3.3. Felnőttoktatás

A tanulói továbbhaladás és a korrekciós lehetőségek elemzése kapcsán a felnőttoktatás problémáiról e fejezetben már korábban is volt szó. E terület növekvő jelentősége és az itt zajló átalakulás nagy horderejű hatásai miatt azonban önálló alfejezetben is kell ezzel a témával foglalkoznunk. Magyarországon óvatos becslés szerint is több százezer ember vesz részt a felnőttképzés¹ különféle formáiban. A hagyományos értelemben vett felnőttképzés fogalmának két meghatározó összetevője az idősebb életkor és a dolgozói státus, vagyis az, hogy a szervezett képzésbe történő újbóli bekapcsolódásra néhány év munkatapasztalat után, érett életkorban kerül sor. Ma azonban e képzési szféra egyik jellemzője éppen az, hogy egyre nagyobb számban jelennek meg benne a munkaerőpiacra még ki nem került fiatalok, akik már nem diákok, de még nem is dolgozók.

A régóta használatos fogalom tartalmának módosulása mellett a felnőttoktatás szaknyelvében egy másik, egyre nagyobb figyelemmel kísért fogalom is megjelent: az élethosszig tartó tanulás.² Ez a normál iskolázás utáni képzési formák bővülésével és gazdagodásával, az ilyen képzési formák iránti igények robbanásszerű növekedésével függ össze (lásd erről a keretes írást is). A folyamat jelentőségét jelzi, hogy az élethosszig tartó tanulást az oktatással foglalkozó nemzetközi szervezetek is sorra tűzik a zászlajukra. Az Európai Unió például 1996-ot az élethosszig tartó tanulás évének nyilvánította.

Ma a képzésben való részvétel általános növekedése mellett jól érzékelhető tendencia a képzési programok erősödő munkaerő-piaci orientáltsága. A tanulás, a képzésben való részvétel legerősebb motívuma a foglalkoztatáshoz, illetve a munkanélküliséghez kapcsolódik (vagy annak következményeként válik szükségessé, vagy annak megelőzését kívánja szolgálni).

3.3.1. A felnőttoktatási szektorok

A felnőttképzés történhet az iskolarendszeren belül, illetve azon kívül, a munkaerőpiacon. A felnőttképzést folytató intézmények több csoportba sorolhatók: (a) az iskolarendszerhez tartozó intézmények egy része, mint a dolgozók iskolái, illetve az esti és/vagy levelező tagozattal rendelkező iskolák, (b) a képzési vállalkozások és non-profit szervezetek, (c) a 90-es években létrehozott regionális munkaerő-fejlesztő és -képző központok országos (jelenleg 9 egységből álló) hálózata, (d) maguk a munkahelyek, amennyiben szervezett formában képezik tovább a dolgozókat, (e) a közművelődési intézmények és a népfőiskolák.

3.3.1.1. Az iskolarendszerű felnőttképzés

Az iskolai vagy iskolarendszerű felnőttképzés eredeti funkciója szerint az alacsony szintű vagy hiányos iskolázottsággal rendelkező felnőttek számára teremtett lehetőséget a képzettség későbbi (munka mellett, érettebb korban történő) megszerzésére. Az utóbbi másfél évtizedben azonban jelentős változáson ment keresztül: a "dolgozók iskolájából" egyre inkább a fiatalok másodlagos képzőintézményévé vált. Irányultsága szerint általános vagy szakképzést nyújt. Az iskolarendszer három fokozatának megfelelően alap- és középfokon, illetve a felsőoktatás szintjén működik. A képzés munkarendje szerint esti, illetve levelező tagozaton folyik (a valóságban a képzés ennél jóval rugalmasabban szerveződik).

3.3.1.1.1. A dolgozók általános iskolái

A jogszabályi keretek már a nyolcvanas években lehetővé tették azt, hogy az általános iskolai felnőttképzésbe a fiatalabb korcsoportok is beléphessenek. A nappali rendszerben működő általános iskolák nagy része nem volt felkészülve a szociális hátrányokból fakadó pedagógiai helyzetek kezelésére, s ezért a "problémás", a többséggel együtt haladni nem képes gyerekeket nagy számban irányították át a dolgozók iskoláiba. Ennek következtében az általános iskolai felnőttképzésben megszaporodtak a még tanköteles korúak, s tömegesen jelentek meg ebben a képzési formában a szociálisan hátrányos helyzetű rétegek. Ez egyúttal az intézményrendszer belső differenciálódását is eredményezte. Létrejöttek az ifjúsági tagozatok, előtérbe kerültek az intenzívebb oktatási formák, és az oktatás egyre inkább nappal, munkaidőben folyt. A képzésben résztvevők jelentős hányada életkora miatt nem volt dolgozó, de a növekvő mértékű munkanélküliség következtében a már nem tanköteles korúak körében is nőtt a munkahellyel nem rendelkező eltartottak száma.

Az 1993-as közoktatási törvény korlátozta a felnőttoktatás, mindenekelőtt az általános iskolai felnőttoktatás résztvevőinek a számát azzal, hogy megszüntette a tanköteles korúak átirányításának lehetőségét. A képzési forma biztosításával kapcsolatban a közoktatási törvény megengedően fogalmaz: az önkormányzatok belátására, a helyi igények szerinti mérlegelésére bízza a fenntartást. Az a tény, hogy a fenntartás nem kötelező feladat, hozzájárult ahhoz, hogy a kisebb intézmények egy része a költségcsökkentés áldozatává vált. A pénzügyi nehézségekkel küzdő önkormányzatok kiadásaik csökkentésének lehetőségeit keresve hivatkozhattak a létszám apadására és az emiatt bekövetkező fajlagos költségnövekedésre. Mindezek a hatások az intézményhálózat visszafejlődését eredményezték. A felnőttképzést folytató iskolák száma és a tanulók létszáma egyaránt csökkent (lásd Függelék 84. táblázat és Függelék 86. táblázat).

Az oktatás belső struktúráját tekintve jelentősen csökkent az ún. munkástovábbképző tagozat jelentősége: mára ez szinte teljesen elhalt. Ugyanez mondható el az ún. alapismereti, vagyis az 1-4. osztályos oktatásról is. A levelező oktatást egyre inkább kiszorította az esti képzés, ami részben az oktatás intenzitásának növekedésével járt. Ez a tendencia és a tanulók életkori adatai azt jelzik, hogy ez az iskolatípus egyre kevésbé működik a dolgozók iskolájaként. A 19-23 év közötti korosztály aránya 1987 után a korábbi létszám 50-75%-ára csökkent, a 23 évesnél idősebbek pedig 1993-ra lényegében "elfogytak". 1993/94-ben a tanulók túlnyomó többségét a 18 év alattiak tették ki, és körükben jelentősen megnőtt a nők aránya (lásd Függelék 85. táblázat).

Az iskolákba zömmel az adott intézmény székhelyén élők járnak. Ez - tekintettel arra, hogy ma az országban már csak kb. száz településen található felnőtteket oktató általános iskola - azt jelenti, hogy a kisebb településeken élők kiszorulnak ebből az oktatási formából (Györgyi, 1997). A megmaradó iskolákra így egyre nagyobb térség ellátásának terhe hárul, ezzel a spontán módon formálódó területi szerepkörrel azonban a fenntartás módja nincs összhangban: ennek a pénzügyi terhei ugyanis a székhely szerinti önkormányzatokra hárulnak.

Az iskolai felnőttképzés tartalmát illetően kevés innovációs próbálkozás történt. Az eredeti funkciók módosulása, a résztvevők összetételének heterogenitása és a szűkös finanszírozás egyaránt szerepet játszott abban, hogy e képzési forma tartalmi korszerűsítése nem vagy csak kevés intézményben történt meg. Az iskolai felnőttképzés jellemzője maradt, hogy a nappali képzés redukált, csökkentett követelményekkel működő másolata: a készségtárgyak és az idegen nyelvek oktatásának hiánya máig jellemző. Néhány intézmény az egyszerű szakmákra történő felkészítéssel és pályaorientációval bővítette az alapképzést. A résztvevők összetételéből adódó speciális problémák kezelésére elkezdődött egy sajátos pedagógiai kultúra kialakulása, ezt azonban - elsősorban a finanszírozási gondok miatt - a zsugorodó intézményhálózatban a leépülés veszélye fenyegeti (Csoma-Lada, 1996). Máig nem megoldott az ezekben az intézményekben tanító tanárok speciális képzése, illetve az őket segítő szakembergárda alkalmazása. Ugyancsak hosszabb ideje megoldatlan a felnőttképzés sajátosságaihoz alkalmazkodó tankönyvekkel, tantervekkel való ellátottság. A megoldási módok változtak és keveredtek az évtizedek során: a nappali képzés könyveit használták, majd válogattak az ismeretanyagból, újabban pedig helyi tantervek készülnek.

3.3.1.1.2. A középiskolai és az azt követő felnőttképzés

Ez a képzéstípus - szemben a dolgozók általános iskoláinak visszaszorulásával - lassú ütemben növekszik: a tanulók létszáma megközelíti a nappali tagozaton tanulók létszámának a 15%-át. A létszámnövekedésre hatott az, hogy a kilencvenes évek elején középiskolás korba érkezett nagy létszámú korosztály egy részét csak nehezen lehetett beiskolázni a nappali tagozatos intézményekbe.

Eredeti funkciója az iskolázásban lemaradt, lemorzsolódott csoportok utólagos képzése, de egyre inkább szerepet játszik a már szakmát szerzett, vagy a középiskolai képzésből kihullott fiatalok pályamódosítási lehetőségének biztosításában is. Így ma már sok esetben a második szakma, illetve a szakmát kiegészítő magasabb iskolai végzettség megszerzését teszi lehetővé. Mindezekből adódóan ez a képzési forma a résztvevők társadalmi összetételét tekintve - az általános iskolai oktatástól eltérően - nem vált a hátrányos helyzetű csoportok gyűjtőhelyévé. A szakmai képzésben az évtizedek alatt fokozatosan csökkent a munka mellett szakmát szerzők aránya (lásd Függelék 87. táblázat).

A változó feltéteket követve új képzési típusok sora jött létre, s a meglévők is bővültek, módosultak. 1974 óta létezik a szakmunkások szakközépiskolája, amely a szakmunkásképzés zsákutcás jellegének oldására szolgált (ebben a képzéstípusban, az elnevezése ellenére, csak közismereti tárgyakat tanítanak). A középfokú felnőttképzést folytató iskolák a 90-es években kezdődő demográfiai hullámvölgy hatására - és a fejkvótás finanszírozás miatt - maguk is érdekeltek voltak a képzési formáknak az új igényekhez történő adaptálásában. Növekedett a szakmunkások szakközépiskolájába járók száma: az 1989/90-es tanévben 24 185 fő járt ide, 1995/96-ban számuk már 30 442 főre nőtt (lásd Függelék 88. táblázat). A hároméves képzési forma mellett működik egy 2 éves, intenzív képzési forma is, itt azonban csökken a tanulók száma.

A szakközépiskola esti tagozatán oktatott szakmák ágazati megoszlását tekintve jelentős arányt képviselnek az ipari ágazathoz sorolható szakmák, miközben a nappali tagozaton elsősorban a szolgáltató ágazathoz tartozó szakmák előretörése figyelhető meg (lásd Függelék 89.táblázat). Felértékelődött a gimnáziumi képzés is, amit a lassú létszámemelkedés is jelez. A dolgozók gimnáziumainak egy része - kísérletként - az alapképzés mellett kiegészítő szakmai jellegű felkészítést is kínál.

A középfokú felnőttképzésben is jellemző a résztvevők életkorának csökkenése, a fiatalabb évjáratok arányának emelkedése. A szakmunkások szakközépiskolája egyre inkább a normál oktatásból frissen kikerült fiatalok képzőintézménye lett, bár nőtt a 20 év felettiek aránya is (ami feltehetően a többszöri évismétlésnek, a pályamódosítás miatt elhúzódó iskolázásnak a hatása). A szakközépiskola 2 éves (zömmel a gimnáziumi érettségire épülő, s szakmai képzést nyújtó) tagozata iránt is a fiatalabb korosztályok (18-25 év közöttiek) érdeklődnek, bár ez az intézménytípus (különösen a levelező tagozata) még őrzi a hagyományos felnőttképzési funkcióját: itt 1995-ben a tanulók több mint negyede volt 23 évesnél idősebb (lásd 3.9. táblázat). A felsőoktatás terén korábban az esti-levelező tagozat jelentett lehetőséget a munka melletti továbbtanulásra. A költségtérítéses helyek kínálatának bővülésével az esti-levelező tagozat jelentősége némileg csökkent.

3.9. táblázat

Az iskolai rendszerű felnőttképzésben részt vevők száma életkor szerint, 1995/96

Forrás: Szakképzés Magyarországon..., 1996

*20-22 évesek együtt.

3.3.1.2. A munkaerő-piaci képzés

A foglalkoztatásban bekövetkezett változások hatására az elmúlt években az iskolarendszerű képzés mellett egyre nagyobb jelentőségre tett szert az ún. munkaerő-piaci képzés. Ez, noha nem alkotja a közoktatás részét, mégis komoly figyelmet érdemel, ugyanis léte és fejlődése visszahat a közoktatásra is. E képzési szektor részben az állam által kiépített munkaügyi szervezetrendszer keretei között működik, és döntően az átmenetileg inaktívak képzését végzi. A munkaerő-piaci képzést gyakran nevezik a foglalkoztatáspolitika aktív eszközének (szemben például a munkanélküliek pénzügyi támogatásával).

1995-ben a munkanélküliek 6,7-7,6%-a, az aktív eszközök által érintetteknek 40%-a vett részt képzésben. Ez a tevékenység a munkanélküliséggel kapcsolatos átképzést foglalja magába, ideértve az iskolából kilépett pályakezdő munkanélkülieket is. E szervezeti keretek között kis számban felzárkóztató és rehabilitáló képzés is folyik. Ennek a képzési szférának az egyik új szervezeti súlypontját a 90-es években kiépült regionális munkaerő-fejlesztő és -képző központok jelentik.

A képzés másik jelentős területe az aktív munkaerő karbantartását és fejlesztését szolgáló, munka melletti tanulás, munkahelyi képzés, továbbképzés. E programok egy része a munkahelyeken szerveződik (jelentős részben az ott dolgozó, nem hivatásos képzők részvételével). Más része a munkáltatók (illetve bizonyos részben a munkavállalók által) finanszírozott ún. piaci képzés keretei között folyik.

3.3.1.3. A munkaügyi szervezet rendszerében folyó képzés

A gazdasági változások nyomán előálló jelentős arányú munkanélküliség új helyzetet teremtett, s a felnőttképzés új formáinak kialakítását tette szükségessé. Létrejött a megyei munkaügyi központok hálózata, amelyek ugyan elsősorban a munkanélküliek regisztrálását és ellátását szervezik, de ezen belül jelentős pénzeszközöket fordítanak képzési programok finanszírozására is. Mindez igen rövid idő alatt zajlott le, s ennek következményeit a kialakult intézményrendszer, a létrehozott programok is tükrözik.

1994-ben 94 ezer, 1995-ben 71 ezer, 1996-ban 69 ezer fő képzését szervezték az ellátás keretében. A képzési kínálat alakulásában igen nagy szerepe van annak, hogy a költségek leszorítására törekedve a kevésbé eszközigényes és csoportos képzéseket preferálják. Ez is oka annak, hogy a rendszer leginkább a magasabb előképzettséggel rendelkezőknek teremt képzési lehetőséget. Olyan sajátos helyzetű csoportok képzése is megjelenik azonban e keretben, amelyeket a piaci szektor nem keres (iskolázatlan rétegek, cigányok, csökkent munkaképességű emberek). Az iskolázatlan csoportok számára azonban korlátozottak a szakmatanulás lehetőségei. Mindössze 47 olyan - zömmel mezőgazdasági - szakma van, amely alapképzettség nélkül is megszerezhető (lásd Függelék 75. táblázat). A résztvevők egyötöde rendelkezik legfeljebb általános iskolai végzettséggel, noha arányuk az összes munkanélküli között jóval magasabb, 40-44% között van (A felnőttképzés helyzete..., 1996). A fiatalabb korosztályok jelenléte - az iskolarendszerű képzéshez hasonlóan - ebben a szektorban is igen jelentős. Nagyarányú (42-44%-os) a 24 év alattiak részvétele a képzésben, miközben a munkanélkülieken belüli arányuk 23-27%. A pályakezdők részvétele a képzésben igen jelentős, nagy területi különbségekkel 34-37% között ingadozik (Szakképzés Magyarországon..., 1997).

A képzések átlagos időtartama 4-6 hónap között mozog. A képzések 80%-a szakképesítés megszerzésére irányul (lásd Függelék 90. táblázat). Növekszik azok aránya, akik maguk választották meg a képzést (és a munkaügyi központtól támogatást kaptak hozzá), szemben azokkal a képzési programokkal, amelyeket a munkaügyi központ kínált a regisztráltaknak.

A kilencvenes években új típusú intézménnyel bővült a képzést folytató szervezetek köre: az Emberi erőforrások fejlesztése világbanki program keretében létrejött a regionális munkaerő-fejlesztő és -képző központok hálózata. Ez az önálló, felnőttképzési intézményhálózat jelentős új kapacitást és egy új intézménytípust jelent a magyarországi képzési struktúrában. 1991-ben kísérleti jelleggel kezdett működni az észak-magyarországi régió központja, az ÉRÁK, majd több ütemben, fokozatosan került sor a - Munkaügyi Minisztérium és a helyi önkormányzatok által alapított - újabb központok átadására. 1993-ban Debrecenben, Pécsett, Székesfehérváron, majd Nyíregyházán, 1994-ben Kecskeméten és Békéscsabán, 1996-ban pedig Szombathelyen nyíltak meg a képző központok. Időközben létrejött a Budapesti Munkaerő-piaci Intervenciós Központ (BMIK), amelyhez bázisként 12 budapesti szakmunkásképző és szakközépiskola kapcsolódik. A hálózat egyidejűleg 3400 ember képzését tudja ellátni, de jelentős külső kapacitásokat is bevonnak. A központokban dolgozók létszáma kb. 500 fő. A regionális központok képzési kapacitását jelzi, hogy 1995-ben 981 tanfolyamon 21 600 fő, 1996-ban 1219 tanfolyamon 29 342 fő kezdte meg a tanulást.

A létrejött hálózat együttműködésre törekszik az iskolarendszerű szakképzés intézményrendszeréhez tartozó iskolákkal, noha bizonyos vonatkozásban egymás konkurensei is lehetnek a képzési piacon. A saját regionális képzőközponttal nem rendelkező megyékben kezdődött meg az iskolarendszerű és az azon kívüli hálózat kooperációjának kiépítése a szakképző iskolák felszerelésével és felszabaduló kapacitásaik bevonásával. E folyamatban 34 iskola vesz részt (Emberi erőforrások fejlesztési program..., 1997).

A foglalkoztatási célú képzésben résztvevők döntő többsége munkanélküli, bár a regionális képzőközpontokban érzékelhető a munkaviszonyban állók képzésének lassú növekedése. 1994-ben a regionális képzőközpontok által nyújtott képzésben a résztvevők 67%-a volt munkanélküli, 1995-ben 47%-a, 1996-ban ez az arány 30%-ra csökkent (ami persze nem egyenletesen oszlik meg az eltérő helyzetű térségekben működő központok között).

3.3.1.4. Az aktív munkaerő képzése

Ma a társadalmi státust alapvetően meghatározza a munkaerő-piaci pozíció. Azok, akik nem szerzik meg a középszintű szakmai végzettséget, igen nagy valószínűséggel kirekesztődnek az igényesebb munka világából. Ez az összefüggés a már dolgozók és a még tanulók körében egyaránt egyre erősebben tudatosul. Emellett erősödőben van a képzés, a szakmai képzés szolgáltatásként való szemlélete.

A 90-es évek meghatározó jelensége, a rövid idő alatt tömegessé vált munkanélküliség - és az ebből fakadó társadalmi problémák - kezelésének szükségessége vezetett oda, hogy a munkaerőképzésben mai napig a rövid távon inaktív(vá vált) csoportok képzése áll a figyelem középpontjában. Döntően erre a területre összpontosultak a pénzeszközök, s a szabályozás is elsősorban ezt a területet érintette. A jelenlegi rendszer jóval kevésbé ösztönzi az aktív munkavállalók egyéni döntésekre alapozott képzését. Nem fogalmazódtak meg az ösztönzést szolgáló programok, jogszabályok vagy a finanszírozást segítő konstrukciók.³ A munka melletti tanulást érintő, érvényben lévő jogszabályok sem alkotnak koherens rendszert. A korábbi szabályozás értelmében például az iskolarendszerű felnőttképzésben való részvétel bizonyos támogatást élvez (munkáltatóval kötött szerződés alapján tanulmányi szabadság jár), a munkavállalók saját kezdeményezésű szakmai továbbképzését, nem iskolarendszerű tanulását azonban ez nem érinti. Ez a szabályozás ellentmondásban van a képzésnek a szakképzési törvényben megfogalmazott szektorsemlegességi elvével.

3.3.1.4.1. A képzési piac

A gazdasági szerkezetváltás, az új technológiák, az új szakmák megjelenése és a tömegessé váló munkanélküliség jelentős mennyiségi keresletet teremtett a továbbképzések és átképzések területén. Erre válaszul létrejött a képzési piac, amely ma már viszonylag rugalmas és sokszínű képzési kínálatot nyújt. A tömeges munkanélküliségből adódó állami megrendelések domináns szerepe miatt azonban e piacot bizonyos torzulások, egyoldalúságok jellemzik (Polónyi, 1996).

A képzőintézmények pontos számáról ma senki nem rendelkezik megbízható információval. Becslések alapján kb. 2000 intézmény foglalkozik több-kevesebb rendszerességgel, fő- vagy melléktevékenységként szakmai képzéssel. Számuk a kereslet alakulását követve rendkívül gyorsan változik. A területet ismerő szakemberek véleménye szerint kb. 500-600 olyan vállalkozás van, amelynek fő profilja a képzés, és tevékenységük meghatározza a képzési piac működését. A bírósági cégbejegyzéseket alapul véve, potenciálisan - beleértve magukat a gazdasági szervezeteket is - több tízezer vállalkozás rendelkezik felnőttképzési jogosítvánnyal, tehát jogszerűen folytathatna ilyen jellegű tevékenységet.

Az Országos Statisztikai Adatgyűjtési Program (OSAP) a rendeletben előírt adatszolgáltatási kötelezettség keretében 1996-ban 4200 képzést regisztrált, amelyre 105000 fő iratkozott be (ez jelentős mértékű átfedésben van a munkanélküliséghez kapcsolódó képzés rendszerével). Vannak olyan képesítések és képzési típusok, amelyek csak az iskolán kívüli képzési szektorban elérhetők (ezek elsősorban a legújabb igényeket kielégítő, szellemi szolgáltató tevékenységeket jelentik).

A szervezetek jellegét tekintve a képzési piacon működő intézmények fő típusai a következők: (a) az államigazgatási főhatóságok (minisztériumok) egykori önálló továbbképző és vezetőképző intézeteiből alakult oktatási vállalkozások, (b) a korábbi állami nagyvállalatok saját oktatási központjaiból szerveződött képzési vállalkozások, (c) a felsőoktatási intézmények és kutatóintézetek munkatársai által létrehozott, többnyire kisméretű képzési vagy képzésszervezési vállalkozások, (d) az iskolarendszerhez tartozó intézmények, azaz középfokú szakképző és felsőoktatási intézmények, (e) a regionális munkaerő-fejlesztő és -képző központok, (f) a korábban jelentős szerepet játszó, nagy múltú, de ma már kisebb súlyú intézmények, mint pl. a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat vagy a MTESZ (Tót, 1997).

A képzési piac egyik jellemzője, hogy nem épült még ki a "fogyasztóvédelem", és a megszerezhető képzettségek tényleges státusát és értékét illetően nagy a bizonytalanság. Ez nehezíti a piac megtisztulását a szakmailag alacsony színvonalú képzési szolgáltatásoktól.

3.3.1.4.2. A munkahelyi képzés

A munkahelyi képzés az emberi erőforrásokba való befektetés és a képzés világának egyik legjelentősebb területe. E területről átfogó statisztikai információ nem áll rendelkezésre, csupán felmérések adataira támaszkodhatunk.⁴ Ezek alapján állítható, hogy a vállalatoknál folyó képzés legnagyobb volumenét a szakmunkástanulók gyakorlati képzése teszi ki, és erre a célra fordítódik - nagyobb részben nem önként, hanem a szakképzési hozzájárulási kötelezettség teljesítésével - a vállalati képzési kiadások legnagyobb része. Ha a tanulóképzést nem folytató cégeknek a központi alapba és az iskolák részére átutalt összegét is számításba vesszük, akkor a képzési kiadások 3/4-e, ezt figyelmen kívül hagyva is több mint fele szolgálja a szakmunkásképzést. A 10-100 főt foglalkoztató cégeknek is mintegy fele fogad szakmunkástanulót, és minél nagyobb a vállalat, annál nagyobb valószínűséggel vesz részt a gyakorlati képzésben és annál több tanulót képez, átlagosan mintegy kilencvenet.

A néhány fős vállalkozásokat figyelmen kívül hagyva a gazdasági egységek mintegy felénél van - a tanulóképzésen kívül - helyben szervezett képzés. Ahol nincs, azok 35%-ánál korábban folyt ilyen tevékenység. A cégeknél bevett gyakorlat, hogy dolgozóiknak nem helyben történő (tovább)képzését is támogatják anyagilag. Csupán minden hetedik vállalat nem él e támogatási formával.

A külföldi többségi tulajdonú cégek aktívabbak a belső képzések folytatásában, és tartózkodóbbak a szakmunkásképzésben való részvétel tekintetében. Ha azonban vállalkoznak helyben történő tanulóképzésre, akkor az alkalmazotti létszámhoz képest több tanulót foglalkoztatnak.

A tanulóképzésen kívüli tanfolyamok közül a gazdasági témájúakra fordítják a cégek a legnagyobb összegeket, de a képzések tartalom szerinti megoszlása minden gazdasági ágazatban igen kiegyensúlyozott (lásd 3.26. ábra).

Azon vállalatok aktívabbak a belső képzés szervezésében, ahol amúgy is magasabb a munkaerő képzettsége, vagyis az egyes vállalatok közötti kvalifikációs rés folyamatosan növekszik. A képzésbe való befektetést a közvetlen megtérülés szemlélete hatja át, stratégiai beruházásra ezen a területen alig van példa. Csupán minden hatodik cég nyilatkozott úgy, hogy a képzésre fordított kiadások soha nem térülnek meg (ettől függetlenül nélkülözhetetlenek), legtöbbjük szerint azonban 2-4 éven belül profitot is hozó beruházásról van szó.

3.3.2. A felnőttképzés módszerei: megújuló formák és eszközök

A felnőttképzésben alkalmazott módszerek Magyarországon túlságosan erősen kötődnek az iskolarendszerben alkalmazott, de a ma már ott is korszerűtlennek számító eljárásokhoz, és kevéssé épülnek a modern információszerzési és -kezelési technikákra. A képzés tömegessé válása, a résztvevők heterogenitása, valamint az egyéni tanulás és pályaépítés megnövekedett jelentősége azonban nélkülözhetetlenné teszik a hagyományostól eltérő oktatásszervezési és képzési eljárások alkalmazását. Az új képzési módszerek terjesztésében jelentős közvetítő szerepet játszhatnak a képzőközpontok, amelyek támogatják sok olyan, a fejlettebb országokban már kipróbált eljárásnak, módszernek az elterjesztését, mint amilyen a személyre szabott képzési programok, a munkakörelemzés, a moduláris képzési csomagok vagy a képzést megelőző képességfelmérések.

A rugalmas és nyitott oktatási formák Magyarországon nem terjedtek el olyan mértékben, mint a fejlett európai országokban. A világszerte egyik leglátványosabban fejlődő oktatási forma, a távoktatás területén a 80-as évek elején indult hazai kísérleti programok megszakadtak, és csak a 90-es években kezdődtek újra. Nem állnak rendelkezésre adatok arra vonatkozóan, hogy jelenleg hányan vesznek részt Magyarországon távoktatásban, aminek részben az is az oka, hogy ezt a képzési módot többnyire más formákkal kombinálják (óvatos becsléssel 7-10 000 főre tehető a valamilyen formában távoktatásban tanulók száma). A piaci keresletet a magánszféra ismerte fel először. Ezzel is összefügg, hogy a távoktatással eddig viszonylag szűk területen (menedzserképzés, idegennyelv-oktatás, informatika) képeztek szakembereket, s ezen belül is jellemzőbb volt a képesítést nem adó továbbképzés. Jelenleg a távoktatás területén alig van graduális képzés.

A távoktatás iránt két területen van igazán érdeklődés: az egyik a munka melletti képzés (itt kamatoztatható leginkább a módszer egyik legfontosabb előnye, a rugalmas tanulási lehetőség), a másik a felsőoktatás (ahol olcsóbb képzési formaként került az előtérbe) A hazai felsőoktatási intézmények egy része emiatt a hallgatói létszám bővítésének, illetve a képzési kapacitások kihasználásának lehetőségeit keresve évek óta kísérletezik a távoktatás különféle formáival.

Az első lépések egy távoktatási hálózat kialakítására az évtized elején történtek meg. 1991-ben az MKM kebelén belül megalakult a Nemzeti Távoktatási Tanács. Külföldi források bevonásával, nemzetközi projektek keretében hat regionális távoktatási központot alakítottak ki (Gödöllő, Debrecen, Szolnok, Pécs, Veszprém, Győr). 1996-ban - PHARE-támogatással - ez a hálózat négy új központtal bővült tovább (kettő Budapesten, egy Miskolcon és egy Szegeden). Megindult a szakemberképzés (tutorok kiképzése), kiépült a szükséges infrastruktúra egy része. Egészében azonban nem sikerült megtalálni azokat az ösztönzőket és szervezeti kereteket, amelyek megteremtették volna a felsőoktatási intézmények érdekeltségét, és - az eredeti elképzeléseknek megfelelően - a felsőoktatást tették volna a hazai távoktatási rendszer bázisává. Ugyancsak nem mondható, hogy széles körben felismertté váltak volna e képzési forma kétségkívül létező előnyei (Távoktatás-fejlesztési tanulmányok, 1997).

A magánszektorban ugyanakkor, nagyrészt amerikai és brit programok alapján, viharos gyorsasággal folyik a már létező képzések kiterjesztése. Az ilyen programoknak már több ezer hallgatója van Magyarországon és a környező országokban. Távlatilag mindenképpen nagy lehetőségek rejlenek ebben a képzési formában. A külföldi tapasztalatok azonban arra utalnak, hogy a potenciális résztvevők arányának becslésekor bizonyos korlátokkal kell számolni. A nagy nemzetközi távoktató szervezetek hallgatóságának összetétele azt jelzi, hogy ez a képzési forma a képzettebb, legalább középfokú, de még inkább a diplomás rétegek számára kínál hatékony tanulási lehetőséget. Mindenekelőtt azért, mert ezek a csoportok rendelkeznek leginkább azokkal a tanulási tapasztalatokkal, készségekkel és motivációval, amelyek az intenzív egyéni tanuláshoz elengedhetetlenek.