1. Az oktatás társadalmi és gazdasági környezete

A magyar közoktatási rendszerben a kilencvenes években lezajlott változásokat alapvetően két tényezőhöz kapcsolhatjuk: egyfelől az oktatás külső politikai, gazdasági és társadalmi környezetében, másfelől az oktatási rendszeren belül zajló átalakulásokhoz. Érdemes hangsúlyozni, hogy e tényezőknek csupán egy része tekinthető jellegzetesen hazainak, azaz a sajátos magyarországi viszonyokból fakadónak. Másik részük egyfelől világjelenség, tehát a fejlett országok mindegyikére többé vagy kevésbé jellemző, másfelől egész régiónkat, azaz a volt szovjet blokk országainak szinte mindegyikét jellemzi.

1.1. A kilencvenes évtized változásait meghatározó tényezők

1.1.1. Hazai kihívások

A kilencvenes években - a közép- és kelet-európai régió többi országához hasonlóan (Radó, 1999; Nagy, 1999a) - drámai átalakulás történt a közoktatás politikai, gazdasági és társadalmi környezetében. A gazdaságban évekig tartó radikális és fájdalmas alkalmazkodási folyamat zajlott le, amelyet a nemzeti jövedelem évekig tartó csökkenése, magas infláció és a munkahelyek számának tömeges megszűnése kísért. A válság különösen erősen sújtotta a közszolgáltatásokat, amelyekben reform jellegű alkalmazkodás kezdődött el. Az évtized második feléig elhúzódó, történelmi mértékkel mérhető gazdasági válság és átalakulás több szálon is közvetlenül hatott a közoktatásra: így a közkiadások kényszerű visszafogásán, a közfinanszírozást is érintő infláción, a szakképzési intézményrendszer egyik bázisát alkotó gazdasági szervezetek jelentős részének megszűnésén és a munkaerő-piaci igények radikális átalakulásán keresztül. E folyamat legfájdalmasabb szakasza a kilencvenes évek végére lezárult, hiszen a gazdaságban megteremtődtek a fenntartható növekedés alapjai. Az 1997-ben elindult gazdasági növekedés, amely évtizedek óta először az egyensúlyi viszonyok felborulása nélkül folyik, tartósnak bizonyult, és ezt az infláció folyamatos csökkenése kíséri. Mindez nagyobb esélyt adhat a közszolgáltatások, közöttük a közoktatás anyagi feltételeinek fokozatos javítására.

A gazdasági átalakulást hasonló nagyságrendű társadalmi változások is kísérték, amelyek ugyancsak direkt módon hatottak a közoktatásra. A társadalom egy része tőketulajdonossá vált, és életszínvonala nagymértékben növekedett, miközben jelentős csoportok kerültek vesztes pozícióba. Nőtt a szakadék a gazdagabb és szegényebb régiók és települések között. A közoktatásra közvetlenül hatottak olyan folyamatok, mint a munkaerőpiacról kiszoruló és inaktívvá váló társadalmi csoportok létszámának hatalmas növekedése, az egyes társadalmi rétegek közötti jövedelmi és életmódbeli különbségek mélyülése, a szegények és a társadalom perifériájára szorulók számának nagyfokú emelkedése, bizonyos kisebbségi csoportok - mindenekelőtt a romák - társadalmi integrálódásának megnehezülése, továbbá az egyéni érvényesülési lehetőségek ugyancsak nagymértékű tágulása és egyúttal differenciálódása. A korábban elindult társadalmi polarizálódás, a leszakadó rétegek relatív helyzetének a romlása az évtized végén is folytatódott, a korábbiaknál is sürgetőbbé téve az ezekre válaszoló oktatásügyi lépéseket. A közoktatásra ható társadalmi változások között külön említést érdemel a tudás és a magasabb képzettség munkaerő-piaci felértékelődése, ami a magasabb jövedelmekben és különösen a nagyobb foglalkoztatási biztonságban érhető tetten. Ugyancsak figyelmet érdemel a kultúra átalakulása, a társadalmi értékképződés pluralizálódása, a deviáns magatartási formák gyakoriságának növekedése, általában a tanítás és a nevelés közvetlen társadalmi környezetének összetettebbé és nehezebben kezelhetővé válása.

A gazdasági és társadalmi változások a politikai és a kormányzati rendszer átalakulása nyomán bontakoztak ki, amely szintén számos ponton közvetlenül hatott a közoktatás fejlődésére. Az egypártrendszert felváltó parlamenti demokrácia stabilizálódott: három szabad választás zajlott le, melyek a kormányon és ellenzékben lévő erők viszonylagos kiegyensúlyozottságát eredményezték. Az ország tagja lett az észak-atlanti védelmi szövetségnek, és jórészt felkészült az Európai Unióhoz való csatlakozásra. A tervgazdaság helyébe a piacgazdaság lépett, amelyben meghatározó szerepe van a hazai és nemzetközi magánbefektetőknek és a világkereskedelmi kapcsolatoknak. A közoktatásra ható változások közül különösen a demokratikus jogállami struktúrák és az országra jellemző pártszerkezet kialakulása, a választott - kezdetben általában csekély politikai és közigazgatási tapasztalattal rendelkező képviselőkből álló - testületek hatalmának a szakapparátusi hatalom rovására történő növekedése, a politikai autonómiával rendelkező helyi hatalmi struktúrák létrejötte és a civil társadalom megerősödése érdemel kiemelt figyelmet. A központi és a helyi hatalom közötti felelősségmegosztás rendszerében három szabad parlamenti választást követően sem történt alapvető változtatás, ami e rendszer viszonylagos stabilitását jelzi. Ugyanakkor éppen az évtized végére vált valóban láthatóvá, hogy bizonyos közoktatási problémák az évtized elején kialakult igazgatási struktúrákon belül nem kezelhetők. Közoktatási hatásai miatt a közigazgatási változások között külön említeni kell a területi igazgatási szint meggyengülését.

Végül a közoktatásra ható külső társadalmi folyamatok között kiemelt figyelmet érdemel a demográfiai viszonyok alakulása. Ezzel kapcsolatban egyfelől a hetvenes években született nagy létszámú korosztálynak az iskolarendszerből való kilépését kell említenünk, ami éppúgy próbára tette az intézményrendszer stabilitását, mint a rendszerbe való belépésük másfél évtizeddel korábban. Másfelől annak kell figyelmet szentelnünk, hogy a nagy létszámú korosztályok éppen olyan időszakban léptek ki a munkaerőpiacra, amikor ott a munkalehetőségek beszűkülése volt jellemző. A tartóssá vált és nagyfokú demográfiai csökkenés hatása másfél-két évtizednyi távlatban befolyásolja a közoktatás lehetséges fejlődési útjait. A kilencvenes évek végére vált nyilvánvalóvá, hogy illúzió volt azt remélni, a hetvenes években született nagy létszámú korosztály szülőképes korba lépésével újra demográfiai növekedés kezdődhet. A demográfiai csökkenés a következő évtizedben is az egyik fontos közoktatást érő kihívás marad.

1.1.2. Globális kihívások

A régiónkra jellemző, illetve a sajátos hazai kihívások és változások mellett figyelmet kell szentelnünk azoknak is, amelyekkel ma Európa és általában a fejlett világ egésze szembesül. Ezek között a legnagyobb figyelmet kétségtelenül a gazdasági környezet átalakulása érdemli. A gazdasági verseny és különösen a tőkemozgások könnyebbé válása nyomán a globalizálódás új formát ölt. Az országok kiszolgáltatottabbá válnak, és elsősorban azok számíthatnak versenyelőnyre, amelyek alkalmazkodóképes és jól képzett munkaerővel, továbbá fejlett közlekedési, kommunikációs és pénzügyi infrastruktúrával rendelkeznek. Ennek nyomán átalakulnak az oktatással szemben támasztott igények: egyre inkább gazdasági versenytényezővé válik, hogy egy-egy nemzeti rendszer képes-e a fiatalok tanulási, kommunikációs, kooperatív képességének és a változásokkal szembeni nyitottságának fejlesztésére. A csökkenő népesség mellett az országok különösen érdekeltté válnak abban, hogy fenntartsák a felnőtt munkaerő alkalmazkodóképességét és aktivitását (The OECD Jobs Study, 1994; The World in 2020, 1997).

A fejlett piacgazdaságok egyik legsúlyosabb problémája a munkanélküliség magas aránya és ezen belül is a tartósan munkanélkülivé válók nagy száma. Miután ezek a piacgazdaságot és a modern, nyitott társadalmat létében fenyegető veszélyek, leküzdésük valamennyi fejlett piacgazdaságban kiemelt figyelmet kap. A kilencvenes évek gazdasági átalakulásának egyik meghatározó tanulsága az volt, hogy kiderült: a gazdasági növekedés önmagában nem feltétlenül vezet a munkanélküliség csökkenéséhez, azaz nem elég a növekedés beindulására várni. Ehelyett új eszközöket szükséges alkalmazni, melyek között kitüntetett szerepet kapnak az oktatáspolitikai eszközök (The OECD Jobs Study, 1994; Growth, competitiveness..., 1994).

Mindezek a külső hatások az elmúlt évtizedben radikálisan átalakították az oktatásról való kormányzati szintű gondolkodást. A figyelem a tanulás és az iskoláztatás új formáira terelődött, magának a tanulásnak a meghatározása is átalakulóban van. E folyamatot a leggyakrabban az élethosszig tartó tanulás fogalmával jellemzik, amelynek megítélésével kapcsolatban a fejlett világ országai közötti szembetűnő egyetértés figyelhető meg. Az élethosszig tartó tanulás szemléletmódja az oktatáspolitika eszköztárának nagyfokú átalakulásával jár, hiszen a rendszer szabályozásának, finanszírozásának, értékelésének és fejlesztésének egészen új formáit kell kidolgozni és alkalmazni (Lifelong Learning for All, 1996).

Az oktatás számára közvetlen kihívást jelentenek azok a társadalmi folyamatok, amelyekben sokan a társadalmi integrációt és kohéziót fenyegető veszélyeket látnak. A munkanélküliség mellett, amelyről már szó volt, ilyen a társadalmi polarizálódás növekedése, a leszakadó rétegekhez tartozók arányának növekedése, a társadalmak növekvő kulturális és etnikai sokfélesége, a különböző kultúrák közötti súrlódások, a média és az elektronikus kommunikáció kultúrateremtő szerepének meghatározóvá válása. A hagyományos iskolai kultúra és a társadalmi szabályozás hagyományos iskolai formái korlátozott lehetőségeket biztosítanak arra, hogy a fiatalok felkészülhessenek az iskolát körülvevő társadalomban való aktív és konstruktív létre; az oktatás nehezen tudja követni a külvilág változásait, módszereit, szakmai megközelítéseit tekintve lassan alkalmazkodik a külső változásokhoz (Schooling for tomorrow..., 1998; Chisholm, 1999).

Az oktatás számára különösen nagy kihívást jelent az információs és kommunikációs technológia (IKT) és az ilyen eszközök alkalmazásának robbanásszerű fejlődése. Ez új lehetőségeket tár fel az oktatás előtt, ugyanakkor a hagyományos intézményi struktúrák számára fenyegetést is jelent. A számítógépek, a hálózati rendszerek, a hálózatokon keresztül elérhető távoli adatbázisokhoz való hozzáférési lehetőségek, a magas színvonalú didaktikai megoldásokat gyorsan terjeszteni képes multimédiás oktató eszközök alkalmazása, az ezekre épülő új oktatási formák a hagyományos iskolai oktatás egészét megkérdőjelezhetik, ha a pedagógia nem képes mindezeket integrálni, és a hozzájuk való viszonyát meghatározni (Schooling for tomorrow, 1998; Education Policy Analysis, 1999). Az IKT alkalmazása ezért a fejlett országok szinte mindegyikében fontos részévé vált már az iskolai oktatásnak: az 1997/98-as tanévben az európai térség - azaz az Európai Unió tagállamai, az EFTA- és az EU-hoz társult országok - 29 oktatási rendszeréből a felső középfokú oktatásban mindössze 3-ban, az alapfokú oktatásban pedig 12-ben nem volt része a tanterveknek az informatika tanítása (Key data..., 2000).

A kilencvenes évek látványos változást hoztak az oktatás nemzetköziesedése területén is. A nemzetközi kapcsolatok és kölcsönhatások minden korábbinál inkább meghatározzák a nemzeti oktatási rendszerek fejlődését, a nemzeti oktatáspolitikák alakítását és maguknak az intézményeknek a viselkedését is (Oktatás - rejtett kincs, 1997). Magyarország esetében a világbanki hitelek keretében végrehajtott rendszerformáló fejlesztési programok, OECD-taggá válásunk és az e szervezet keretében végzett értékelő vizsgálatok, valamint az Európai Unió oktatási programjaihoz való kapcsolódás jelentették ennek a folyamatnak a főbb állomásait. A jövőben e tendencia további erősödése várható: a nemzetközi hatások - úgy, ahogy ez a fejlett országok szinte mindegyikében megfigyelhető - várhatóan egyre nagyobb szerepet játszanak majd a hazai folyamatok alakításában.

1.2. A szabályozási környezet változásai

A szabályozási környezet változásai között mindenekelőtt a közoktatási jogalkotásban bekövetkezetteket kell említenünk. A közoktatás területén 1990 és 1999 között öt alkalommal történt törvényalkotás, illetve jelentősebb módosítás. Az 1990-es szűk körű törvénymódosítást követően 1993-ban került sor a demokrácia és a piacgazdaság viszonyainak megfelelő átfogó törvényalkotásra, amely a jelenlegi hazai közoktatási viszonyok kialakulását alapvetően meghatározta. Az 1995-ös kisebb mértékű változtatást (az ún. "kis csomagot") követően 1996-ban került sor átfogó törvénymódosításra, amely - noha az 1993-ban kialakított viszonyokat alapjaiban nem érintette - sok ponton jelentős változásokat hozott (Jelentés..., 1998). 1999-ben újabb törvénymódosítás történt,¹ amely - megint csak az alapvető viszonyok változatlanul hagyása mellett - igen sok változást eredményezett. A törvényalkotást minden alkalommal intenzív alsóbb szintű jogalkotás kísérte, ezen belül a tárca szintű jogalkotás mellett fontos szerepet játszott a kormányszintű: 1990 és 1999 között több mint 150 olyan kormányrendelet-alkotás vagy -módosítás történt, amely érintette a közoktatás területét is (Varga M., 2000).

A közoktatási törvény (Ktv.) mellett a közoktatási viszonyokra alapvető hatást gyakoroltak más új törvények is. Ezek lényegesen átalakították a közoktatáson belüli felelősségi viszonyokat (önkormányzati törvény 1990-ben), meghatározták a világnézeti oktatás kereteit (a lelkiismereti és vallásszabadságról szóló törvény 1990-ben), módosították a tulajdonviszonyokat (a volt egyházi tulajdon rendezéséről szóló törvény 1991-ben), átalakították a tanári szakma státusát (a közalkalmazottakról szóló törvény 1992-ben), és átformálták az oktatással kapcsolatos állampolgári és kisebbségi jogok rendszerét (a kisebbségi törvény 1993-ban). A közoktatási viszonyokat alapvetően befolyásolja az államháztartásról szóló törvény (1992), az éves költségvetési törvények, továbbá - a fejlesztési és hátránykompenzációs lehetőségek tekintetében - az önkormányzatok címzett és céltámogatását szabályozó éves törvények. Az évtized második felétől a közoktatáson belüli infrastrukturális fejlesztések lehetőségeit is megszabják azok a keretek, melyeket a területfejlesztésről szóló 1996-os törvény határozott meg. Ugyancsak az évtized második felében jelenős hatást gyakoroltak még a gyermekvédelemről (1997), a nonprofit szervezetekről (1997) és az önkormányzati társulásokról (1997) szóló törvények (a közoktatást érintő fontosabb törvények és egyéb jogszabályok listáját lásd a Függelék 1. táblázatban).

1.3. Demográfiai folyamatok

1.3.1. A közoktatás demográfiai meghatározottsága

Az oktatás helyzetét alapvetően meghatározza az egyes korosztályok száma, összetétele. Egyrészt a normatív finanszírozás rendszerében a kormány az önkormányzatok közt a tanulólétszám alapján osztja el az oktatásra szánt központi erőforrásokat. S habár az önkormányzatok és az iskolák közt már a feladatfinanszírozás az oktatásfinanszírozás alapja, az erőforrásoknak az iskolák közötti elosztása nem szakadhat el a tanulólétszámtól. Másrészt a korosztályok létszámának ingadozása, miután a kapacitások nem követik olyan gyorsan a változásokat, gyakran drámai módon hat az adott korosztály továbbtanulási esélyeire, az oktatás bizonyos hatékonysági mutatóinak az alakulására (fajlagos mutatók) vagy akár az iskolák tanulói összetételére (lásd a tanulói továbbhaladásról szóló 4. fejezetet).

Magyarországon az elmúlt évtizedben a korcsoportok létszáma különösen gyorsan változott. A hatvanas években még kevés gyerek született, a hetvenes években viszont megjelentek a nagy létszámú korosztályok. A demográfiai csúcs tanulói a közoktatásból már kikerültek, az elmúlt tíz évben az általános iskolákban, 1993 óta pedig már a középfokú oktatásban is egyre kisebb létszámú kohorszok vesznek részt. Az előrejelzések a kilencvenes évek közepére már a születésszám növekedését jósolták, elsősorban a hetvenes évek nagy létszámú korosztályainak szülőképes korba kerülése következtében, ez a növekedés egyelőre azonban elmaradt, sőt a születésszám tovább csökkent (lásd 1.1. ábra és Függelék 2. táblázat). Míg 1990-ben 123 ezer, addig 1996-ban 104 ezer, és 1999-ben már csak 94 ezer élveszületést regisztráltak.

1.1. ábra
Az 1975 és 1999 között született korosztályok létszáma 1999. január elsején

Forrás: KSH, Magyar Statisztikai Évkönyv 1998
Megjegyzés: Az 1999-es adat előrejelzés.

A népességszám, a születési és halálozási arányszámok segítségével becslés készíthető az elkövetkezendő néhány évre az egyes korosztályok számosságáról (lásd 1.1. táblázat). Ez alapján az mondható, hogy minden korcsoportban további csökkenés várható. Ez mind a középiskola, mind a felsőoktatás expanziója elé bizonyos korlátokat állíthat (lásd még a tanulói továbbhaladásról szóló 4. fejezetet).

1.1. táblázat
Az iskolai korosztályok létszáma 2000 és 2006 között (ezer fő)

Év	6-9 év	10-13 év	14-17 év
2000	478	489	497
2002	450	489	494
2004	417	478	488
2006	396	449	489

Forrás: Sugár András számításai a születési arányszámok, azok trendjei és a halálozási arányszámok alapján

1.3.2. A népesség iskolázottsága

1.3.2.1. Az iskolázottság általános jelzőszámai

Az oktatás hatékonyságát jelzi a népesség iskolázottsági szintjének az emelkedése. Magyarország lakosságának iskolázottsági szintjét általában a népszámlálások során jellemzik különböző arányszámokkal, az 1996-ra közölt adatok forrása a mikrocenzus. Ezek közül a legfontosabbak a 7 éves és idősebb, a 15 éves és idősebb népesség, valamint az aktív keresők iskolai végzettség szerinti megoszlása. Az iskolázottság szintje fokozatosan javult Magyarországon, de a népesség tipikus csoportja (egyharmad) 1996-ban még mindig csak az általános iskola nyolc osztályát végezte el. Az aktív keresők körében még radikálisabb a változás, míg a népesség egyharmada, addig az aktív keresőknek csak mintegy egyötöde végzett nyolc általános iskolai osztályt, miközben 1990-ben még itt is egyharmad volt az arány. Ennek fő oka, hogy elsősorban az alacsonyabb iskolai képzettségűek szorultak ki a munkaerőpiacról, mentek nyugdíjba vagy váltak munkanélkülivé (Jelentés..., 1998).

Az iskolázottság mértékének fontos jellemzője, hogy az újonnan munkába lépők milyen képzettségűek. Ennek összefoglaló dokumentuma az ifjúsági munkaerőforrás, vagy újabb nevén az oktatási rendszerből kilépők adatai (lásd 1.2. ábra és Függelék 3. táblázat).

1.2. ábra
Az oktatási rendszerből kilépők megoszlása legmagasabb iskolai végzettségük szerint, 1990-1998 (%)

Forrás: KSH, Magyar Statisztikai Évkönyv. 1990-1998

Az oktatási rendszert elhagyók adatait szemügyre véve több következtetés is levonható. 1990 és 1993 között egyre nagyobb létszámúak a pályakezdő korosztályok, 1993-ban mintegy 30%-kal többen jelentek meg a munkaerőpiacon, mint a nyolcvanas évek második felében. 1994-ben már csökkent a potenciálisan újonnan munkába állók száma, majd 1995 után az iskolarendszert elhagyók száma nagyjából 155 ezer fő körül ingadozott. A nagy korosztályok megjelenésére a képzés csak néhány év késéssel reagált, ennek következtében a kilencvenes évek elején megnőtt a pályakezdők között az alacsonyabb képzettségűek aránya. Míg a nyolcvanas évek második felében 25% körül alakult a 8 vagy kevesebb általános iskolai osztályt végzett pályakezdő aránya, ez 1990-re majdnem 34%-ra nőtt. Jelentősen csökkent a szakképzettek aránya is, a mélypont 1991-ben volt, amikor a pályakezdők majdnem 40%-a szakképzettség nélkül lépett ki a munkaerőpiacra.² A kilencvenes években nagyjából visszaálltak a nyolcvanas évekre jellemző arányok, sőt kissé nőtt a középiskolai végzettségűek aránya. A 90-es évek közepétől pedig már a 80-as évek második feléhez képest is határozott javulás tapasztalható a felsőfokú végzettséggel vagy legalább érettségivel távozók arányát tekintve. Ennek a javulásnak azonban van egy árnyoldala. A kevesebb mint 8 osztállyal rendelkezők aránya az elmúlt években stagnált, míg a 8 osztállyal a munkaerőpiacra lépők aránya enyhén nőtt, ami azt mutatja, hogy a társadalmi polarizálódás ezen a területen is érezteti hatását (Sugár, 1999).

A magyar lakosság körében a legalább középfokú végzettséget szerzettek aránya az Európai Unió átlaga felett található. Míg az Európai Unióban átlagosan a 20-29 évesek 31%-a, addig Magyarországon csak a 22%-a nem szerez valamilyen középfokú végzettséget. Portugáliában és az Egyesült Királyságban a legkedvezőtlenebb a kép, hiszen minden korcsoportban viszonylag magas az alacsony végzettségűek aránya. Írországban az idősebb generáció iskolázottsága ugyan alacsonynak mondható, de igen nagyfokú javulás következett be a fiatal generációnál. Ugyanígy elmondhatjuk, hogy Finnországban és Magyarországon is gyorsan emelkedett a fiatalabb korosztályok végzettsége (lásd 1.3. ábra és Függelék 4. táblázat).

1.3. ábra
A középfokú iskolai végzettséget nem szerzők aránya korcsoportonként néhány európai országban, 1997 (%)

Forrás: Key data..., 2000

1.3.2.2. A felnőtt lakosság írni-olvasni tudása

A nemzetközi kutatások (lásd a keretes írást) tapasztalatai arra hívják fel a figyelmet, hogy az iskolai végzettség szerkezete összefügg az írni-olvasni tudás színvonalával, ez a kapcsolat azonban nem függvényszerű. Általában igaz, hogy az alacsonyabb iskolai végzettséggel rendelkező embereknek rosszabb a szövegértésük, de előfordul néhány fejlett országban (skandináv országok), hogy az alacsony iskolázottságúak olvasási és szövegértési teljesítménye is magas színvonalú. Ezért az országok közötti összehasonlításnál az iskolázottsági mutatók figyelembevétele akár félrevezető is lehet. Ennél sokkal fontosabb, hogy a felnőttek hogyan használják az iskolában megszerzett tudásukat. A munkaerőpiacon egyrészt egyre jobban eltűnnek azok a munkák, illetve foglalkozások, amelyek ellátásához alacsonyabb szintű képességek is elegendőek, másrészt az információs társadalom korában alapvetőek az információk közötti eligazodáshoz és azok feldolgozásához szükséges képességek. Ezért egyre nagyobb az érdeklődés az iránt, hogy megismerhetővé és érthetővé váljék az egyes országok felnőtt lakosságának olvasásmegértési szintje és megoszlása, valamint hogy kiderüljön, mit kell tenni ennek a szintnek az emeléséhez (Bánfi, 2000).

Nemzetközi tapasztalatok azt jelzik, hogy a jó színvonalú iskolai képzés önmagában nem biztosítja a lakosság magas szintű írni-olvasni tudását, csak akkor, ha a munkaerőpiac ezeket a képességeket elvárja. A megszerzett magas szintű tudás is erodálódhat, amennyiben a munkavégzés és a hétköznapi élet során az egyének ezt nem használják.

A felnőtt írásbeliség vizsgálat (SIALS)

1994-ben az OECD kezdeményezésére nemzetközi vizsgálat indult a felnőtt népesség olvasási, szövegértési képességének felmérésére. Az első körben hét országban (Kanada, Németország, Hollandia, Lengyelország, Svédország, Svájc és USA) folytatták le az adatfelvételt. Egy évvel később öt ország (Ausztria, Belgium, Új-Zéland, Észak-Írország és Nagy-Britannia) csatlakozott. Magyarország 1996-ban vállalta a felmérés lebonyolítását, Chile, a Cseh Köztársaság, Dánia, Finnország, Olaszország, Norvégia és Szlovénia társaságában.

Az olvasás-szövegértés, írásbeliség (literacy) a nemzetközi vizsgálat értelmezésében "a nyomtatott és írott információ felhasználása a mindennapi életben való részvétel, az egyéni célok elérése, a tudásszerzés és a lehetőségek körének tágítása érdekében". Ennek megfelelően a felmérés az olvasási, szövegértési képesség gyakorlati alkalmazását helyezte előtérbe, vagyis a tesztekben olyan feladatok szerepeltek, amelyekkel az emberek az élet különböző területein (munkahely, otthon, közösség) találkozhatnak (Bánfi, 2000).

A magyar és nemzetközi eredmények is azt mutatják, hogy a teljesítmény az iskolai végzettség növekedésével növekszik, az életkor emelkedésével pedig csökken. Érdemes kiemelni, hogy ennek a két dimenziónak az együttes hatása olyan mértékben érvényesül, hogy a legmagasabb végzettséggel rendelkező idősebb emberek teljesítménye nagyjából a legalacsonyabb szinten képzett fiatalok eredményeivel egyezik meg. A felsőfokú végzettséggel rendelkező fiatalok majdnem egy szórásnyi értékkel az átlag felett teljesítenek, míg az ellenkező póluson (legalacsonyabb végzettség, legidősebbek) állók majdnem ugyanennyivel az átlag alatt (lásd Függelék 5. táblázat).

Nemzetközi összehasonlításban mind a prózai, mind a dokumentum és kvantitatív jellegű szövegértést tekintve Norvégia és Svédország lakossága érte el a legjobb eredményt, míg Chile, Lengyelország, Portugália és Szlovénia a legrosszabbat. A csehek egyéb szövegmegértési teljesítménye nem volt kiugró, viszont a kvantitatív feladatokat tekintve a legjobbak között vannak. A magyar lakosság is jobban (húsz országból a 15. helyen) teljesítette a kvantitatív jellegű szövegértési feladatokat, míg a prózai szöveg értésében húsz ország közt a 16. helyet foglalja el (lásd 1.2. táblázat). A prózai szöveg megértésénél a magyar lakosságnak mintegy harmada teljesített csak a legalacsonyabb szinten, miközben a legmagasabb szintet a lakosság mindössze 2,6%-a érte el (a skandináv országoknál ez utóbbi arány 20-30% között mozog!). Érdekes módon a magyarok ezzel szemben elégedettnek tűnnek olvasástudásukkal. A legrosszabbul teljesítők közül is 72% jónak ítélte ez irányú képességeit (hasonlóan elégedettek voltak ezen a szinten a csehek, a szlovének és a lengyelek is). Valójában lehetséges, hogy erre jó okuk volt, hiszen arra a kérdésre, hogy az olvasástudásuk esetleges elégtelensége akadályozza-e őket a munkájuk során, a legrosszabbul teljesítők közt a magyarok válaszolták a legnagyobb arányban (95%), hogy ez egyáltalán nem okoz számukra problémát (a húsz ország közül ezen a szinten csak a cseheknél találunk szintén 90% feletti arányt).

1.2. táblázat
A prózai szöveg értése nemzetközi összehasonlításban a 16-65 évesek körében, 1994-1998, átlag

Forrás: Literacy in the..., 2000

A nemzetközi vizsgálat azt is kimutatta, hogy a felnőtt lakosságnak mind az informális (a hétköznapi életben és a munkahelyi tevékenység során folytatott), mind a formális tanulási tevékenysége is pozitívan hat szövegértési, olvasási készségeikre. Magyarország azonban a felnőttképzést tekintve is sereghajtó. Az egy felnőttre jutó képzési idő Lengyelországban, Magyarországon és a Cseh Köztársaságban bizonyult a legrövidebbnek, míg Dániában, Finnországban és Új-Zélandon a leghosszabbnak. Az OECD-jelentés szerint tehát az élethosszig tartó tanulás még nem elterjedt gyakorlat az előbbi országcsoportban, így hazánkban sem. Ráadásul a képzési lehetőségek Magyarországon igen egyenlőtlenül oszlanak meg nemzetközi összehasonlításban. Egy magyar munkáshoz képest egy magyar menedzser majdnem ötször akkora eséllyel vesz részt valamilyen képzésben, míg ez az esélytöbblet a többi országban csak mintegy kétszeres (Literacy in the..., 2000).

1.4. A magyar gazdaságban lezajlott változások 1989-1999

A gazdaságban lezajlott folyamatok közvetlenül az államháztartás alakulásán át a közösségi finanszírozású területekre (egészségügy, tb, oktatás) jutó erőforrásokon keresztül, közvetve az adott népesség jövedelemszintjén és annak jövedelemeloszlásán át hatnak az oktatásra, a képzés iránti kereslet alakulására. A kilencvenes évek második felétől a fejlettebb közép-kelet-európai országok, köztük Magyarország is túljutott a rendszerváltással és a piacgazdasági átalakulással járó válságon. Úgy tűnik, hogy az erőteljesebb reformokat alkalmazó országok, mint Lengyelország és Magyarország, tudtak egy magasabb növekedési pályára állni. Magyarországon az 1995-ben bevezetett megszorító intézkedések (az ún. Bokros-csomag), ha keservesen is, de meghozták gyümölcsüket. 1996-tól kezdve Magyarországon nagyobb ütemben növekszik a GDP, emellett csökken az infláció üteme. Annak ellenére, hogy az 1998-as pénzügyi válság (Oroszország, Brazília) világszerte, így Magyarországon is lefékezte a GDP növekedési ütemét, a magyar gazdaság alapvető adatai az előzetes várakozásoknak megfelelően alakultak 1999 végén, 2000 elején is. Mindazonáltal a globalizáció felerősödése és az időnként világszerte végigsöprő pénzügyi válságok miatt, a kialakult egyensúly még törékenynek tekinthető.

1.4.1. A bruttó hazai termék (GDP) alakulása

A gazdaság teljesítményét legátfogóbban jellemző, nemzetközi összehasonlításra alkalmas mutató, a bruttó hazai termék (GDP) 1998-ban több mint 12%-kal volt nagyobb, mint négy évvel korábban (lásd 1.3. táblázat).

1.3. táblázat
A GDP alakulása Magyarországon nemzetközi összehasonlításban, 1995-1998 (%)

	1995	1996	1997	1998	Növekedés négy év alatt
	Növekedés az előző évhez képest
Európai Unió	2,4	1,7	2,6	2,9	9,8
OECD	2,2	2,8	3,0	2,2	10,6
CEFTA	5,9	4,6	2,7	1,1	15,1
Magyarország	1,5	1,3	4,6	4,9	12,3

Forrás: KSH

1995-1996-ban még szerény, 1,0-1,5%-os volt a növekedés, ami szorosan összefüggött a stabilizációs kormányzati program bevezetésével, amely alapvető céljául a gazdasági egyensúlyromlás megfékezését tűzte ki. A kilencvenes évek második felétől olyan dinamikus gazdasági növekedés alakult ki, amely Magyarország több évtizedre visszatekintő történetében először nem járt együtt a külső pénzügyi egyensúly romlásával. A gyorsuló növekedés mérséklődő - bár továbbra is 10%-ot meghaladó - infláció és kissé csökkenő munkanélküliség mellett bontakozott ki. A gazdaság élénkülésével párhuzamosan a fizetési mérleg passzívuma és az adósságállomány csökkent, a külföldi tőke beáramlása folytatódott. A konjunktúrát keresleti oldalról elsősorban a dinamikusan növekvő export alapozta meg (Balogh, 1999). Ezt a folyamatot akasztotta meg 1998-ban a világszerte ható pénzügyi válság (Magyarországon elsősorban az orosz válság éreztette a hatását). A megtorpanás 1999-ben a GDP növekedési ütemében (előzetes adatok szerint 4,5%) elsősorban ennek tudható be. Ugyanakkor a 2000. év első negyedévi adatok arra utalnak, hogy az export továbbra is dinamikusan bővül, és a GDP növekedési üteme az első három hónapban akár 7% körül is alakulhatott. Amennyiben a gazdasági növekedés fenntartható anélkül, hogy a külső pénzügyi egyensúly romlana - ami ugyanúgy függvénye a józan hazai gazdaságpolitikának, mint a kedvező világpiaci konjunktúrának -, úgy ez hosszabb távon mindenképpen növelheti a költségvetésnek a közösségi területekre (tb, egészségügy, oktatás) fordítható forrásait.

1.4.1.1. A hazai GDP alakulása nemzetközi összehasonlításban

A rendszerváltó országok a kilencvenes évtized első felében modern gazdaságtörténetük legsúlyosabb válságán estek át. A gazdasági teljesítmények néhány év alatt 20-40 százalékkal estek. A posztszocialista országok többségében az 1998. évi bruttó hazai termék éppen elérte vagy közelítette az egy évtizeddel korábbi színvonalat (Antal, 1999) (lásd 1.4. ábra).

1.4. ábra
Az 1998. évi GDP-adatok néhány környező országban (1989 = 100%)

Forrás: EBRD, idézi Antal, 1999

A GDP növekedési ütemét tekintve viszont a magyar gazdaság négyéves fejlődése nemzetközi mércével mérve is jelentős. Az elért 13%-os gazdasági növekedés 2-3 százalékponttal meghaladja mind az OECD országaiban, mind az Európai Unióban elért átlagos fejlődés mértékét (lásd 1.3. táblázat).

A magyar gazdaság relatív fejlettségi szintje az országok széles körét átfogó nemzetközi összehasonlítás eredményei alapján határozható meg.³ Ilyen elemzés legutóbb 43 országról 1996-ban készült (lásd 1.5. ábra).

Magyarországon 1996-ban az egy lakosra jutó GDP (amely devizaárfolyamon számolva 4433 USD) vásárlóerő-paritáson 9300 USD volt, és ez utóbbi értékkel az ország a 27. helyen áll az összehasonlításban részt vevő 43 ország rangsorában (lásd Függelék 6. táblázat).

1.5. ábra
Az európai országok egy főre jutó bruttó hazai terméke, 1996

Forrás: Balogh, 1999

1.4.1.2. A hazai GDP területi megoszlása

A gazdasági fejlettséget tekintve, az ország egyes területei között igen nagyok a különbségek.⁴ A két szélső értéket Közép-Magyarország és Észak-Magyarország képviseli. Közép-Magyarországon - abból a tényből következően, hogy Budapest ide tartozik - az egy főre jutó GDP 73%-át teszi ki az Európai Unió átlagának, ugyanakkor ez az arány az észak-magyarországi térségben csak 33% volt 1997-ben. Ez utóbbi térségen belül Nógrád megye (a 26%-os arányszámával) az utolsó helyen áll a megyék rangsorában. Jóval az országos átlag alatt van az Észak-Alföld is (34%). A Dunántúlon elhelyezkedő régiókban és a Dél-Alföldön az egy főre jutó GDP 38-51%-át teszi ki az EU-átlagnak⁵ (Balogh, 1999).

1.4.2. Kedvező folyamatok

1995 óta folyamatosan csökken az infláció üteme (lásd 1.6. ábra és Függelék 7. táblázat). Ennek legnagyobb előnye, hogy kiszámíthatóvá teszi a gazdaság működését, és mind a vállalatok, mind a költségvetés számára tervezhetővé a jövőt. Ezen felül az infláció mérséklődése megállította a reáljövedelmek csökkenését, és lecsillapította a jövedelmi átrendeződési folyamatot. Amennyiben az infláció mérséklődése mértéktartó jövedelem- és bérpolitikával társul, úgy ez mindenképpen hozzájárul mind a gazdasági, mind a társadalmi stabilitás megteremtéséhez.

1.6. ábra
A fogyasztói árindex alakulása Magyarországon, 1990-1999 (előző év = 100%)

Forrás: KSH, Magyar Statisztikai Évkönyv. 1999-1998; 1999: KSH-honlap

A magyar gazdaság tulajdonosi és szektoriális struktúrájában alapvető változások zajlottak le a kilencvenes évek során. A külföldi érdekeltségű cégek száma 1990 és 1998 között több mint megnégyszereződött, ezen vállalatok jegyzett tőkéje több mint tízszeresére emelkedett, és ezen belül a külföldi befektetések aránya huszonötszörösére nőtt (lásd Függelék 8. táblázat). 1997-ben a bruttó hozzáadott érték mintegy 45%-át állították elő a részben külföldi tulajdonban lévő vállalatok, 35%-át hazai magántulajdonban lévő vállalatok és mintegy 20%-át a közösségi szektor. A külföldi tőke elsősorban a feldolgozó- és energiaiparba, a kereskedelembe, a pénzügyi, valamint a gazdasági tevékenységet segítő szolgáltató szektorba áramlott be. A külföldi tőke beáramlása azt jelzi, hogy a magyar gazdaság állapotát és perspektíváját, illetve a magyar munkaerő minőségét egyelőre pozitívan ítélik meg külföldön. A külföldi tőke beáramlásának jelentősége nemcsak abban áll, hogy fontos motorját jelentik a hazai gazdasági fejlődésnek, az exportnak, de ezek a cégek egy olyan új munka- és szervezeti kultúrát is meghonosítanak nálunk, amely elsajátítása létfontosságú a sikeres uniós csatlakozás szempontjából. Ahhoz, hogy ez a tőke továbbra is itt maradjon, mindenképpen hosszú távon is kedvező gazdasági környezetet kell teremteni számukra, melynek része a jól képzett munkaerő. Ennek megteremtésében a magyar oktatás, szakképzés és felsőoktatás kulcsszerepet játszik.

1.4.3. Az államháztartás helyzete

Az adóbevételeknek a gazdaság visszaeséséből adódó csökkenése, valamint a rendkívüli mértékben megnövekedett kamatterhekre nem kellőképpen reagáló laza költségvetési politika 1994-re a GDP 8,4%-ának megfelelő, veszélyes mértékű államháztartási hiányt eredményezett. Erre a kormányzat 1995-ben az ún. Bokros-csomaggal, a fiskális politika jelentős keményítésével reagált. A stabilizációs csomag összességében meghozta a kívánt eredményt. Az államháztartás elsődleges (kamatfizetések és bizonyos kisebb MNB-s korrekciós tételek nélküli) egyenlege a korábbi hiányból 1995-ben 2,8%-os, 1996-ban pedig már 5,4%-os szufficitre váltott. Ennek köszönhetően 1995-ben sikerült még kezelhető (6,1%-os) szinten tartani, 1996-ra pedig már 3% közelére leszorítani az államháztartási hiányt. 1998-ra ugyan az államháztartás elsődleges egyenlege lecsappant 2,8%-ra, de még így is sikerült az államháztartási hiányt 4% alatt tartani 1998-ban (lásd Függelék 9. táblázat). Ennek ellenére a pénzügyi egyensúly ingatag lábon áll, hiszen az elsősorban egyszeri és megismételhetetlen többletbevételeken (privatizációs bevételek, mobiltelefon-tender), valamint a költségvetést is érintő nagyberuházások elhalasztásán is (4-es metró, Nemzeti Színház) alapszik. Még nagyobb gondot jelent az, hogy nem került sor a jóléti rendszerek gyökeres reformjára (társadalombiztosítás, egészségügy, továbbá az önkormányzati rendszer), és félő, hogy a pénzügyi egyensúly fenntartása felemészti az erre a célra fordítható kereteket. Amennyiben viszont sikerül tartós gazdasági növekedést generálni anélkül, hogy az egyensúly romlana, vagyis anélkül, hogy újabb restrikciós intézkedéseket kellene bevezetni, akkor ez javíthatja a költségvetés pozícióit. Az viszont, hogy a források bővülése valóban érezhető legyen a közösségi szektoron belül, függvénye a tárcák közötti lobbiharcnak és az adott szektor strukturális megújuló képességének. A beruházások növekedése ugyanis - amely az oktatáson belül évek óta alacsony arányú (lásd a közoktatás finanszírozásáról szóló 3. fejezetet) - nem képzelhető el alapvető szerkezeti változások nélkül.

Az államháztartás kiadásaiban a legnagyobb tételt rendre a társadalombiztosítás kiadásai jelentik, de aránya a GDP százalékában 20%-ról 15%-ra csökkent 1991 és 1999 között. Az államháztartás oktatási célú kiadásai 1991-ben a GDP 5%-át tették ki, ez az arány 1996-ra 4%-ra csökkent, de 1999-ben már 4,7%, megközelítve az évtized eleji arányt (lásd Függelék 10. táblázat).

1.5. Jövedelem és fogyasztás

1.5.1. A reáljövedelem alakulása

A lakosságnak mint az oktatás fogyasztójának a jövedelmi helyzete közvetlenül hat az oktatás iránti keresletre, másrészt a jövedelemegyenlőtlenségek kiéleződése, bizonyos csoportok elszegényedése feszültségeket teremt az iskolán belül is. Ugyanakkor az iskolázottsági különbségek növekvő mértékben szabják meg a jövedelmi egyenlőtlenségeket. A lakosság jövedelme és fogyasztása a kilencvenes évek elejétől 1996-ig reálértéken számolva csökkent, ezután két évig mindkét mutató emelkedő irányzatú. A növekedési ütem 1998-ban gyorsult, a fogyasztás színvonala azonban így sem érte el a négy évvel korábbit (lásd 1.7. ábra és Függelék 11. táblázat).

1.7. ábra
A fogyasztás és a reáljövedelem alakulása, 1989-1998 (1989 = 100%)

Forrás: KSH, Magyar Statisztikai Évkönyv. 1988-1998

@SZÖVEGTÖRZS = A jövedelmi különbségek vizsgálatának egyik általánosan elfogadott módja a jövedelem nagysága alapján képzett népességtizedek (decilisek) jövedelmi színvonalának összehasonlítása. Magyarországon a legalacsonyabb és a legmagasabb tizedhez tartozó háztartások közötti⁶ jövedelmi különbség a kilencvenes évtized közepére gyors növekedés után mintegy 7,5-szeres lett. Ezen belül Budapest és a vidék szétválása élesebbé vált, és a mutató értéke a fővárosban tízszeresre, a községekben 5,9-szeresre emelkedett (Balogh, 1999). Az egyenlőtlenség 1995 után mérsékeltebb ütemben tovább nőtt. A jövedelmek átrendeződése 1995-ig reálérték-csökkenés mellett ment végbe, ami legsúlyosabban a skála alsó fokain elhelyezkedőket érintette. Ez főként a szociális juttatások értékvesztéséből adódott. A jövedelmi skála aljára egyre nagyobb eséllyel kerültek a kiszámítható, rendszeres jövedelemmel nem rendelkező sokgyermekes családok (lásd a szegénységről szóló alfejezetet).

Az összes személyes nettó jövedelemből Magyarországon az évtized közepén a legalsó népességtized 3,3%, a legfelső tized 25% erejéig részesedett. Az Európai Unió átlagában a legszerényebben és a legjobb körülmények között lévők ennél kisebb jövedelemhányad (2,6%, illetve 24%) birtokosai. A legszegényebb tized jövedelemrészesedése az unión belül legalacsonyabb Portugáliában, Görögországban és Olaszországban (2,2-2,4%), legmagasabb Hollandiában és Dániában (4,1-4,4%) (Balogh, 1999).

A képzettség és a gazdaságban elfoglalt hely szerepe a keresetek alakulásában erősödött. A szellemi munkakört betöltők reálkeresete kevésbé csökkent az elmúlt négy évben, mint a fizikai dolgozóké, nettó kereseti előnyük az 1994. évi 58%-ról 1998-ra 66%-ra nőtt (Balogh, 1999).

1.5.2. A keresetek alakulása a költségvetési szférában

A kilencvenes évek magyar oktatásának legneuralgikusabb pontja a tartósan alacsony pedagógusfizetések. Az eltérő keresetszabályozású költségvetésben és versenyszférában a keresetek átlagos színvonala jelentősen eltér egymástól. A költségvetésben 1998-ban a bérek minden képzettségi fokozatban jóval alacsonyabbak voltak, mint a vállalkozásoknál (lásd 1.8. ábra és Függelék 12. táblázat).

A nyugat-európai országok többségében az oktatásban, az egészségügyi és a szociális ellátásban dolgozók keresete a nemzetgazdasági átlag feletti vagy alig kevesebb annál. Nálunk 1998-ban az oktatásban a bruttó kereseti színvonal 12%-kal, az egészségügyben 22%-kal maradt el az átlagtól. A többi közép-európai országban is hasonló a tendencia. A pénzügyi ágazatban a nyugat-európai országokban 40%-kal, Magyarországon viszont 110%-kal keresnek többet, mint az átlag (Balogh, 1999) (a pedagógusbérekről lásd még a pedagógusokról szóló 7. fejezetet).

1.8. ábra
A különböző iskolai végzettségűek keresetének relatív különbségei a versenyszférában és a költségvetésben, 1998 (a nemzetgazdaság átlaga = 100)

Forrás: KSH, A KSH jelenti, 1999/7.

1.6. Munkaerő-piaci folyamatok

1.6.1. A gazdasági aktivitás alakulása⁷

A népesség gazdasági aktivitásának alakulását a munkaerő-piaci folyamatok mellett az oktatásban végbement változások is jelentősen befolyásolták. A munkaerő-piaci kínálatot tartósan csökkenti, hogy az 1990-es években számottevően meghosszabbodott az iskolában töltött idő, és így kitolódott az iskolarendszerből való kilépés időpontja. Sok gyermek kezdi tanulmányait a rugalmas beiskolázási gyakorlat következtében 7 évesen, a korábbinál többen vesznek részt középiskolai oktatásban, megkétszereződött a felsőfokú tanulmányokat folytatók száma. A képzési idő meghosszabbodása miatt az oktatási rendszernek jelentős szerepe van abban, hogy a nagy létszámú fiatal korosztályok ("Ratkó-unokák") nem a legkritikusabb évben léptek tömegesen a munkaerőpiacra (Balogh, 1999).

A kilencvenes években a gazdasági átalakulás során a recesszió hatására jelentősen csökkent a munkaerő kereslete, a foglalkoztatottak száma 1987-1997 között több mint másfél millióval csökkent. A korábbi, több mint egy évtizeden keresztül meghatározó tendenciával szemben 1997-1998-ban a gazdaság teljesítőképességének megfelelő alacsony szinten ugyan, de stabilizálódni látszik a munkaerőpiac. 1998-ban a gazdaságilag aktív népesség száma mintegy 4 millió fő volt, számuk az évtized során először maradt az előző évi szinten. Ezzel párhuzamosan megállt a gazdaságilag nem aktív népesség létszámának növekedése is, amely az előző évekre mindvégig jellemző volt. Ennek ellenére az aktivitási ráta még mindig igen alacsonynak, az egy foglalkoztatottra jutó eltartottak száma pedig kiugróan magasnak mondható (lásd Függelék 13. táblázat).

1.6.2. Munkanélküliség

A kilencvenes évek elején a munkaerőpiacot a munkaerő-kereslet elégtelenségéből származó kényszerű és globális munkanélküliség jellemezte. A munkanélküliek létszámának növekedése különösen az időszak elején volt erőteljes, majd 1993-tól lassan csökkeni kezdett. A munkanélküliség mértéke 1999-ben az előző éveknél kedvezőbben alakult, éves átlagban 7% alá süllyedt, és jelentősen alatta maradt az Európai Unióban megfigyelt átlagnak (lásd Függelék 14. táblázat).

A munkanélküliek demográfiai jellemzői szinte alig változtak, a munkanélküliség továbbra is a fiatalokat és az alacsony iskolai végzettségűeket sújtja leginkább. A 15-24 évesek munkanélküliségi rátája viszonylag magas (lásd 1.9. ábra és Függelék 14. táblázat), de még így is alacsonyabb, mint az uniós átlag.

1.9. ábra
Munkanélküliségi ráta korcsoportonként, 1999. utolsó negyedév (%)

Forrás: KSH, Statisztikai Havi Közlemények, 2000. I. negyedév
Megjegyzés: Lakossági munkaerő-felmérés alapján.

Figyelmet érdemlő jelenség a huszonévesek alacsony aktivitási rátája (lásd Függelék 14. táblázat). Közülük is kifejezetten a fiatal nők aktivitási aránya alacsony (a 20-24 éves férfiak aktivitási rátája 1999 utolsó negyedévében 68,7% volt, a nőké 52,6%, ugyanez a mutató a 25-29 éves férfiaknál 90,4%, a nőknél pedig 58,8% volt). A fiatalok alacsony aktivitási aránya mögött természetesen pozitív tendenciákat is felfedezhetünk. A felsőoktatás expanziója, az iskolából a munkába való átmenet meghosszabbodása áll részben e jelenség mögött. A nők körében a gyermekek születése és a velük való otthoni foglalkozás is csökkenti az aktivitás arányát. Mindazonáltal ez azt is jelzi, hogy a munkaerőpiac rugalmatlan (igen alacsony a részmunkaidős foglalkozások aránya), ezért igen kevesen tehetik meg azt, hogy egyszerre dolgozzanak, és gyereket is neveljenek, illetve tanuljanak. A munkaerőpiacon kívül töltött huzamosabb idő miatt a huszonévesek munkaerőpiacra való visszakerülése megnehezedik, ezért ez a korcsoport a felnőttképzés egyik fontos célcsoportjává válhat.

A munkanélkülivé válás esélye annál kisebb, minél magasabb iskolai végzettséggel rendelkezik valaki. 1999 utolsó negyedévében az alacsony iskolai végzettségűek és a teljesen szakképzetlenek aránya a munkakeresők közt 33,9%, miközben a foglalkoztatottak körében csak 16,8% volt (lásd 1.10. ábra és Függelék 15. táblázat).

1.10. ábra
A munkanélküliek és a foglalkoztatottak megoszlása legmagasabb iskolai végzettségük szerint, 1999. utolsó negyedév (%)

Forrás: KSH, Statisztikai Havi Közlemények, 2000. I. negyedév

Társadalmilag különösen veszélyes a fiatalokat érintő tartós - egy évig vagy annál tovább tartó - munkanélküliség (1998-ban a fiatal, 15-29 éves korúak tették ki a tartósan munkanélküliek 35%-át). Az iskolából kikerülő fiataloknak jelentős része az új, illetve a számukra felszabaduló munkahelyek hiányában nem jut munkához, vagy viszonylag rövid aktív időszak után munkanélkülivé válik, gyakorlatilag nem sikerül beilleszkednie a munka világába. Az aktív munkaerő-piaci eszközök (amelyeknek része a képzés, átképzés, továbbképzés) igénybevétele jelent némi segítséget számukra, évről évre növekszik azok száma, akik élnek ezekkel a lehetőségekkel. Egyfajta regionális esélykülönbség itt is jellemző, a tanulás, a szakképzésben való részvétel elsősorban a városiak, a nagyobb településeken élők számára áll nyitva, míg a községben élő társaiknak kevesebb az esélyük erre (Balogh, 1999).

1.7. Társadalmi mutatók és folyamatok

A kilencvenes évtizedben nagy átrendeződések zajlottak le a magyar társadalomban, amely folyamatnak voltak mind nyertesei, mind vesztesei. A társadalmat leginkább strukturáló tényezővé az iskolai végzettség és a munkaerő-piaci pozíció vált. Rendkívüli mértékben felerősödött az iskola, illetve egyáltalán a képzés szerepe. Felértékelődtek a jelen és a jövő információs társadalmában elengedhetetlen készségek és képességek. Az informatika térhódítása és annak a fiatalok mindennapi életmódjába való beépülése, valamint az iskolai terhek növekedése is részben oka viszont annak, hogy a fiatalok körében a kilencvenes években megugrott a mozgásszervi betegségek aránya.

A kilencvenes évek második felében beinduló gazdasági növekedés mellett is tovább erősödött a társadalom kettészakadása, komoly kihívást jelentve az iskoláknak, ahol a nevelési funkció mellett a szociális funkció így gyakran egyre nagyobb szerepet kap (lásd az iskolák belső világáról szóló 6. fejezetet). Az elmúlt években a családtámogatások leépítése következtében jelentősen nőtt a szegénység a gyerekek körében. Ezt a folyamatot erősítette, hogy a családi pótlék reálértéke csökkent, a gyerekek után járó adókedvezmények viszont éppen a legalacsonyabb jövedelmű csoportokat nem érintették (Monitor, 1999). A kilencvenes években a veszélyeztetettség legfőbb okává a szegénység vált, ami viszont a gyerekek körében gyakran csavargáshoz, majd rossz esetben idővel a deviáns viselkedés kialakulásához is vezethet.

1.7.1. A szegénység és jellemzői Magyarországon

A szegénység fogalmát, amelyet sokan és sokféleképpen használnak, erősen befolyásolja az adott kor és a társadalmi, gazdasági helyzet. Az Európa Tanács 1984. november 19-ei döntése értelmében "szegénynek kell tekinteni egy személyt, egy családot, illetve egy embercsoportot abban az esetben, ha a rendelkezésükre álló erőforrások (anyagi, kulturális és társadalmi) oly mértékben korlátozottak, hogy kizárják őket a minimálisan megkövetelhető életformából abban az országban, amelyikben élnek". A definícióból következően a szegénység nem egyszerűen és nem szükségképpen anyagi természetű, és nemcsak egyéni, illetve családi alapon lehet valaki szegény, hanem csoport-hovatartozás alapján is (lásd még a keretes írást). A "minimálisan megkövetelhető életforma" kifejezésből következően a szegénység relatív fogalom, nagyon szorosan összefügg az adott ország társadal-mi-gazdasági fejlettségével, a kialakult egyenlőtlenségek mértékével.

A szegénység mérése

A szegénység mérőszámának megválasztása közvetlenül vagy közvetett módon a jövedelemhez kapcsolódik, még akkor is, ha a jövedelmi helyzet megismerésének adatfelvételi technikája igen nehéz. A szegénységi küszöb meghatározásához használhatnak objektív és szubjektív információkat is. Az objektív szegénységi küszöb két fő típusa az abszolút és a relatív. Az abszolút szegénységi küszöböt általában egy "objektíve szükséges, társadalmilag megkövetelt" javakat tartalmazó fogyasztói kosárral alakítják ki, ezen a módszeren alapulnak a létminimum-számítások. A relatív szegénységi küszöb meghatározása esetén a szegénységet egyenlőtlenségi kérdésnek tekintik, és magát a küszöböt általában a medián- vagy az átlagjövedelem bizonyos hányadával határozzák meg (KSH, A szegények jellemzői..., 1999).

1.7.1.1. Kik a szegények?

A KSH 1995-ös jövedelemfelmérése⁸ alapján 1995-ben az öregségi nyugdíjminimum alatt élt a háztartások 8,7%-a, illetve a személyek 12,1%-a, 1 229 398 ember (KSH, A szegények jellemzői..., 1999).

A háztartások tagjainak több mint egyharmada aktív kereső a mai Magyarországon. A különböző szegénységi küszöbök alatt élőket tekintve, minél alacsonyabb a mérce, annál kisebb arányban találunk a háztartásban aktív keresőket. Az alsó tizedbe tartozó háztartásokban az aktív keresők aránya megközelítően fele az országos átlagnak. Az alsó jövedelmi huszadba tartozó háztartások 55%-ában egyáltalán nem volt kereső személy. Ez az arány az alsó jövedelmi tizedben 48%, a szubjektív szegénységi küszöb alatt élő háztartások esetében 41% volt. 1995-höz képest az elmúlt két évben sem következett be pozitív irányú elmozdulás.

A gazdasági stabilizációval a szegény háztartásokban élők kevésbé tudtak visszakerülni a munkaerőpiacra, mint ahogy az a háztartások nagy átlagára jellemző volt. A munkanélküliek aránya az alsó jövedelmi tizedben az országosnak kétszerese volt 1995-ben, és két és félszerese 1997-ben (Balogh, 1999).

A szegények körében sok a munkanélküli, illetve keresettel nem rendelkező munkaképes korú, ugyanakkor nagyobb arányban vannak körükben a 15 éven aluli eltartottak is (lásd 1.11. ábra és Függelék 16. táblázat). Az a tény, hogy az általános iskolás korú gyermekek a népességben elfoglalt arányuknál nagyobb mértékben vannak jelen a szegények csoportjában, egyrészt súlyosan megterheli az általános iskolákat, hiszen bizonyos körzetekben az iskoláknak a tanítás, nevelés mellett gyakran szociális ellátó szerepet is fel kell vállalnia. Erre az iskolák kapacitásai (eszközellátottság, kompetencia) gyakran nem elegendőek. Másrészt a rosszul táplált, szegény gyermekek szükségszerűen lemaradnak, rosszabbul tanulnak, viszonylag hamar kikerülnek az iskolarendszerből, és így kevés esélyük marad kedvezőtlen helyzetük javítására. Ebben a rétegben ráadásul a középfokon való továbbtanulás is lényegesen alacsonyabb arányú, a 15 évesnél idősebb, nem tanuló, eltartott gyermekek aránya az alsó jövedelmi tizedben négyszerese volt az országos átlagnak 1995-ben, és becslések szerint 1997-ben is (lásd Függelék 16. táblázat).

A három- és többgyermekes háztartások legalacsonyabb szegénységi szint alá esésének kockázata a becsült jövedelmi adatok alapján 1997-ben közel ötszöröse, de az alsó jövedelmi tized alá esés valószínűsége is négyszerese volt az országosnak. Ennél is nagyobb a szegénységi rizikófaktor a háztartásfő munkanélkülisége esetén. Ha a háztartásban van munkanélküli, de az nem a háztartásfő, akkor a szegénységi szint alá esés valószínűsége bármely küszöböt választva - mintegy másfélszerese az országos átlagnak. Amennyiben a háztartásfő munkanélküli, a szegénység kockázata az alsó jövedelmi huszadnál négyszeres, az alsó jövedelmi tizednél közel 3,4-szeres, a saját jogú öregségi nyugdíjminimumszintnél 3,2-szeres és a szubjektív szegénységi küszöbnél 2,4-szeres volt 1995-ben, és becslések szerint ennél is magasabb értékek adódtak 1997-ben (Balogh, 1999).

1.11. ábra
A különböző gazdasági aktivitású háztartástagok részaránya az összes és az alsó jövedelmi tizedbe tartozó háztartások csoportjában, 1995 (%)

Forrás: KSH, A szegények jellemzői..., 1999

@H4 = 1.7.1.2. A háztartásfő alacsony iskolai végzettségének szerepe a háztartás szegénységében

A háztartás tagjainak és különösen a háztartásfőnek az iskolai végzettsége szerepet játszik a szegénység kialakulásában és stabilizálódásában. Az alacsony iskolai végzettség jövedelmi helyzetre, szegénységre gyakorolt hatása a gazdaságilag aktív korban levő háztartásfők családjait érinti elsősorban, de a háztartások összességét tekintve is a háztartásfő alacsony iskolai végzettsége másfélszeresre növeli a legszegényebb jövedelmi huszadba kerülés kockázatát (lásd 1.12. ábra és Függelék 17. táblázat).

A Magyar Háztartás Panel (MHP) adatai alátámasztják a KSH-jövedelemfelmérés eredményeit. Az MHP-vizsgálat alapján azt láthatjuk, hogy a relatív jövedelmi szegénység (jövedelmi egyenlőtlenség) szerint 1992 és 1997 között másfélszeresére, az abszolút jövedelmi küszöböt használva pedig (amikor egy bizonyos létminimum alatt élők arányát vizsgáljuk) több mint két és félszeresére növekedett a szegények részaránya. A jövedelmi egyenlőtlenségeket elsősorban három tényező határozza meg, a demográfiai összetétel, a társadalmi-geográfiai helyzet és a munkaerő-piaci pozíció (Spéder, 1998).

1.12. ábra
A háztartástagok megoszlása az összes és a szegény háztartásokban a háztartásfő iskolai végzettsége szerint, 1995 (%)

Forrás: KSH, A szegények jellemzői..., 1999

Az MHP-vizsgálat eredményei is azt mutatják, hogy a gyerekek elszegényedésének a tendenciája a 90-es években erőteljesen felgyorsult. A 15 év alattiak minden korcsoportjának jelentősen nőtt a veszélyeztetettsége (lásd Függelék 18. táblázat). Különösen igaz ez a nagyon fiatalokra, a csecsemő- és kisgyermekkorúakra (Magyar Háztartás Panel, 1998). Ez a folyamat pedig még tovább erősödött az 1998-as és az 1999-es Háztartás Monitor vizsgálat szerint. A szegénység mértéke a 0-2 évesek körében kétszerese volt az átlagosnak 1998/99-ben (lásd Függelék 19. táblázat).

A munkanélküliség, az alacsony iskolai végzettség, a sok gyermek növeli a szegénység bekövetkezésének esélyét. A cigányság, miután ezek a tényezők halmozottan jelentkeznek körükben, továbbra is a legmagasabb szegénységi kockázattal rendelkező társadalmi csoport (lásd Függelék 20. táblázat).

1.7.1.3. Iskoláztatási költségek

A Magyar Háztartás Panel első és hatodik hullámában válaszoló háztartások adatai alapján a családok iskoláztatásra havi átlagos kiadásaikból 1997-ben 6 százalékot fordítottak. 1992-ben és 1997-ben is a háztartások iskolai kiadásai a községek felől Budapest felé haladva jelentősen nőnek. Mindkét felvétel idején igaz volt az, hogy minél magasabb a háztartásfő iskolai végzettsége, annál többet költött gyermeke taníttatására: a felsőfokú végzettségű háztartásfők 1992-ben és 1997-ben is mintegy kétszer akkora összeget fordítottak erre a célra, mint a csak általános iskolát végzett családfők. Mindazonáltal az iskolai kiadások azokban a háztartásokban nőttek a legjobban, ahol a háztartásfőnek csak általános iskolai végzettsége van (lásd Függelék 21. táblázat).

Ugyanebben az időszakban nőtt azoknak a háztartásoknak az aránya, ahol különórára járó gyerek van. (1992-ben a gyerekes háztartások 30%-ában, 1997-ben 34%-ában járt a gyerek különórára.) A háztartások iskolai kiadásainak növekedésében azonban nem ez játszotta az elsődleges szerepet. Azokban a háztartásokban, ahol nincs különórára járó gyerek, az iskolai kiadások három és félszeresükre nőttek, míg azokban, ahol van, csak kétszeresükre (lásd Függelék 22. táblázat). Ez arra utal, hogy nem a formális iskolarendszeren kívüli képzés, hanem a rendes, iskolarendszerű képzés költségeinek növekedése terhelte meg a családokat. Másképpen fogalmazva, a kisebb településeken élő, gyerekeiket különórára nem járató, nyolc osztályt végzett háztartásfők háztartási kiadásaik egyre nagyobb hányadát kénytelenek a gyerek iskoláztatására költeni (Varga J., 1998).

1.7.2. A fiatalok egészségi állapota

1.7.2.1. Az iskolaorvosi szűrővizsgálatok eredményei

Jól ismert, hogy Magyarország bizonyos halálozási mutatóival (tüdőrák, májbetegségek, öngyilkosság) világviszonylatban is élen áll. A születéskor várható élettartamot tekintve Európában Magyarország a sor végén kullog, csak a román, az orosz és a török adatok rosszabbak. A lehangoló iskola-egészségügyi, pályaalkalmassági, katonai alkalmassági vizsgálatok eredményei alapján, a jövőt illetően sincs ok a derűlátásra. Habár egy ország egészségügyi állapota nagyban összefügg a gazdasági fejlettséggel, a jövedelmi viszonyokkal, az egészségtudatos életmód kialakításával - amelyben az iskola mint az oktatásnak és a nevelésnek egyik fő színhelye kitüntetett szerepet játszik - javítani lehet a helyzeten (Kiss, 1999).

Az ÁNTSZ 1993 és 1998 között folytatott iskolaorvosi vizsgálatainak eredményei azt mutatják, hogy a fiatalok körében a leggyakoribbak az ún. civilizációs betegségek. Az 1997/98-as tanévben országosan a megvizsgáltak 15%-ában találtak mozgásszervi betegséget, 11% volt közülük szemüveges. Ezek a civilizációs betegségek ráadásul a korral igen nagy mértékben nőnek. Míg az ötévesek mintegy 7-8%-a, addig a 17 éveseknek már 26%-a szenved valamilyen mozgásszervi betegségben. Amennyiben összevetjük az országos adatokat a budapestiekkel, úgy az látható, hogy a mozgásszervi betegségek és a csökkent látás kissé nagyobb mértékben fordul elő Budapesten, mint országosan, viszont a túlsúlyosság esetében éppen fordított a helyzet, az országos adat magasabb, mint a budapesti. Az életkorral szinte mindegyik betegség előfordulási gyakorisága megnövekszik, kivétel talán csak a neurózis, ami inkább a kisebbeknél fordul elő nagyobb arányban (lásd 1.13. ábra és Függelék 23. táblázat).

A fiatalkorúak egészségi állapotát illetően a budapesti adatok nyújtanak lehetőséget arra, hogy hosszabb időtávot is figyelembe vehessünk. Amennyiben nem a betegség előfordulásának gyakoriságát vesszük figyelembe, hanem annak növekedési ütemét, akkor azt tapasztaljuk, hogy Budapesten 1993 és 1998 között legdrámaibb ütemben a neurózisok és a halláscsökkenés előfordulása növekedett meg a gyermekek körében, örvendetes viszont, hogy a gyermekkori magas vérnyomás gyakorisága csökkent ugyanebben az időszakban. A legaggasztóbb jelenség mégis talán az, hogy a mozgásszervi betegségek nemcsak igen nagy arányban fordulnak elő a fiatalok körében, hanem ez az arány ráadásul évről évre növekszik is (lásd Függelék 24. táblázat).

1.13. ábra
Betegségek előfordulása az 5-17 évesek körében Budapesten és országosan, 1997/98
(ezrelék)

Forrás: ÁNTSZ iskolaorvosi vizsgálatok, 1993-1998

1.7.2.2. Az iskoláskorúak egészség-magatartása

Az ÁNTSZ budapesti felmérése⁹ szerint a szakmunkástanulóknak 35%-a, a gimnazistáknak 12%-a, de már a 12-14 éveseknek is mintegy 5%-a dohányzik naponta. Alkoholt rendszeresen fogyaszt a szakmunkástanulók 18%-a, a gimnazisták 6%-a. A 12-14 évesek 10%-a nyilatkozott úgy, hogy volt vagy van szexuális kapcsolata, ez az arány a gimnazisták körében már 34%, a szakmunkástanulók körében pedig 66%. A 15-18 éveseknek csupán 3%-a tudta megmondani, mi a hepatitis-B. A dohányzás, az alkohol és a kábítószerek károsító hatásáról a 15-18 éveseknek 70%-a nem hallott felvilágosító előadást az iskolában. A 12-14 évesek körében valamivel jobb a helyzet, de itt is 44-60% között mozog azoknak az aránya, akik semmilyen felvilágosítást nem kaptak az iskolában (lásd Függelék 25-27. táblázat).

Dohányzási szokások terén a nemek között nincs különbség. A szülőktől külön élő fiatalok között lényegesen több a rendszeresen dohányzó. Az alacsony iskolai végzettségű (a 8 osztályt sem végzett) szülők gyermekeinek 65%-a rendszeres dohányos. A szülők több mint fele tud gyermeke dohányzásáról, de nem törődik vele. A lányok körében 50%-kal kevesebb a rendszeres alkoholfogyasztók száma, mint a fiúknál. A rendszeres alkoholfogyasztás 15 éves kor után másfélszeresére nő. A szülőktől külön élő fiatalok között valamivel több a rendszeres fogyasztó. A szülők iskolai végzettsége tekintetében a nagyon alacsony és a magas iskolai végzettségű szülők gyermekei közül kerülnek ki elsősorban a rendszeres fogyasztók. A szexuálisan aktív fiatalok körében jelentősen magasabb az egyéb rizikófaktorok (dohányzás, alkohol-, drogfogyasztás) együttes jelenléte, mint szexuálisan inaktív társaiknál. Az aktív fiatalok mintegy 15%-a gyakran váltogatja partnerét (lásd Függelék 28. táblázat). A fiatalok fele nem használ rendszeresen gumióvszert. Felvilágosító előadást szakembertől, a szexuális úton terjedő betegségekről a fiatalok 39%-a nem hallott (Kiss, 1999).

1.7.3. Deviancia a fiatalok körében

A 80-as évek végétől a társadalmi makrofolyamatok változásai legérzékenyebben az ifjúsági korosztályokat érintették, jelentős átstrukturálódást, "nyertes" és "vesztes" pozíciókat hozott létre az életlehetőségekben, az életminőségben és az értékszemléletben egyaránt. Megváltoztak az ifjúsági szubkultúrák jellemzői is. A nyolcvanas években inkább az önszerveződés, az eltérő életkor, a "konvencionális" felnőtt értékek elleni lázadás és a többnyire hasonló zenei ízlés volt a jellemzője az együvé tartozásnak. Mellettük kisebb számban, de jelen voltak a bűnöző csoportok is. A 90-es években egymás mellett sokkal többféle szubkulturális csoport jött létre. A korosztályok heterogénebbé váltak, az "igények" kiszolgálására professzionális piacok létesültek. Az ifjúsági munkanélküliség és a pályakezdés nehézségei új típusú szubkulturális csoportok létrejöttéhez vezettek. A társadalmi-kulturális különbségek mentén áthidalhatatlannak látszó távolságra kerültek egymástól az ifjúsági csoportok, s ez napjainkban is jellemző tendencia maradt (Pásztor, 1999).

1.7.3.1. Csavargás

A deviáns magatartás egyik legkorábban megnyilvánuló formája a csavargás. A hazai és a nemzetközi statisztikai adatok szerint a csavargás speciálisan a tizenéves korra jellemző. Kutatások bizonyítják, hogy a fiatalok egyre korábban kerülnek deviáns szubkultúrákba. A csavargás¹⁰ mögött a következő okok állhatnak: a serdülő nem tudja elfogadni a környezete által diktált normákat; a serdülő valamilyen stressz okozta konfliktustól szenved; állandó a konfliktus a szülő és a gyerek között; a gyerekkel fizikailag, szexuálisan vagy érzelmileg durván bánnak (Pásztor, 1999).

A rendőri statisztikai jelentések szerint a kilencvenes évek végén már évente kb. 5000-re tehető a fiatalok eltűnését bejelentő esetek száma. Ez az eltérő alapú megközelítés¹¹ ellenére is jelentős emelkedést mutat. A rendőrségi körözés alatt álló személyek egyre nagyobb hányadát a fiatalok teszik ki. Az 1997/98-as adat szerint arányuk több mint 50% volt (lásd Függelék 29. táblázat).

1.7.3.2. Alkoholizmus, drogabúzus

Az elmúlt két évtizedben Magyarországon jelentősen megnőtt az alkoholfogyasztás. A májzsugorodásban meghaltak korcsoportonkénti arányai azt mutatják, hogy Magyarországon a férfiak majdnem minden más európai országnál magasabb arányban halnak meg ebben a betegségben. Hangsúlyozandó, hogy 25 éves kor felett minden korosztályra érvényes ez a megállapítás, sőt a fiatalabb generációk esetében az aránytöbblet hazánkban még jelentősebb, mint az idősebbeknél. Ez azt mutatja, hogy a férfi lakosság májzsugor okozta megbetegedése (alkoholizmusa) egyre korábbi életszakaszokban jelentkezik. A nőknél is hasonló tendenciák figyelhetőek meg (Pásztor, 1999).

Az alkoholfogyasztás társadalmi kárai a legerőteljesebben a családi élet zavaraiban és a gyermekek szocializációs problémáiban éreztetik hatásukat. A szülők alkoholizmusa miatt nyilvántartott veszélyeztetett gyermekek száma 1980-tól napjainkig megduplázódott (lásd Függelék 30. táblázat). Mindazonáltal fel kell arra is hívni a figyelmet, hogy a veszélyeztetett gyermekek száma ugyanebben az időszakban több mint hétszeresére nőtt, és a veszélyeztetettség elsődleges okává a szegénység vált. Míg 1990-ben a veszélyeztetett gyermekeknek több mint a fele volt veszélyeztetve a szegénység miatt, addig ez az arány 1998-ra már 83%-ra nőtt (lásd Függelék 31. táblázat).

1997-re 1995-höz képest a nyilvántartott kábítószer- és drogfogyasztók aránya négyszeresére emelkedett. Fontos odafigyelni a legfiatalabb korosztályok érintettségének és veszélyeztetettségének a növekedésére. Míg a 20-34 év közöttiek esetében "legfeljebb" három és félszeres, addig a 19 éven aluliaknál legalább hatszoros növekedés tapasztalható (lásd Függelék 32. táblázat).

1.7.3.3. Pedagógiai eszközök és lehetőségek az ifjúkori deviáns magatartás negatív következményeinek csökkentésében

Hagyományos és alternatív típusú iskolák

A tapasztalatok azt mutatják, hogy az alternatív iskolák között jelentős számban találhatóak olyanok, amelyekről úgy tűnik, sikeresebbek a negatív deviáns magatartású fiatalok nevelési problémáinak kezelésében, a társadalomba való beilleszkedésük elősegítésében (pl. Belvárosi Tanoda, Zöld Kakas Líceum stb.), mint a hagyományos iskolák. Ugyanakkor a törésvonal nem a hagyományos és az új típusú iskola között húzódik. Az eredményesség tekintetében sokkal inkább meghatározó az intézmény célrendszere, a nevelés tartalmi összetevői, a légköre, a pedagógus hozzáértése, de fokozott mértékben a gyerekek szociális háttere is (erről lásd még az iskolák belső világáról szóló 6. fejezetet).

A rendőrség ifjúságvédelmi munkája

Magyarországon 1989-től a rendőrségnél bűnmegelőzési osztályok jöttek létre, fő feladataik a gyermek-és ifjúságvédelem, az eltűnt kiskorúak körözése, a kábítószer-fogyasztás és következményének megakadályozása és a vagyonvédelem. 1995-ben megalakult az Országos Bűnmegelőzési Tanács.

A megelőzés nem csak rendőri feladat, s így ma is viták folynak arról, hogy milyen mélységben és terjedelemben kell felvállalnia a rendőrségnek e feladatot. Kétféle módon lép be a rendőrség a gyermek- és ifjúságvédelmi munkába. Közvetlenül, pl. az iskolai osztályfőnöki órák keretében a DADA-programmal, s közvetetten ún. referenciaszemélyek (zenészek, sportolók stb.) közbeiktatásával, pl. "Bűnmegelőzési Partik" keretében.

1.8. Oktatás és közvélemény

A közoktatás Magyarországon nem tartozik a politikai és társadalmi viták kiemelt témái közé (Jelentés..., 1998), és ebben a kilencvenes évtized végén sem történt változás. Noha ez a terület a pártok 1998-as választási programjaiban jelentős szerepet kapott (Schüttler, 1999), magában a választási kampányban - a felsőoktatási tandíj kérdését leszámítva - nem került például a kiemelkedő sajtófigyelmet kapó kérdések közé (Argejó, 2000). A sajtóban 1998-ban és 1999-ben a felsőoktatás és a határon túli magyar kisebbségek oktatása voltak a vezető oktatási témák. Egy 28 napi- és hetilap írásait elemző vizsgálat szerint például amíg a tankönyvek és taneszközök témája 168-szor, a tanterveké és tananyagoké 113-szor jelent meg, addig a felsőoktatási integrációról 331, általában a felsőoktatásról pedig 722 cikket publikáltak (lásd Függelék 33. táblázat).

Az emberek továbbra is az életszínvonalukat és a biztonságérzetüket közvetlenül befolyásoló kérdéseket, így az életszínvonal-csökkenés megállítását, a munkanélküliség csökkentését, az áremelkedések visszaszorítását vagy a gazdasági helyzet javítását tekintik a legfontosabbnak, az oktatást ehhez képest kevésbé tartják fontos kérdésnek (Marián, 1999a). Ebben nyilvánvalóan szerepe van annak is, hogy az oktatással más közfeladatokhoz képest az emberek relatíve elégedettek, és ez a kilencvenes évtized folyamán nem csökkent (lásd 1.14. ábra és Függelék 34. táblázat). Más szóval: néhány, az életüket alapvetően meghatározó egyéb közfeladattal való elégedetlenségük könnyen eltereli az emberek figyelmét az oktatás bajairól.

1.14. ábra
A magyar felnőtt lakosság elégedettsége különböző közfeladatokkal, 1990 és 1999 között
(százfokú skálán)

Forrás: Marián, 1999a
Megjegyzés: A hiányzó oszlopok adathiányt jeleznek.
A feltett kérdés: "Most felsorolok néhány dolgot. Kérem, mondja meg, hogy mennyire elégedett vagy elégedetlen Ön ezekkel ma Magyarországon."

Az oktatással való társadalmi elégedettséggel kapcsolatban fontos megjegyezni, hogy ez nem egyforma mértékű a különböző szinteket illetően. A magasabb iskolafokozatok színvonalával az emberek általában elégedettebbek, mint az alacsonyabbakkal, és ez az eltérés - az elégedettség általános növekedése mellett - az évtized folyamán némileg még növekedett is. Amíg például 1996-ban az általános iskolai, középiskolai és felsőfokú oktatással való elégedettség értékei 100 fokú skálán sorrendben 54, 57 és 60 voltak, addig 1999-re ugyanezek az értékek 62, 66 és 72 lettek (Marián, 1999a). Ezzel kapcsolatban fontos persze emlékeztetni arra, hogy a felsőbb iskolafokozatokkal kapcsolatban éppen annak a kevésbé iskolázott társadalmi rétegnek nem lehetnek közvetlen tapasztalatai, amelyik a legnagyobb elégedettséget mutatja.

Az oktatással való viszonylagos elégedettséggel kapcsolatban mindenképpen meg kell jegyezni azt is, hogy ennek mértéke korántsem azonos a társadalom különböző csoportjai között. Az iskolázottabb és a városi emberek például jóval elégedetlenebbek, mint az alacsonyabb iskolázottságúak és a falvakban élők. Emellett érdemes jelezni azt is, hogy a más közfeladatokhoz képest való viszonylag magas elégedettség nem jelenti azt, hogy az emberek az évtized folyamán magával az oktatással folyamatosan azonos mértékben elégedettek lettek volna. Arra a kérdésre például, hogy az oktatás színvonala hogyan alakult az évtized egyes időszakaiban, jellegzetesen eltérő válaszokat adtak az emberek. 1990-ben azok voltak többségben, akik romlónak találták a színvonalat, 1995-ben azok, akik javulónak, 1997-ben ismét azok, akik romlónak, majd az évtized végén - 1999-ben - a romlást érzékelők aránya újra lecsökkent, a javulást látóké megnőtt, ugyanakkor azok kerültek relatív többségbe, akik nem érzékelnek változást (lásd 1.15. ábra).

1.15. ábra
Az oktatás színvonalának alakulásáról alkotott vélemények változása, 1990 és 1999 között (százfokú skálán)

Forrás: Marián, 1999a
A feltett kérdés: "Hogyan alakult az oktatás színvonala Magyarországon az elmúlt években?"

Noha, mint említettük, az emberek az életszínvonalukat közvetlenül befolyásoló közfeladatokat általában fontosabbnak tartják, mint az oktatást, ha a közpénzek elosztásával kapcsolatos preferenciáikról kérdezik őket, ezt mégis előkelő helyre teszik. E tekintetben az oktatást csupán az egészségügy előzi meg (lásd 1.16. ábra és Függelék 35. táblázat).

1.16. ábra
Különböző közfeladatok pénzügyi támogatásával kapcsolatos lakossági vélemények, 1997 és 1999 (az egy-egy feladatra fordítandó összeg az elosztható összes forrás %-ában)

Forrás: Marián, 1999a
A feltett kérdés: "Tegyük fel, hogy Önnek kellene döntenie arról, hogy mire költsék a település (a kerület) pénzét. Ha 1000 forintot kellene elosztania, mire mennyit fordítana?"

Érdemes hangsúlyozni, hogy a közoktatás szolgáltatásait igénybe vevő társadalom és a közoktatási rendszeren belül lévők prioritásai nem feltétlenül esnek egybe. Az oktatással való relatív elégedettségről elmondottakkal összhangban van az is, hogy a közvélemény kevésbé tartja szükségesnek a rendszer belső fejlesztését, így a pedagógusok életkörülményeinek javítását, új tankönyvek és tantervek kifejlesztését vagy új iskolák és osztálytermek építését, mint az olyan célok érvényesítését mint a tehetséges tanulók támogatása, a hátrányos helyzetűek felzárkóztatása vagy a tanulóknak adott szociális támogatások fejlesztése. Ez a tendencia - tehát a belső fejlesztési célok háttérbe szorulása a közvéleményben - az évtized folyamán nagymértékben erősödött (Szabó I., 1999). Ugyanakkor van egy olyan belső fejlesztési cél, amely növekvő lakossági támogatással bír: ez az iskolák modern technikával való felszerelése (lásd Függelék 36. táblázat).

Hangsúlyozni kell, hogy a kilencvenes évtized folyamán a magyar társadalom oktatással kapcsolatos igényeiben és várakozásaiban jelentős átrendeződés történt. Az évtized elején és végén, hasonló eszközökkel végzett vizsgálatok arra utalnak, hogy jelentős mértékben nőtt azoknak az aránya, akik változások helyett inkább nyugalmat kívánnak az oktatási rendszerben. Erősen emelkedett azoknak a száma, akik a tanítás mellett a szociális feladatok ellátását is igénylik az iskoláktól, és akik ragaszkodnak az oktatás ingyenességéhez, ugyanakkor nem kevésbé nőtt azoké is, akik fontosnak tartják az iskolaválasztás szabadságát. Növekedett továbbá azok aránya, akik a pedagógusok anyagi elismerését rosszabbnak tartják annál, mint ami megilletné őket, ugyanakkor csökkent azoké, akik szerint a pedagógusokra kell bízni annak eldöntését, hogy mit hogyan tanítsanak, és nem kell a szülőknek beleszólást adni. Csökkent végül az arányuk azoknak, akik elfogadják a kisebbségek jogát saját iskolákhoz, ugyanakkor növekedett azoké, akik a nevelés területén elutasítják a nemek közötti különbségtevést (lásd Függelék 37. táblázat).

A korábbi évekhez képest általában csökkent az egyházak oktatásügyi szerepének növekedését igénylők aránya. 1999 tavaszán a megkérdezett felnőtt lakosság háromnegyede értett egyet azzal az állítással, hogy "Jó, hogy vannak egyházi iskolák, de ennél többre nincs szükség", valamivel kevesebb mint egytizede véli úgy, még többet kellene nyitni, és valamivel több mint egytizede úgy, egyáltalán nem lenne szükség egyházi iskolákra (Marián, 1999b). Nagyon hasonló arányok alakultak ki a hitoktatással kapcsolatban is: az emberek valamivel több mint háromnegyede szabadon választható tantárgyként kívánja látni a hitoktatást, kicsit több mint egytizedük mindenki számára kötelezővé tenné, és valamivel kevesebb, mint egytizedük gondolja azt, egyáltalán nincs szükség erre az iskolákban. A korábbiaknál kevesebben értenek egyet azzal, hogy önkormányzati iskolák egyházi tulajdonba kerüljenek át (lásd Függelék 38. táblázat). Ha az évtized egészét nézzük, azt látjuk, valamelyest csökkent azok aránya is, akik fontosnak tartják a vallásoktatást. Ugyanakkor egyértelműen növekedett azoké, akik kiemelik az iskolák társadalmi, közösségi feladatait, és úgy vélik, az iskoláknak erre több figyelmet kellene szánniuk (lásd Függelék 189. táblázat).