5.2. Kiadások a nemzeti össztermék (GDP) arányában

A kilencvenes évek közepének egyik meghatározó jellemzője a nemzeti össztermékből (GDP) a közoktatásra fordított kiadások arányának csökkenése. Ez az arány 1989 és 1992 között jelentôsen növekedett, elsősorban amiatt, hogy miközben a gazdasági válság hatására a nemzeti össztermék nagysága visszaesett, aközben a közoktatási kiadások nagymértékben nőttek, illetve reálértékben változatlanok maradtak. Más szóval, a drámai gazdasági visszaesés 1992-ig a közoktatást lényegében nem érintette. Ennek eredményeképpen alakult ki az a helyzet, hogy a kilencvenes évek elején Magyarország nemzetközi összehasonlításban azok közé az országok közé került, amelyek nemzeti össztermékükből a legnagyobb arányt fordították közoktatásukra. 1992 után viszont már elkezdődött, majd az évtized közepén felerősödött a közoktatásra fordított kiadások arányának fokozatos csökkenése. E csökkenés mértéke 1995-ben rendkívüli mértékű volt: amíg 1994-ben a GDP-nek még 5,09%-át költöttük közoktatásra, 1995-ben ez az arány már csak 4,37%, 1996-ban pedig csupán 4,06% volt (lásd 5.4. ábra és Függelék 120. táblázat).¹

A közoktatási kiadások és a GDP reálértékének az alakulását összehasonlító elemzések hasonló következtetésekhez vezetnek. Amíg 1989 és 1994 között a GDP reálértéke kb. 20%-ot csökkent, a közoktatási kiadások megőrizték, sőt 1992-ig növelték a reálértéküket. A közoktatási kiadások reálértékének csökkenése akkor kezdődött meg, amikor a GDP-é már lelassult, sőt növekedés kezdődött el (lásd 5.5. ábra).

A gazdasági válság és az ezzel együtt járó költségvetési megszorítások hatása tehát csak késve, a gazdasági visszaeséssel nem egy időben, hanem azt évekkel követve érte el az oktatást. Ennek az időbeli eltolódásnak az oka mindenekelőtt az iskolafenntartás decentralizált jellegében kereshető: a kiadások tényleges mértékét meghatározó helyi döntéshozók ugyanis csak lassan reagáltak a források beszűkülésére. Így - noha a közoktatásra szánt központi állami támogatások növekedése már korábban kisebb volt az inflációnál - a helyi intézményfenntartók egy ideig más forrásokból kompenzálták az inflációt.

Mindennek eredményeképpen ma már nem lehet elmondani azt - mint néhány évvel ezelőtt -, hogy Magyarország gazdasági teljesítőképességéhez képest más országoknál jóval nagyobb arányban költ a közoktatásra. Korábbi adatok szerint az alap- és középfokú oktatásra fordított közkiadások GDP-hez viszonyított aránya az Európai Unió adatai szerint 1992-ben csak Finnországban és Svédországban volt 4% felett, és Portugáliában, illetve az Egyesült Királyságban érte el a 4%-ot (Key data..., 1996). Az OECD 1993-as adatai szerint Magyarországon 1993-ban az OECD-országok 3,7%-os átlagával szemben a GDP 4,1%-át fordították közpénzekből alap- és középfokú oktatásra, aminél többet - csökkenő sorrendben 4,7% és 4,2% között - költött Finnország, Svédország, Dánia, Norvégia, Új-Zéland, Kanada és Svájc. A magánforrásokat és a közoktatással összefüggő családi támogatásokat is figyelembe véve, az OECD adatai szerint Magyarország 1993-ban a GDP 4,5%-át költötte alap- és középfokú oktatásra, az OECD-országok 4,0%-os átlagával szemben. A hazai adatok extrapolálása azt mutatja, hogy Magyarországon a közoktatási kiadások GDP-hez viszonyított aránya nemzetközi öszszehasonlításban 1995-ben már szinte bizonyosan az OECD-országok átlaga alatt volt, 1996-ra pedig e lemaradás tovább nőtt (lásd 5.6. ábra és Függelék 121. táblázat). A kialakuló lemaradás egyik meghatározó oka a nagyon alacsony bérekben keresendő (erről a későbbiekben ebben a fejezetben, valamint a pedagógusokról szóló 7. fejezetben részletesebben is szó lesz).

Nemzetközi összehasonlításban Magyarország - a korábban említett okok miatt - elsősorban az egy tanulóra jutó kiadásokat tekintve állt hosszú évekig előkelő helyen. A kilencvenes évek első felében Magyarország az egy főre jutó GDP nagyobb arányát költötte egy tanulóra, mint az OECD-országok, bár ez elsősorban a felsőoktatást jellemezte és csak kisebb mértékben az óvodai nevelést, illetve az alapfokú oktatást. A középfokú oktatásban ez a mutató alig különbözött az OECD-országokétól (vö. 5.7. ábra és Függelék 122. táblázat).

Ugyancsak fontos hangsúlyozni, hogy a közoktatási kiadások GDP-ből való részesedése csökkenésének a megállítása a finanszírozás hazai decentralizált rendszerében igen nehéz. A központi költségvetés szintjén, mint látni fogjuk, 1996-ban és 1997-ben jelentős korrekciók történtek: az ágazati célú központi támogatásokat nagymértékben megemelték. Ez azonban csak lassan, az ágazati politika által kevéssé befolyásolható tényezők - elsősorban az iskolafenntartó önkormányzatok általános anyagi helyzete, illetve a közalkalmazotti bérszabályozás alakulása - függvényében fejtheti ki a hatását.