9. Egyenlőtlenségek és speciális igények

A közoktatás egyik fontos feladata a többségtől eltérő, speciális igényekkel rendelkező tanulói csoportok támogatása, sajátos oktatási szükségleteik feltárása és az ennek megfelelő oktatási és gondozási formák biztosítása. A többségtől eltérő szükségletekkel rendelkezők többféle csoportját kell megkülönböztetnünk. Ilyenek mindenekelőtt a speciális oktatást igénylő fogyatékos gyermekek, akiknek az oktatása sok országban, így Magyarországon is a közoktatás rendszerén belül önálló alrendszerben történik, bár egyre több országban a normál oktatás keretein belül, integráltan próbálnak gondoskodni róluk. Ilyenek továbbá a nemzeti és etnikai kisebbségekhez tartozók, akiknek sajátos oktatási igényei kielégítését általában a kisebbségi jogokat biztosító, a kisebbségi kultúrát védő törvények (kisebbségi, oktatási) írják elő. Végül e körön belül kell említést tenni a tanulásban lemaradók, a kudarcok és a leszakadás által leginkább fenyegetettek egyre népesebb csoportjáról, akiket társadalmi helyzetük, egyéni-családi körülményeik vagy éppen lakóhelyük hátrányos körülményei gátolnak a sikeres iskolai beilleszkedésben.

Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy a tárgyalt csoportok közt jelentős átfedések vannak. Maguk a társadalmi egyenlőtlenségek és hátrányok különböző tényezők hatására alakulhatnak ki, s több formában (például betegség, munkanélküliség, szegénység) gyakran egymáshoz kapcsolódva, halmozottan jelenhetnek meg. Érvényes ez az oktatási rendszeren belül megjelenő hátrányos helyzetű tanulói csoportokra is: a lemaradók, valamint a kisegítő oktatásba kerülők tekintélyes részét például a cigány tanulók alkotják, s ők ugyancsak nagy számban találhatók meg a hátrányos helyzetű térségek s a kistelepülések iskoláinak tanulói közt. A határok ennélfogva nemcsak a vizsgált jelenségek - tanulási, magatartási zavarok, hiányos iskolai végzettség stb. - közt, hanem az ezek kapcsán tárgyalt csoportok körében is gyakran elmosódnak. Hasonlóképpen gyakori és szükségszerű összefonódottság és átfedés van az egyenlőtlenségek, illetve a hátrányok kezelését szolgáló intézményrendszer és a pedagógiai, pénzügyi eszközök között.

Az, hogy a fiatalok minél nagyobb hányadát juttassuk valamilyen piacképes tudáshoz, a nemzetközi versenyképesség javítása szempontjából is elengedhetetlen. Habár a népesség iskolázottsága növekszik, mint láttuk (lásd a gazdasági és társadalmi környezetről szóló 2. fejezetet), lemaradásunk a fejlettebb országoktól ezen a területen nem csökkent. A következő fejezetben az oktatásban megjelenő társadalmi egyenlőtlenségekről, a hátrányos helyzet mibenlétéről, a kompenzálás lehetőségeiről, valamint a sajátos oktatási szükséglettel rendelkező csoportok oktatásának a problémáiról lesz szó.

9.1. Társadalmi egyenlőtlenségek a közoktatásban

A kilencvenes években a magyar közoktatásban egyszerre lehet megfigyelni az oktatással kapcsolatos társadalmi esélyegyenlőtlenségek növekedését és csökkenését. Az esélyegyenlőség szempontjából kedvező folyamat, hogy a családok a korábbinál is nagyobb körben ismerik fel az oktatás jelentőségét az egyéni boldogulás szempontjából. Ezt jelzi többek között, hogy még azok a családok is nagyobb arányban igyekeznek gyermekeiket különböző különórákra járatni, amelyekre ez korábban kevésbé volt jellemző (lásd 9.1. táblázat).

9.1. táblázat

Azok aránya a 15-29 évesek körében, akik 10-14 éves korukban különórákra jártak, az apa társadalmi csoportja szerint, 1984 és 1995 (%)

Miközben a családok a korábbinál jobban felismerik az oktatás jelentőségét, és ez csökkentheti a társadalmi rétegek közötti különbségeket, magának az oktatási rendszernek az alakulása és a családok anyagi helyzete közötti különbségek növekedése az esélyegyenlőtlenségek erősödésének kedvez. Ezt jelzi többek között, hogy az elmúlt években a legkedvezőtlenebb helyzetű társadalmi csoportok körében megállt a továbbtanulási mutatók korábbi javulása. 1992-ben például a 8 osztálynál alacsonyabb iskolai végzettséggel rendelkező apák gyermekei körében a 15-24 évesek már jóval kisebb arányban (50%-nál kevesebben) tanultak tovább a középfokú oktatásban, mint amilyen arányban (60%-nál többen) a 25-34 évesek. E társadalmi csoport körében a továbbtanulási mutatók tehát nagymértékben romlottak (lásd Függelék 204. táblázat).

9.1.1. Kik a hátrányos helyzetűek?

Az elmúlt években a leghátrányosabb helyzetű fiatalok iskolai esélyeinek romlása a közoktatás számára az egyik legkomolyabb kihívássá vált. Ez a probléma, függetlenül a gazdasági fejlettség szintjétől, valamennyi modern közoktatási rendszerben jelen van, régiónkban azonban fokozza súlyosságát a gazdasági és társadalmi átalakulás mértéke és gyorsasága. A leszakadó, hátrányos helyzetű társadalmi rétegekhez ma elsősorban a következők sorolhatók: (a) akik nem fejezik be az általános iskolát, (b) akik az általános iskola befejezése után nem tanulnak tovább vagy továbbtanulnak ugyan, de a középfokú oktatásból kihullanak, (c) akik magas munkanélküliséggel sújtott válságövezetekben laknak, (d) a cigány fiatalok, (e) a nevelőintézetek növendékei és (f) a magatartászavarral küzdő, kábítószerfüggő, kriminalizálódó fiatalok. Azokról a fiatalokról van szó tehát, akik különböző okok miatt nem tudnak a többiekkel együtt haladni, és akiket ezért az iskolai kudarc, a lemorzsolódás és mindezek nyomán a társadalmi beilleszkedésre való képtelenség fenyeget. Ezek között a csoportok között átfedések is vannak. A statisztikák alapján a szakképzés és a foglalkoztatás szempontjából az évjáratok mintegy egynegyede tekinthető hátrányos helyzetűnek, illetve halmozottan hátrányos helyzetűnek.

A kilencvenes évek első felében a munkaerőpiacra belépő fiatalok közel harminc százalékának nem volt szakképzettsége, vagy csak nagyon alacsony értékű szakképzettséggel rendelkezett: számuk 1990 és 1995 között mintegy 250 ezer fő volt (lásd Függelék 13. táblázat). Ez a szám azonban folyamatosan csökken. A csökkenést az magyarázza, hogy a tanulólétszám visszaesett, a demográfiai feltételek megváltoztak és az oktatásfinanszírozás az iskolákat a tanulók megtartására ösztönzi. Ugyanígy a tanulókat is az iskolában maradásra ösztönzi az elhelyezkedés megnehezülése, a lemorzsolódók számára pedig új tanulási lehetőségeket nyújt a korrekciós lehetőségek bővülése (lásd méga közoktatási rendszerről szóló 3. fejezetet).

Tény, hogy az ifjúsági munkaerőforrás képzettségszerkezetét bemutató statisztika látványos javulást jelez. Ugyanakkor a szakképző rendszer jelentős szektorai ma is sokszor csupán parkolópályának tekinthetők, azaz nem adnak reális esélyt a munkaerőpiacon. Szakértők szerint az egyes évjáratokban ma is legalább 20-25%-ra tehető az alulképzett, szakképzetlen vagy nem versenyképes szakképzettséggel rendelkező fiatalok aránya (Farkas, 1997). A hátrányos helyzetű fiatalok képzési és foglalkoztatási helyzete nagyon eltérő az ország különböző régióiban, így a fővárosban, a Nyugat-Dunántúlon vagy Észak- és Kelet-Magyarországon. Ez részben összefügg a leghátrányosabb helyzetű társadalmi csoport, a cigányság területi elhelyezkedésével.

9.1.2. A hátrányos helyzetűeket szolgáló intézményrendszer

Sajnos, az adatok keveset árulnak el arról, hogy az óvodákban, általános iskolákban milyen módszerekkel és milyen sikerrel próbálják felzárkóztatni a hátrányos helyzetű fiatalokat. Nincsenek megbízható információink a különböző ilyen jellegű programok, korrepetálások gyakoriságáról és hatékonyságáról. Megbízható adataink erről a területről ott vannak, ahol a hátránykompenzálás elkülönült intézményrendszerben történik, elsősorban a hátrányos helyzetű fiatalok továbbtanulásának terén.

A hátrányos helyzetű fiatalok továbbtanulásának (szakképzésének) a biztosítására a kilencvenes évtizedben viszonylag kiterjedt intézményhálózat jött létre, amelynek legfontosabb elemei a speciális szakiskolák (ahogy a hivatalos statisztikai terminológia nevezi őket, a "nem fogyatékosok speciális szakiskolái", illetve "egyéb szakiskolák"). Ezek jelentős mértékben hozzájárultak az általános iskolát befejezett fiatalok továbbtanulási arányának növekedéséhez. Lehetőséget teremtettek a más intézményből lemorzsolódott fiatalok rehabilitálására és a szakképzésbe való visszajuttatására. Egyes, elsősorban kelet- és észak-magyarországi területeken olyan csoportokat is sikerült bevonniuk a szakképzésbe, amelyek korábban nem tanultak tovább. Közel háromszáz szakiskolában a legnehezebb helyzetű csoportok (nevelőintézetben élő, cigány fiatalok, enyhe értelmi fogyatékosok, tanulásban gátoltak, alapiskolai végzettséggel nem rendelkezők) számára is indultak programok. Az elmúlt években folytatott vizsgálatok megállapították, hogy a szakiskolák felszereltsége folyamatosan javult, egyes esetekben eléri a középiskolák eszközellátottságát, bár ez a többségre nem jellemző.

Ezeknek az intézményeknek a jelentős része az NSZI által kidolgozott tanterveket használja. Ezek az első évben felzárkóztató, pályaorientáló elemeket tartalmaznak, illetve szakmai alapképzést adnak. A második évben ágazati szakmákban folyik a szakképzés. Az intézmények kis mérete és technikai feltételei azonban nem teszik lehetővé a tervezett igényes pályaorientáció megvalósítását 3-4 szakmamezőben, ezért a programot általában erősen átalakítják. Széles körben elterjedt a Földművelésügyi Minisztérium által 1989-ben kidolgozott és terjesztett gazda- és gazdasszonyképzés terve, amely az osztrák gazdaképző iskolák mintáját követi. Népszerűek, s nem csak a halmozottan hátrányos helyzetű fiatalokat vonzzák a Budapesti Művelődési Központ munkatársai által kidolgozott népi kismesterségeket oktató programok, pl. kosárfonó, bőrtárgykészítő, fazekas, szőnyegszövő stb. szakmaterületeken. Négy iskolát működtet a Kolping szervezet, amely német mintát követ. Fontosak azok az elsősorban alföldi nagyvárosokban (Szeged, Debrecen, Nyíregyháza, Szolnok, Miskolc) létrejött szakiskolák, amelyek a dolgozók általános iskoláit fejlesztették tovább, bevezették a nappali oktatást, az általános képzést pályaorientációval egészítették ki, majd szakképzést építettek rá.

A kilencvenes évek első felében a hátrányos helyzetűek szakképzésének fejlesztésében meghatározó szerepet játszottak a nemzetközi együttműködési programok, különösen az Európai Unió támogatási programjai (lásd még később is), valamint a német-magyar, illetve svájci-magyar bilaterális együttműködés. Ezek segítségével modellközpontot hoztak létre Esztergomban, igen sok továbbképzést és külföldi tapasztalatszerzést szerveztek, jelentős mértékű eszközbeszerzésekre és többféle programfejlesztésre került sor. A nemzetközi együttműködés keretében több tucat intézmény munkatársai ismerkedtek meg a peremcsoportok rehabilitálására, felzárkóztatására, szakképzésére kialakult európai modellekkel.

Mindezek eredményként létrejött egy olyan intézménymodell, amely elfogadta a halmozottan hátrányos helyzetű fiatalokat és képessé vált a velük való foglalkozásra. A létrejött intézményrendszer beilleszkedése a nemzeti szakképző rendszerbe ugyanakkor nem zökkenômentes. A szakiskolák többsége az 1991-ben, tárcaközi együttműködéssel kialakított központi program helyett, amely a felzárkóztatást, a pályaorientációt, a rehabilitációt, az alapképzés kiegészítését és a teljes értékű szakképzésbe való visszajuttatást tekinti céljának, rövid képzési idejű, általában kétéves ágazati szakképzést folytat. Ennek elsősorban az az oka, hogy a szakiskolák kis mérete és szűkös eszközellátottsága nem tette lehetővé, hogy megvalósítsák a több területre irányuló pályaorientációs programokat, másrészt a szakmunkásképző intézetek nem szívesen vették át a szakiskolákból kilépő, nehezebben kezelhető, szegényebb és alacsonyabb teljesítményű tanulókat. Emellett az a veszély is fenyeget, hogy a közeljövőben sok önkormányzat leépíti a gyenge érdekérvényesítő képességgel rendelkező "egyéb szakiskolákat". Ez azzal járna, hogy kárba veszne mindazon pedagógiai tapasztalat, amelyet ezek az intézmények az elmúlt években felhalmoztak (Farkas, 1997). Ha a rendszer leépülése miatt a szakiskolában továbbtanulók aránya a 20%-os érték alá csökken, akkor a hátrányos helyzetűek képzése problémáinak nagy része szükségképpen a hagyományos szakmunkásképzésre tevődik át.

9.1.3. Az Európai Unió támogatásával megvalósuló programok

Az Európai Unió PHARE-programja, amely a csatlakozni készülő országok felkészülését támogatja, a kilencvenes évtized közepén két olyan programot támogatott, amelyeknek a hátrányos helyzetű fiatalok képzése volt a célja. Ezek egyikét a munkaügyi, a másikat a művelődésügyi tárca koordinálta. Ezeknek a keretén belül több millió ECU-t fordítottak infrastruktúrafejlesztésre, eszközbeszerzésre, nemzetközi tapasztalatcserére, programfejlesztésre és tanártovábbképzésre.

A MüM által koordinált program 1997-ben zárult, értékelése összességében pozitív. Az értékelés szerint mindenképpen stabil törvényi és finanszírozási hátteret kellene biztosítani a hagyományos iskolastruktúrába nem illeszkedő, de a hátrányos helyzetű fiatalok számára továbbtanulási esélyt nyújtó oktatási intézmények számára. Arra is felhívják a figyelmet, hogy hosszabb távon a hátrányos helyzetű fiatalok problémáit össztársadalmi problémaként kellene kezelni, és érdemes lenne e réteg speciális igényeit az oktatási rendszer egészébe integráltan kezelni (A szakképzési..., 1997).

A hazai fejlesztés szempontjából kiemelt figyelmet érdemelnek a külföldi tanulmányutakon és a hazai továbbképzéseken megismert hatékony pedagógiai eszközök, mindenekelőtt az ún. szociálpedagógiai modell és a projektmodell adaptálása (lásd a keretes írást). Az MKM által koordinált PHARE-program az infrastruktúrafejlesztés mellett a hangsúlyt a programfejlesztésre helyezi. Ezt a munkát a közelmúltig megnehezítette az a tény, hogy hiányoztak azok a dokumentumok (az alapműveltségi vizsga követelményei, az OKJ-szakmákhoz kapcsolódó tantervi dokumentumok és felszerelési jegyzékek stb.), amelyek a közismereti és a tartalmi fejlesztés kereteit meghatározzák.

Az Európai Unió szakképzési programjai között kiemelt helyet foglalnak el a hátrányos helyzetű csoportok szakmai oktatására irányuló projektek. 1994-ben indult például a Youth Start program, amelynek a célja az eddig a szakképzésből kiszorult rétegek számára új pedagógiai modellek, eszközök létrehozása a tagállamokban. Ez a program része az ún. Leonardo da Vinci Programnak, amelybe, mint korábban említettük, Magyarország már bekapcsolódott. Várhatóan bekapcsolódhatunk a "Második Esély Iskolája" programba is, amely fiatal felnőttek számára kínál a tanulást és az elhelyezkedést segítő új modelleket. Ezek a programok a hazai hátrányos helyzetűek szakképzése számára egyrészt modelleket, információkat, másrészt fejlesztési erőforrásokat biztosítanak.