7. Pedagógusok

7.1. Szükséglet, létszám és összetétel

A tanulólétszámok csökkenésének hatására Magyarországon a kilencvenes évek első felében nemzetközi összehasonlításban igen kedvező (alacsony) tanuló/pedagógus arányok alakultak ki. A tanulók számának csökkenését ugyanis (mint azt a közoktatás finanszírozásról szóló 5. fejezetben korábban részletesen bemutattuk), egészen 1995-ig nem követte az iskolákban foglalkoztatott pedagógusok létszámának csökkenése. Ezt megfogalmazhatjuk úgy is, hogy a magyar közoktatás pedagógusszükséglete a kisebb tanulólétszám ellenére, egyéb okok miatt a kilencvenes évek közepéig nőtt, az akkor bekövetkezett fordulat hatására viszont csökkenni kezdett.

Fontos hangsúlyozni, hogy a pedagógusszükségletet a tanulólétszámok változása mellett számos egyéb tényező befolyásolja (lásd erről a keretes írást). Magyarországon a kilencvenes évtized első felében több olyan, egymást erősítő tényező is hatott, amelyek a pedagógusszükségletet magas szinten tartották. Ezek az iskolafenntartói monopólium megszűnése, a kistelepülések törekvése önálló iskolák létrehozására, az iskolaszerkezeti változások, a középfokú oktatás expanziója, a közalkalmazottak jogállásáról szóló törvény 1992. évi bevezetése, valamint különösen a kötelező óraszámok 1993-as csökkentése.

A közoktatásban alkalmazott pedagógusok száma ennek megfelelően, a kilencvenes évek elején tapasztalható rövid ideig tartó és kismértékű csökkenés után, 1992 és 1994 között tovább növekedett. Ezt követően, részben a központi politika korábban már bemutatott változása, részben helyi iskolafenntartói és munkáltatói döntések nyomán elkezdődött a létszám csökkenése. Ez nem egyformán érintette a különböző iskolatípusokat: legerősebb a szakmunkásképzésben és az alapfokú oktatásban volt, miközben a középiskolai oktatásban ebben az időszakban is a növekedés volt jellemző (lásd 7.1. ábra és Függelék 171. táblázat).

Míg az óvodások létszáma 1990 óta ingadozott ugyan, de alig-alig változott, az óvodapedagógusok létszáma 6 év alatt 5%-kal csökkent, ami itt már korábban az egy pedagógusra jutó óvodások számának a növekedését eredményezte. Az általános iskolai tanulólétszám 1990 óta 15%-kal, ugyanakkor a pedagógusok létszáma 8%-kal csökkent. A középfokú oktatás és képzés átrendeződését jelzi, hogy a szakmunkásképzésben a tanulók létszáma hat év alatt 36%-kal, a pedagógusoké 24%-kal csökkent, míg a középiskolákban 27%-os tanulólétszám-növekedés 29%-os pedagóguslétszám-növekedést vont maga után. Ha a képesítések szerint vizsgáljuk a változást, mindenekelőtt az tűnik ki, hogy az óvodákban a középfokú végzettségűek arányának 1992/93 óta tartó folyamatos csökkenése mellett a felsőfokú végzettségű óvónők számának éppen ettől az időponttól számítható növekedése játszódott le (lásd Függelék 172. táblázat).

Érdemes utalni arra, hogy a pedagóguslétszámok alakulása sok hasonlóságot mutat a közép-európai térség országaiban. A kilencvenes évtized első felében az országok mindegyikében tapasztalható volt tanulói létszámcsökkenés, amelyet mindenütt pedagóguslétszám-növekedés kísért (lásd Függelék 173. táblázat). A pedagóguslétszámok csökkenésére 1995 előtt a visegrádi országok között egyedül Magyarországon találhatunk példát (a Cseh Köztársaságban ez a folyamat 1997-ben kezdődött el). Ennek valószínű az a magyarázata, hogy a térség országaiban Magyarországon valósult meg leginkább az oktatásirányítás decentralizációja, és egyes helyi önkormányzatok (a kormányzati politikától függetlenül is) "racionalizálták" iskolarendszerüket, azaz pénztárcájukhoz igyekeztek igazítani a helyi pedagógusmunkaerő-gazdálkodást. A térség többi országában viszont az új, demokratikus kormányok inkább a tanulólétszámoktól független, az azzal ellentétes irányú expanziós szükségletet támogatták, engedve a társadalom (és a tanárok) nyomásának egy sokszínűbb iskolarendszer kialakítására (Nagy Mária, 1997a).

Az óvodákban és az általános iskolákban a folyamatos pedagóguslétszám-csökkenés együtt jár azzal, hogy egyre kevesebb nappali tagozaton végzett új pedagógus lép be a rendszerbe. A középiskolában az állománynövekedés viszonylag nagy fluktuáció mellett következik be: nemcsak az újonnan alkalmazottak száma magasabb, mint a korábbi években, hanem a különböző okokból távozóké is. A szakmunkásképzésben különösen magas a nyugdíjba vonulók és egyéb okból távozók száma és aránya. Az alapfokú oktatásban, ahol erőteljesebben csökkent a tanulólétszám, csökken a nyugdíjasok, a helyettesítésre alkalmazottak és a nyugdíjkorhatáron túl lévők száma is. A középiskolákban viszont éppen fordított a tendencia: a helyettesítők aránya növekszik. Az óvodákban a szerződéssel helyettesítésre alkalmazottak aránya az állományhoz képest 1996-ban 10%, az általános iskolákban 7,7% volt. A középiskolákban a helyettesítők aránya a gimnáziumokban 7,5%, a szakközépiskolákban 4,9%, a nem teljes munkaidőben foglalkoztatottak aránya a gimnáziumokban 5,5%, a szakközépiskolákban pedig 4,7% volt (Szép, 1997).

A közoktatásban foglalkoztatott pedagógusok létszámváltozásai mellett érdemes röviden kitérnünk az ott foglalkoztatott egyéb dolgozók számának változásaira is. Az 1995 utáni költségvetési megszorítások őket láthatólag még erősebben érintették, mint a pedagógusokat. Míg a közoktatásban foglalkoztatottak összlétszáma pl. 1996-ban az előző évi 97,2%-ára csökkent, ez valójában a szakmai létszám enyhe növekedését (104%) és az egyéb dolgozók számának drasztikus csökkenését (86,6%-ra) takarja (MKM Közoktatás-tervezési Főosztály). Ezzel valószínűleg romlott előkelő helyezésünk azon a nemzetközi "ranglistán", amelyet a közoktatásunkban foglalkoztatott nem pedagógus munkaerő nagyságával szereztünk 1995 előtt. Az OECD adatai szerint ugyanis 1994-ben ez a létszám nálunk a teljes munkaerő 2,4%-át tette ki, azaz jóval többet, mint az OECD-országok 1,8%-os átlaga. Ennél magasabb arányú oktatási segéderővel akkor csak az USA (3,7%), Dánia (2,9%) és Kanada, illetve Franciaország (2,4-2,4%) rendelkezett (Education at a Glance, 1996b).