30%-át állították elő. Ez utóbbi arány 1995-ben 27,1%-ra csökkent (lásd Függelék 15. táblázat).

A többségi külföldi tulajdonban lévő vállalatok száma és hozzáadott értéke jelentősen növekedett: 1996-ra már ilyen vállalatok állítják elő a vizsgált körben termelt hozzáadott érték mintegy negyedét (magas termelékenységükre utal, hogy ehhez mindössze a létszám 14,5%-át foglalkoztatják). Jelentős az export növelésére gyakorolt szerepük, és az a technológiai és termelési kultúraközvetítő szerep, amivel nagyban hozzájárulnak a gazdaság korszerűsítéséhez és a piacgazdasági morál és viselkedés széles körben való elterjesztéséhez (Semjén, 1997).

Az átalakulás kezdete óta nemcsak kialakultak és egyre inkább működőképessé váltak a piacgazdaság szokásos intézményei (tőkepiac, tőzsde, kétszintű bankrendszer stb.), hanem az állam gazdaságba történő egyre csökkenő mértékű beavatkozásának jellege is megváltozott; létrejöttek a piacgazdaság működtetésének jogi keretei (a társasági törvény, a banktörvény, a jegybanktörvény, a monopóliumokat szabályozó versenytörvény stb.). A korábbi közvetlen termelési támogatások helyett előtérbe kerültek a piackonform támogatási rendszerek. Kialakult a munkaadók, a gazdasági szervezetek érdekképviselete (gazdasági kamarák), stabilizálódott a munkavállalói érdekképviselet, ezek bázisán pedig létrejött a kormányzat és a többi gazdasági szereplő közötti érdekegyeztetés rendszere. Mindezeknek az intézményi és tulajdonszerkezeti változásoknak az árak felszabadítása és az importliberalizáció mellett döntő szerepük volt abban, hogy a magyar gazdaság a korábbi évtizedeket jellemző hiánygazdaságból gyorsan átalakult keresletkorlátos gazdasággá (Kornai, 1994).

2.2.3. Az államháztartás helyzete

A közoktatási intézmények túlnyomó része az államháztartás rendszerén belül működik, kiadásaik ennek a kiadásai között szerepelnek. Ezért a közoktatás helyzetének vizsgálata szükségessé teszi az államháztartás helyzetének a vizsgálatát is. Ez nem egyszerű feladat: részben az államháztartás szerkezetének a bonyolultsága,¹ részben az e területtel foglalkozó statisztikai adatszolgáltatás hiányosságai miatt.

A piacgazdasági átmenet egyik velejárója az államháztartási hiány és a költségvetési deficit. A fiskális gondok jelentkezésének az átmenet során több oka is van, de az egyik döntő ok az, hogy az állami bevételek jelentős része a gazdasági teljesítményekhez kapcsolódik, e teljesítmények pedig az átmeneti időszakban, legalábbis eleinte, általában jelentősen visszaesnek. A másik fontos ok, hogy a privatizáció és a csődök hatására nehezebbé válik a bevételek beszedése. További problémát okoz a relatíve fejletlen adóigazgatás. Ugyanakkor részben éppen az átmenetből fakadó foglalkoztatási és szociális problémák megjelenése, részben pedig a demokratikus kormányzati rendszerre való átállás következtében a kiadási oldalon nemhogy nem megy végbe a gazdasági teljesítmény visszaeséséhez igazodó csökkenés (bár az ártámogatások leépítése kétségkívül jelent bizonyos megtakarítási lehetőséget), de inkább az állami újraelosztás iránti igények növekedése tapasztalható (Semjén, 1997).

2.2.4. Sikeres stabilizáció

A rendkívüli mértékben megnövekedett kamatterhekre nem kellőképpen reagáló laza költségvetési politika 1994-re a GDP 8,4%-át kitevő, veszélyes mértékű államháztartási hiányt eredményezett (lásd Függelék 16. táblázat). Erre a kormányzat 1995-ben az ún. Bokros-csomaggal, a fiskális politika jelentős keményítésével reagált. A csomag a monetáris politikát érintő lépéseken túl egyaránt tartalmazott bevételnövelő célú (ilyen lépés volt pl. a vámpótlék bevezetése) és kiadáscsökkentő intézkedéseket. A tervezett jólétikiadás-csökkentések jelentős része az Alkotmánybíróság döntései nyomán ugyan meghiúsult vagy csak kevés megtakarítással járt, de pl. a közalkalmazottak létszámának és reálbérének csökkentésére sor került. 1995-ben és 1996-ban a jelentős részben a közművek privatizációjából befolyó megnövekedett privatizációs bevételek is hozzájárultak a fiskális problémák enyhítéséhez. A stabilizációs csomag összességében meghozta a kívánt eredményt.

Az 1995-ös stabilizáció után a növekedés hosszú idő óta először a gazdaság javuló külső egyensúlyával párosul. Ebben pozitív szerepet játszik az igen jelentős külföldi működőtőke-beáramlás. Ez 1995-ben 4,5 milliárd dollárt tett ki (ez a GDP mintegy 10,5%-a), s bár 1996-ban 1,8 milliárd dollárra esett vissza, ez még mindig igen jelentős.

Az 1993-ban és 1994-ben veszélyes méreteket (3,2, illetve 3,6 milliárd dollár) öltő külkereskedelmi deficit 1995-ben mintegy harmadával visszaesett, amiben nagy szerepe volt az erős exportnövekedésnek. A termelékenység növekedése, a korlátozott bérnövekedés, a stabil reálárfolyam hatására a fajlagos reál munkaköltség csökkent, megalapozva a magyar munka nemzetközi versenyképességének javulását. Az államháztartás ún. elsődleges (a kamatfizetések és bizonyos kisebb korrekciós tételek nélkül számolt) egyenlege a korábbi hiányból 1995-ben 2,9%-os, 1996-ban pedig már 5,4%-os többletre váltott. Ennek köszönhetően 1995-ben sikerült még kezelhető (6,4%-os) szinten tartani, 1996-ra pedig már 3% közelére leszorítani az államháztartási hiányt (lásd Függelék 16. táblázat).

Míg 1990 és 1994 között az összes kiadás és a lakossági célú kifizetések GDP-n belüli arányának növekedését láthatjuk (bár az 1991-es rekordértékhez képest a későbbiekben némi csökkenés következett be), 1995-ben és 1996-ban mindkettő esetében jelentős kiadás-visszafogást tapasztalhatunk. Az oktatási kiadások GDP-hez viszonyított aránya 1994-ig meglehetős stabilitást mutatott, majd utána bizonyos aránycsökkenés következett be (lásd Függelék 120. táblázatot és a közoktatás finanszírozásáról szóló 5. fejezetet). Figyelemre méltó a munkanélküli-ellátás visszaesése az 1993-as 4%-ról 2,6%-ra, a nyugdíjkiadások részarányának csökkenése (miközben a nyugdíjasok aránya, mint azt a későbbiekben látni fogjuk, egyértelműen nőtt), és a családi és gyermeknevelési támogatások jelentős lefaragása (lásd Függelék 17. táblázat). 1995 és 1996 között erősen növekedett a rend- és közbiztonságra fordított kiadások aránya, ugyanakkor stabil maradt az általános irányítási feladatoké. A honvédelemre fordított kiadások GDP-n belüli részesedése mélyre süllyedt, ami többek között a NATO-csatlakozásra való törekvés fényében vált komoly problémává. A funkcionális kiadási adatok azt mutatják, hogy az oktatás az egészségügynél sikeresebbnek bizonyult pozícióinak megőrzésében.