Németh Gáborné Doktor Andrea :: A magyarországi magán-felsőoktatás

wadmin | 2009. szep. 30.

A magánerőforrások korábbinál nagyobb mértékű bevonása a felsőoktatásba a világ valamennyi régiójában megfigyelhető folyamat, amely három szinten értelmezhető: rendszer-, intézményi és hallgatói szinten. A felsőoktatásban tanulók létszáma az 1960-as évek óta nagymérvű emelkedést mutat az egész világon. Az elit felsőoktatást felváltotta a tömeges oktatás, amit a felsőoktatás intézményrendszerének differenciálódása és diverzifikálódása kísért. A felsőoktatás terén bekövetkezett a privatizáció. A magánintézmények is kapnak az állami finanszírozásból. Ennek veszélye: a felsőoktatási intézmények autonómiájának csökkenése. A magánintézmények teljesítményére a finanszírozáson kívül nagy hatással van a specifikáció.

A magánerőforrások korábbinál nagyobb mértékű bevonása a felsőoktatásba világjelenség, a világ valamennyi régiójában megfigyelhető folyamat. Más-más időszakban, eltérő mértékben és egyéni sajátosságok mentén szerveződött. A szakirodalom által privatizációnak nevezett folyamatnak az oktatásban és ezen belül a felsőoktatásban használt fogalma kettős természetű: 1. szektoron belüli (intrasectorial): az állami erőforrások külső, magánforrások általi kibővítése; 2. szektorok közötti (intersectorial): a magán-felsőoktatás mint önálló oktatási szektor (Szemerszki 2003, 7.).

A magán-felsőoktatás három szinten értelmezhető: rendszer-, intézményi és hallgatói szinten. A magyar köznyelvben a magán-felsőoktatás jobbára a költségtérítéses magánfőiskolákat és egyetemeket jelenti. A nemzetközi szakirodalomban használatos a 'private higher education' kifejezés. A hazai szakírók egy része is ezzel az értelmezéssel írja le a jelenséget, vagyis magán-felsőoktatáson valamennyi nem állami fenntartású intézményt ért (Szabó 2003).

A felsőoktatás magánosítása

A felsőoktatásban tanuló hallgatók létszáma az 1960-as évek óta nagymértékben emelkedik az egész világon. A korábbi elit felsőoktatásban a tipikus korcsoport maximum 15%-a vett részt, a tömegessé váló felsőoktatásban nem ritka a 35% feletti részvételi arány sem. A megnőtt kereslet csak az állami felsőoktatás nyújtotta szolgáltatások által, hagyományos formában már nem volt kielégíthető. „A megnövekedett társadalmi igényeket a felsőoktatással szemben – azt, hogy mind többen, mind hosszabb időre akarják fiaikat-lányaikat továbbtaníttatni – tömegesedésnek nevezzük.” (Kozma 2004, 28.) A tömegesedés okai közé tartozik az új társadalmi csoportok megjelenése a (felső)oktatásban; az új politizáló elit és a politikai nyitás; a demográfiai hullámok áthaladása az oktatási rendszeren és az ún. középosztályozódás. A tömegesedés egyszerre jelent létszám- és igénynövekedést. Az expanziót és a tömegesedést ritkán választják el egymástól. A tömegesedés egyenes következménye a hálózatfejlesztés, amely sok országban regionális fejlesztésekkel vagy a már meglévő felsőoktatási rendszer gyökeres átalakításával kapcsolódott össze. A hetvenes, nyolcvanas években bekövetkezett gazdasági recesszió hatása elérte a felsőoktatást is. Ez az intézmények állami támogatásának csökkentésében, az intézmények önállóságának ösztönzésében, külső piaci források keresésében nyilvánult meg. Ez a jelenség a korábban létező három nagy felsőoktatási modell (angolszász, kontinentális európai, amerikai) közeledését eredményezte (Hrubos 2000, 7–13.).

Az elit felsőoktatást felváltó tömeges oktatás funkcióját, irányítását, finanszírozását tekintve rendkívül tagolt. A meglévő egyetemi szektor mellett általánossá vált a rövidebb képzési idejű, gyakorlatra orientált képzést nyújtó intézmények elterjedése. Európa több országában kialakult az ún. duális felsőoktatási rendszer. A legtöbb országban a non-university szektort túlnyomórészt a (szak)főiskolák alkotják (pl. Németország, Hollandia), néhány fejlett országban a felsőfokú szakiskola jellegű intézmények (pl. Ausztria, Svájc) (Ladányi 1996, 575–579.).

A tömegessé válással a felsőoktatás társadalmi-gazdasági szerepe is megváltozott. Heterogénebb lett a hallgatók köre, egyéb társadalmi csoportok (kevésbé iskolázott, rosszabb anyagi helyzetű családok gyermekei; nők; különböző etnikumok képviselői) is nagyobb arányban jutottak be a felsőoktatásba, melyek tagjai korábban nem vagy csak korlátozott számban tanulhattak tovább. A hátrányosabb helyzetű fiatalok nagyobb számban vesznek részt az alacsonyabb presztízsű és piaci szempontból kevésbé elismert egyetemen kívüli képzésekben. Ezzel párhuzamosan a felsőoktatás tömegessé válása számos réteg számára teremtett új lehetőségeket (Gellert 1999, 67–73.).

A felsőoktatás tömegessé válása az intézményrendszer mellett az egyes intézmények programjaira is hat. A hallgatók heterogénebb összetétele (más-más előtanulmányok, hozott tudásanyag, képzettség stb.) szükségessé tette az előkészítő évfolyamok megszervezését (nulladik évfolyam; Magyarországon ennek gyakorlata az 1990-es években terjedt el). Németországban a középfokú oktatási idő kitolásával, az Amerikai Egyesült Államokban az ún. undergraduate képzés bevezetésével kívánták megoldani a hallgatók felkészültségbeli eltérésének kiegyenlítését (Kozma 1992, 125–135.).

A felsőoktatás expanziója és a csökkenő költségvetési támogatások ellentmondásából adódó válság megoldását a képzések nagyobb költséghatékonysága mellett a rövidebb idejű és olcsóbb képzések elterjedése, új képzési formák preferálása, (távoktatás) és a felsőoktatási intézményi struktúra átalakulása jelenthette. Ennek egyik eleme a felsőoktatás privatizációja, a magán-felsőoktatás szerepének felértékelődése. A felsőoktatás privatizációja rokon fogalom a gazdasági privatizációval, de „míg a gazdaságban privatizáció alatt az állami tulajdon magánkézbe adását értjük, addig a felsőoktatásban a megnevezés inkább egy tágabb értelmű államtalanítás és piacépítés megjelölésére szolgál” (Setényi 1992, 283–284.).

Tilak a felsőoktatás terén bekövetkezett privatizáció négy fokozatát különítette el.

  • Szélsőséges privatizáció: teljesen piaci viszonyokat teremt az állami intézmények magánkézbe adásával. Ebben a formában a világ egyetlen országában sem fordult elő.
  • Erős privatizáció: az állam által biztosított képzés költségeinek teljes megtérülését célozza. Főként bizonyos latin-amerikai országokra jellemző.
  • Mérsékelt privatizáció: az állami finanszírozást hallgatói tandíjakkal, alapítványi adományokkal, ipari bérmunkákkal és egyéb külső források bevonásával egészíti ki.
  • Álprivatizáció: a magán-felsőoktatási intézmények jogilag önálló státusukat megtartva, fokozatosan egyre több állami támogatásban részesülnek, közvetlen és közvetett támogatást kapnak (hallgatói támogatások, kölcsönök, adómentesség), cserébe viszont az állami felsőoktatás-politika főbb irányelveihez igazodnak (Tilak 1991).

A magán-felsőoktatás helyét a felsőoktatási rendszerben a következő jellemzők mentén oszthatjuk fel. Vannak országok, amelyek már hosszú ideje rendelkeznek magán-felsőoktatással (Japán, Korea). Bizonyos országokban drámai változások mentek végbe a magán-felsőoktatás megjelenésekor, mint egyes latin-amerikai országokban. Egyes közép-kelet-európai országokban a magán-felsőoktatás a legdinamikusabban bővülő, de dominánssá nem váló szektora a felsőoktatásnak.

D. C. Levy a magán-felsőoktatás fogalmának és típusának meghatározásakor négy fő kritérium mentén vizsgálta az egyes országok felsőoktatási rendszerét: finanszírozás (állami támogatás mértéke), felügyelet (az autonómia mértéke), küldetés (milyen képzést folytat az adott intézmény, mi az egyéni, illetve a társadalmi haszna), a hétköznapi szóhasználat (hogy nevezik).

A magán-felsőoktatás jellegzetességei

  • A felsőoktatás magánosítása „felülről” és „kívülről” jött.
  • A magán-felsőoktatásnak pótló, kiegészítő szerep jut a már meglévő (túlnyomórészt állami) felsőoktatás mellett.
  • Négyféle finanszírozás.

A magánosítás nem rontja és nem javítja a hallgatók esélyeit (Kozma 2004, 45–46.).

Szak- és képzési struktúra

A felsőoktatás tömegessé válását a felsőoktatás intézményrendszerének differenciálódása és diverzifikálódása kíséri. Az oktatási programok választéka folyamatosan bővül, rövidebb tanulmányi idejű programok jelennek meg. A magyar felsőoktatásban a legnagyobb létszámnövekedés az 1990-es évtizedben, a főiskolák levelező tagozatain érhető tetten (421,4%), a távoktatási tagozatokkal együtt nézve a növekedés több mint hatszorossá vált (Hrubos 2002, 100.). „A távtanulás tölti be azt a társadalmi pótló funkciót, amit az esti és levelező képzés számos rendszerben a világháború után betöltött.” (Kozma 2004, 51.)

A magánintézmények általában rugalmasabbak, gyorsabban tudnak reagálni a változásokra és a munkaerő-piaci kihívásokra. Ehhez alkalmazkodik szakstruktúrájuk is. Magyarországon a távoktatás aránya az alapítványi intézmények esetében a legmagasabb. Ha gazdasági szempontok szerint nézzük, akkor azt mondhatjuk, hogy a legtöbb magánintézmény a legfejlettebb régiókban alakul, és többségében az alacsonyabb költségigényű területeken. Specializáltabb igények szerint szerveződnek, jobban figyelembe veszik egy-egy sajátos társadalmi csoport vagy egyének igényeit. Speciális igény lehet vallási és világi (kulturális, nemzetiségi). De speciális igényeket elégítenek ki az elitintézmények is. A nem elit világi intézmények egyik legfőbb jellemzője a munkaerő-piaci irányultság.

Finanszírozás

Mivel a tudásba való befektetés kockázatos beruházásnak minősül, indokolt annak valamilyen szintű állami támogatása (Polónyi 2002, 290.). A felsőoktatás állami támogatása fontos és indokolt az esélyegyenlőség biztosítása és a hallgatói kereslet növelése céljából, elsősorban azokon a területeken, ahol egyébként alulképzés folyna (Varga 1998, 96–103.). Akik a magán-felsőoktatásban vállalják a több pénz beruházását, azok ezt annak reményében teszik, hogy tanulmányaik sikeres befejezése után a többieknél kedvezőbb munkaerő-piaci pozícióra és többletjövedelemre tesznek majd szert. A haszon természetesen nemcsak az egyéné lehet, hanem a szűkebb régióé és magáé a fenntartóé is. Vannak intézmények, amelyek számára nem a közvetlen anyagi haszon, hanem elsősorban a szellemi értékképződés fontos. Ilyen feladatokat látnak el az egyházi intézmények tanárképző karai.

A magánintézmények az állami finanszírozás szempontjából a következőképpen csoportosíthatók.

  • Egyáltalán nem vagy csak minimális mértékben részesülnek állami támogatásban.
  • Azonos nagyságú támogatást kapnak az állami intézményekkel.
  • Az állami támogatás összege jelentős, de aránya nem számottevő az intézmények költségvetésének egésze tekintetében.

A magánintézmények állami támogatása mellett és ellene is szólnak érvek. A mellette elhangzó érvek leggyakrabban a magánszektor közfeladatokat ellátó jellegét emelik ki. Az ellene szólók azt kifogásolják, hogy az állam ilyenformán az elitképzést támogatja, amivel csökkenti az esélyegyenlőséget. A megoldás itt is a megfelelő középút megtalálása lehet. Az állami támogatás mértékének a magánintézmények esetében is olyannak kell lennie, amely mind a társadalmi céloknak, mind pedig az esélyegyenlőség eszméjének megfelel.

A magán-felsőoktatási intézmények döntő többségükben nonprofit szervezetek. Fontos megemlíteni, hogy a felsőoktatási intézmények funkciója, missziója és gyakorlata mélyrehatóan megváltozott. A felsőoktatás expanziója a kontinentális Európában egybeesett a gazdasági prosperitás időszakával. A tényleges vagy viszonylagos jólét lehetővé tette az állam számára, hogy a felsőoktatásban részt vevő hallgatóknak nagyobb mértékű ösztöndíjat, diákjóléti juttatást adjon. Ennek megfelelően a felsőoktatási intézmények bevételei szinte kizárólag az állam által juttatott rendszeres támogatásból származtak. Új helyzet állt elő, amikor a gazdasági növekedés megtorpant. Az 1980-as évek közepétől majd' minden nyugat-európai országnak változtatnia kellett korábbi gyakorlatán. Eljött az ideje a gazdaság szereplőinek és a civil mecénásoknak a felsőoktatásban való tényleges, tevőleges és hathatós „beavatkozására”. A felsőoktatási intézmények átalakulása gazdálkodó szervezetekké jelentős megrázkódtatást jelentett az akadémiáknak. Az intézmények élére olyan menedzser típusú vezetőkre volt szükség, akik meg tudtak felelni az új kihívásoknak, de emellett az akadémiai szemléletet is magukénak mondhatták. Az 1990-es évek közepétől vált meghatározóvá ez a gyakorlat. A modell lényege, hogy a kiterjesztett egyetem és a professzionális szolgáltatás együtt van jelen. A szolgáltató egyetem elsősorban gazdasági jellegű, üzleti típusú szolgáltatást jelent. A gazdálkodó-szolgáltató egyetem gondolatát a legerőteljesebben a vállalkozói egyetem koncepciója követi. Burton Clark szerint a vállalkozói minősítésnek a következők az alapvető feltételei:

  • a vállalkozói egyetem erős és professzionális menedzsmentet épít ki;
  • létrehozza az ún. fejlesztő perifériákat (ipari parkok, üzleti parkok stb.);
  • a finanszírozás diverzifikált, különböző jellegű forrásokból származnak a bevételek;
  • erős és stimulált akadémiai hátországa van;
  • az egyetem egészét áthatja a vállalkozói kultúra (A gazdálkodó egyetem, 2004, 20–23.).

Az európai gazdaság dinamizálására megfogalmazott „lisszaboni célok” eléréséhez a felsőoktatási szféra feladatainak újrafogalmazására volt szükség. A változás/változtatás folyamatát támogatja az Európai Felsőoktatási Térség kialakítására törekvő bolognai folyamat is. A TÁRKI tanulmánya arra a következtetésre jutott, hogy az egyetemek többségét „cinikus módon nem érdeklik azoknak a diákoknak a munkaerő-piaci esélyei, akiknek képzést nyújtanak”, és ezzel erősen veszélyeztetik az oktatásra fordított egyéni és társadalmi ráfordítások megtérülését. A minőségtudatosság ma már az oktatási szolgáltatásokban is jelentkezik, az egyének és a társadalom egyre inkább abban lesz érdekelt, hogy minél több gyakorlatban alkalmazható tudást szerezzen és ne csak valamilyen kurzus elvégzéséről szóló „papírt” (Schwartz 2006, 23.).

Intézményi irányítás, az akadémiai rendszerben betöltött szerep

A felsőoktatási intézmények érdeke autonómiájuk kivívása és annak megőrzése. Ezt – elsősorban a finanszírozás által – egyaránt korlátozhatja az állam és a piac. A magánintézmények finanszírozása többrétű és sokoldalú, mivel több vállalattal, alapítvánnyal is állhatnak kapcsolatban. Az intézmények fenntartói (profitorientált vállalat, önkormányzat, egyház, alapítvány) fenntart(hat)ják jogukat az intézmény életébe való beleszólásra. Ha állami támogatásban is részesülnek, akkor természetesen az állam kontrollja is megjelenik valamilyen szinten. Megjelentek a közvetítő intézmények (pufferek) a magán-felsőoktatási intézmények és a kormányzatok között. Számos országban léteznek ún. „ernyőszervezetek” (Románia, Magyarország), amelyek a magánintézmények vagy azok csoportjai nevében lépnek fel. Azokban az országokban, ahol nagyarányú a magán-felsőoktatás, ott az állam (minisztérium) oldalán is működnek hasonló intézmények. A felsőoktatási törvény mellett létezhet külön törvény a magán-felsőoktatás szabályozására.

Teljesítmény és minőség

A magánintézmények gyakran egymással rokon szakterületen képezik hallgatóikat. Ritkábban történik a képzés többszakos formában. Elsősorban az alacsonyabb költségigényű szakokon folynak a képzések, a nagyobb beruházásokat igénylő (pl. laboratóriumok, kísérleti telepek) természettudományi szakokon nem igazán jelennek meg. A nagyfokú specializáció és a finanszírozás sajátosságai a magánintézmények teljesítményére is hatnak. Az elit intézmények kivételével a magán-felsőoktatási intézményekben csak nagyon alacsony színvonalú kutatás folyik, de jellemzőbb a kutatások teljes hiánya. A magánintézményeket a piac közvetlenül minősíti. Léteznek rangsorok, amelyek az intézmények presztízs szerinti besorolását mutatják meg. Vannak olyan elit magánintézmények, amelyekbe a bekerülés már önmagában is rangot jelent. Az intézmények minősítésére használják az ún. drop-out (lemorzsolódás) adatokat is, bár ezek önmagukban nem igazán mérvadóak.

Izomorfizmus

Az izomorfizmus a magán- és az állami szektorok között, valamint a szektorokon belül jelentkező hasonulás. Utóbbi a magánszférán belüli hasonulás, ami azt jelenti, hogy a sikeresen működő magánintézményeket az újonnan alakulók megpróbálják lemásolni. Az izomorfizmus létrejöhet kényszer hatására (állami szabályozás vagy állami finanszírozás nagyobb mértéke esetén), de lehet önkéntes is. A jelenség a homogenizálódás irányába hat. A modern, egyre komplexebbé váló felsőoktatási rendszerben a differenciálódás, a diverzifikálódás és a homogenizálódás elemei egyszerre, egymás mellett élnek (Hrubos 2002, 102–103.).

Magán-felsőoktatás és társadalmi mobilitás

Számos kutatás készült annak vizsgálatára, hogy milyen a származási háttér: a szülői iskolázottság és a kulturális tőke szerepe a fiatalok iskolaválasztásában, hatása az egyén mobilitási esélyeire. Mivel a magán-felsőoktatásban a tandíjak eléggé magasak, és ehhez járulnak még az oktatáshoz kapcsolódó egyéb kiadások, nem elhanyagolható annak vizsgálata, hogy az anyagi tőkének mekkora szerepe van a családok életében, milyen jövedelmi viszonyok között élnek. A magán-felsőoktatás ellenzői éppen arra hivatkoznak, hogy erősöd(het)nek a társadalmi különbségek, az állam felelőssége csökken. A támogatók pedig a nagyobb autonómiát és szabadságot emelik ki, valamint a sokféleségre hívják fel a figyelmet. A magánintézmények azok számára nyújtanak szolgáltatást, akik azt meg tudják fizetni. Ha ezek az intézmények a piaci szerepvállalás mellett a kulturális értékeket is fontosnak tartják, akkor a magán-felsőoktatás is hozzájárulhat a társadalmi mobilitáshoz. Ezért fontosak azok a kezdeményezések, ösztöndíjak, alapítványi támogatások (pl. tandíjmentesség), amelyek lehetővé teszik a hátránnyal indulók esélyeinek kiegyenlítését.

A magán-felsőoktatás nemzetközi arányai

Magán-felsőoktatási intézmények dominanciája jellemzi Japánt, Dél-Koreát, Indonéziát, Tajvant. A dél-amerikai országok közül idetartozik Brazília, Kolumbia, a Dominikai Köztársaság. Európát Belgium és Hollandia képviseli ebben a csoportban.

Magán-felsőoktatási intézmények számottevő súlya jellemzi az Amerikai Egyesült Államokat, Mexikót, Argentínát, Chilét és Perut. A volt szocialista országok közül Lengyelország, Románia, Észtország és Moldávia tartozik ebbe a körbe.

A magán-felsőoktatás aránya minimális mértékű vagy egyáltalán nincs. Ausztria, Németország, Franciaország, Olaszország tartozik ide. Finnországban kizárólag a politechnikumok között léteznek nem államiak (1. táblázat).

1. táblázat: A globális felsőoktatási magánszektor
Ország Részesedés* Hallgatószám Intézményszám
Belgium 70 300 000
Brazília 66 1 206 000
Chile 30 200 000
Csehország 0,5 700 12
Dél-Korea 77 1 155 000
India 44 2 200 000
Indonézia 67 500 000
Japán 80 2 064 000 1000
Kolumbia 61 305 000
Lengyelország 25 209 000 114
Magyarország 14 26 650 34
Mexikó 18 1 200 000
Peru 30 150 000
Portugália 52 450 000
Románia 27 85 000 44
Thaiföld 42 199 629 24 (50)
USA 22 3 169 000 2 051
* Részesedés a felsőoktatási piacból
Forrás: Szabó é. n. (Society & Economy, Vol. XXI. N. I. Table 1.)

Regionális sajátosságok

Dél-Amerika, Latin-Amerika. A felsőoktatás expanziója figyelhető meg, különösen domináns a magán-felsőoktatás. A legrégebbi és legnagyobb intézmények egyházi alapításúak.

Japánban a magánintézmények magas számának kialakulásához nagymértékben hozzájárult a hagyományos családi értékrend, amely nagyon fontosnak tartja a gyermekek iskoláztatását. A társadalmi tradíciók (nem koedukált iskolák) befolyásoló hatása is számottevő, és természetesen a munkaerő-piaci követelmények sem elhanyagolhatók.

Az Amerikai Egyesült Államokban az egyes tagállamok szintjén is eltérő a felsőoktatási rendszer. A magánintézmények aránya átlagosan egyharmada, egynegyede az államiaknak. Több magas presztízsű intézménnyel rendelkezik az ország (Harvard, Yale, Stanford).

Kelet-Közép-Európában 1989 után jelentek meg a magánintézmények, köszönhetően az oktatási reformoknak. E régió országai között nagy eltérések mutatkoznak (2., 3. táblázat). A magán-felsőoktatási intézmények aránya lehet (viszonylag) magas, ugyanakkor a hallgatói létszám aránya jóval alacsonyabb. Magyarországon a felsőoktatás integrációja radikálisan csökkentette az intézmények számát, a magán-felsőoktatást ugyanakkor érintetlenül hagyta. Jellemző a régióban a sokszor néhány száz főt számláló intézmény jelenléte. Csehországban később kezdődött el a folyamat (1998-ban jelent meg a felsőoktatási törvény), és inkább csak külföldi intézmények fiókintézményeiként alakultak. Románia élen jár a magán-felsőoktatás terén. 1992-ben már 58 magánegyetem, illetve annak fiókintézménye működött az országban. 2002-ben pedig már 68 magán- (akkreditált) intézmény létezett az 57 állami mellett. Lengyelországban szintén számottevő a magán-felsőoktatási intézmények száma. 2001-ben 171 nem állami intézmény működött a 103 állami mellett.

2. táblázat: A felsőoktatási intézmények száma a kelet-közép-európai országokban (2003/2004-es tanév)
Ország Intézmények száma
Állami % Magán % Összes
Albánia 11 2 13
Belorusszia 43 73,0 16 27,0 59
Bulgária 37 72,5 14 27,5 51
Észtország 13 35,0 24 65,0 37
Horvátország 84 85,7 14 14,3 98
Lengyelország 126 31,5 274 68,5 400
Lettország 30 61,2 19 38,8 49
Litvánia 31 64,6 17 35,4 48
Macedónia 3 60,0 2 40,0 5
Magyarország 31 45,6 37 54,4 68
Moldova 15 36,6 26 63,4 41
Orosz Föderáció 654 62,5 392 37,4 1046
Románia 55 45,1 67 54,9 122
Szlovákia 23 92,0 2 8,0 25
Szlovénia 59 68,6 27 31,4 86
Ukrajna 821 81,5 187 18,5 1008
Forrás: Statistical Information on Higher Education in Central and Eastern Europe
www.cepes.ro/information_services/statistics.htm
3. táblázat: A hallgatók megoszlása intézménytípusok szerint a kelet-közép-
európai országokban (2003/2004-es tanév)
Ország Hallgatók száma
Állami % Magán % Összesen
Albánia 60 050 405 60 455
Belorusszia 279 200 83,0 58 600 17,0 337 800
Bulgária 195 666 85,6 32 802 14,4 228 468
Észtország 45 359 69,0 20 359 31,0 65 659
Horvátország 143 866 96,9 4 560 3,1 148 426
Lengyelország 1 306 225 70,6 544 349 29,4 1 850 574
Lettország 94 370 73,9 33,286 26,1 127 656
Litvánia 158 799 93,0 11 918 7,0 170 717
Macedónia 46 484 90,6 4 827 9,4 51 311
Magyarország 351 154 85,8 57 921 14,2 409 075
Moldova 80 892 77,8 23 137 22,2 104 029
Orosz Föderáció 3 833 391 59,4 2 622 322 40,6 5 455 713
Románia 476 881 76,8 143 904 23,2 620 785
Szlovákia 146 893 99,1 1 369 0,2 148 262
Szlovénia 97 218 93,1 7 178 6,9 104 396
Ukrajna 2 144 000 88,0 292 400 12,0 2 437 100
Forrás: Statistical Information on Higher Education in Central and Eastern Europe
www.cepes.ro/information_services/statistics.htm

Országspecifikus vonások

Azokban az országokban, ahol a finanszírozás döntő mértékben tandíjak és egyéb díjazás útján történik, sokkal bizonytalanabb a felsőoktatás jövője (demográfiai és/vagy piaci csökkenés is várható), mint ott, ahol több forrásból (állami, egyházi) származik a pénzügyi támogatás.

A magán-felsőoktatás kelet-közép-európai terjedésének egyik legfőbb oka a felsőoktatás iránti túlkereslet. Ehhez járul még, hogy az államok nem akarják vagy nem tudják az expanziót finanszírozni. A magánintézmények számát tekintve Magyarország a régióban az élvonalba tartozik, a hallgatók számát tekintve viszont a középmezőnyben foglal helyet.

A magán-felsőoktatás alakulása Magyarországon

A rendszerváltás után, az 1990-es évtizedben drasztikusan emelkedett a felsőoktatásban tanulók száma: egy évtized alatt 341%-os növekedést mutatott. 1993-tól gyorsult fel a növekedés, amely 1998-tól kicsit lelassult. A felsőoktatás nemcsak volumenében lett nagyobb a korábbinál, hanem képzési struktúrája is jelentősen átalakult. A hallgatói létszámnövekedés a levelező-távoktatási képzési formában volt a legdinamikusabb, 567,8%-os.

A nagyarányú expanzió következtében a hallgatólétszámnak a 20–24 éves korú népességhez viszonyított aránya 1990 óta 15,5%-ról 45%-ra növekedett (Szemerszki 2004, 56.).

1989-ig a felsőoktatási intézmények száma ötvennégy–ötvennyolc körül mozgott, a rendszerváltás után rohamosan növekedni kezdett. Csúcspontját az 1992/1993-as tanévben érte el, akkor kilencvenegy volt ez a szám. Nagyjából ezen a szinten maradt egészen a 2000-ben bekövetkezett integrációs folyamatok elindulásáig. A 2000/2001-es tanévre a felsőoktatási intézmények száma hatvankettőre esett vissza. Az eltelt néhány évben ismét nagyon lassú emelkedés figyelhető meg, a 2004/2005-ös tanévben hatvankilenc felsőoktatási intézmény működött az országban. Az emelkedést elsősorban az újonnan alakult magán- és alapítványi intézmények okozták (4. táblázat).

4. táblázat: A felsőoktatási intézmények száma (2004/2005-ös tanév)
Felsőoktatási intézmény Állami Egyházi Alapítványi Összesen
Egyetem 18 5 1 24
Főiskola 13 21 11 45
Összesen 31 26 12 69
Forrás: Oktatásstatisztikai évkönyv 2004/2005. 155.

A felsőoktatási intézményhálózat nagymértékű bővülése kezdetben elsősorban a politikai fordulatnak volt köszönhető, de természetesen a megnövekedett hallgatói kereslet és az eltérő oktatási profilok iránti érdeklődés is motiválta. Az egyházi intézményhálózat 1995 óta csak minimális mértékben változott, és az integráció is csak néhány intézményt érintett, addig az alapítványi intézmények száma 1995–2005 között négyről tizenkettőre nőtt (5. táblázat).

5. táblázat: A felsőoktatási intézmények és hallgatóik száma fenntartók szerint, 1990–2005
Tanév Állami Egyházi Magán, alapítványi Összes
1990/1991 66 107 607 10 550 1 219 77 108 376
1991/1992 66 113 788 10 623 1 279 77 114 690
1992/1993 66 122 842 21 1 903 4 1 129 91 125 874
1993/1994 59 135 695 28 6 110 4 2 755 91 144 560
1994/1995 59 157 404 28 7 154 4 5 382 91 169 940
1995/1996 58 177 482 28 9 055 4 9 049 90 195 586
1996/1997 56 191 291 28 10 629 5 13 195 89 215 115
1997/1998 56 224 695 28 12 655 6 17 343 90 254 693
1998/1999 55 243 077 28 14 291 6 22 029 89 279 397
1999/2000 55 266 144 28 16 227 6 23 331 89 305 702
2000/2001 30 283 970 26 17 590 6 25 729 62 327 289
2001/2002 30 300 360 26 18 922 9 30 019 65 349 301
2002/2003 30 327 456 26 19 821 10 34 283 66 381 560
2003/2004 31 351 154 26 21 626 11 36 295 68 409 075
2004/2005 31 363 961 26 22 666 12 34 893 69 421 520
Statisztikai tájékoztató. Felsőoktatás. 2003/2004. 15.; Oktatásstatisztikai évkönyv 2004/2005. 155.

Az 1992-ben elindult magán-felsőoktatásban tanuló hallgatók aránya nem érte el az 1%-ot, mára ez az arány 14%-ra emelkedett. A magánintézmények célja az Európai Unióhoz való csatlakozás után a bolognai folyamatban való aktív részvétel. Ez megkívánja a magánintézmények részesedésének növelését a felsőoktatásban. A nemzetközi átlag a 25%-os részesedés (Magyarországon 10 éves a felsőoktatás, 2002).

A felsőoktatás állami és nem állami szegmense

A 2004/2005-ös tanévben a hallgatók 86,3%-a tanult állami felsőoktatási intézményben és 13,7%-a nem állami intézményben (6. táblázat). A nem állami szektoron belül 8,2% volt az alapítványi főiskolák hallgatóinak az aránya, 5,4% az egyházi fenntartásúaké, amelyen belül az egyetemi képzésben részt vevők aránya (3%) valamivel magasabb, mint a főiskolákon tanulóké (2,4%). A hallgatói létszámadatokat az intézményi adatokkal összevetve jól látható, hogy különösen az egyházi főiskolák csoportja erőteljesen tagolt, és a 21 intézmény hallgatóinak száma (10 050) nem sokkal kevesebb a mindössze 10 egyházi egyetemen tanulók számánál (12 616).

A nem állami felsőoktatási intézmények helye a felsőoktatás egészében

Fenntartó szerint:

  • alapítványi, illetve magánintézmények;
  • egyházi intézmények.

Statisztikai szempontból:

  • egyházi egyetemek;
  • egyházi főiskolák;
  • alapítványi, illetve magánegyetemek;
  • alapítványi, illetve magánfőiskolák.

Funkciójuk alapján:

  • kizárólag vagy túlnyomórészt hittudományi képzést folytató egyházi egyetemek és főiskolák;
  • kizárólag vagy túlnyomórészt világi képzést folytató egyházi egyetemek és főiskolák;
  • alapítványi főiskolák.

Létrehozásuk legfőbb célja szerint:

  • világnézeti alapon szerveződő, a hitbéli tudás átadását szem előtt tartó intézmények;
  • más speciális értéket közvetítő, alternatív oktatási formát megjelenítő intézmények;
  • a hallgatói oldalról megnyilvánuló túlkeresletre reagáló intézmények.

Jogi szempontból:

  • akkreditált főiskolai, egyetemi képzést nyújtó intézmények;
  • akkreditált felsőfokú szakképzést nyújtó intézmények;
  • Magyarországon engedéllyel rendelkező külföldi felsőoktatási intézmények;
  • nem akkreditált intézmények. (Szemerszki 2003, 52–55.)

A felsőoktatás nem állami szegmense az 1989-es rendszerváltás óta jelentős változáson ment keresztül, és ez a változás a mai napig nem zárult le. Az eltelt tizenöt év során számos olyan új intézmény alakult, amelynek nincs elődje 1989 előtt.

A felsőoktatás nem állami szegmensének hallgatói létszáma a kezdeti fellendülést követően jelenleg kisebb mértékben növekszik, és a növekedés üteme jobban közelít az állami szféráéhoz.

A felsőoktatás nem állami szegmense erőteljesen tagolt. Nemcsak az egyházi és az alapítványi intézmények két csoportja különíthető el egymástól, hanem az egyházi és az alapítványi intézmények statisztikailag külön-külön elemzett csoportjai sem tekinthetők homogénnek. A magyar magán-felsőoktatás méreteit tekintve kiegészítő jellegű, amely az állami felsőoktatás dominanciája mellett elsősorban bizonyos speciális területeken épült ki (Szemerszki 2004, 65–66.).

6. táblázat: Felsőoktatás 2004/2005
Megnevezés Összesen Állami Egyházi Magán, alapítványi
egyetem főiskola összesen egyetem főiskola összesen egyetem főiskola összesen
Intézmények 69 18 13 31 5 21 26 1 11 12
Karok száma 170 95 32 127 10 21 31 1 11 12
Hallgatók száma 421 520 242 883 121 078 363 961 12 616 10 050 22 666 136 34 757 34 893
Oktatók száma 23 787 15 664 3 871 19 535 1 204 854 2 058 36 2 158 2 194
Végzettek 64 920 40 874 17 319 58 193 2 140 1 416 3 556 33 3 138 3 171
főiskolai szintű szakképzés 33 650 14 891 14 169 29 060 304 1 316 1 620 0 2 970 2 970
egyetemi szintű szakképzés 19 864 18 289 54 18 343 1 476 45 1 521 0 0 0
PhD, DLA 893 883 0 883 10 0 10 0 0 0
OKJ 1 688 566 1 002 1 568 0 0 0 0 120 120
Hallgatók –állami finanszírozású 210 170 131 411 58 137 189 548 7 403 7 221 14 624 0 5 998 5 998
Oktatásstatisztikai évkönyv 2004/2005. 155.
Nem állami felsőoktatási intézmények Magyarországon (2005. március. 11.)

Egyházi egyetemek: Debreceni Református Hittudományi Egyetem (Debrecen); Evangélikus Hittudományi Egyetem (Budapest); Károli Gáspár Református Egyetem (Budapest); Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem (Budapest); Pázmány Péter Katolikus Egyetem (Budapest).

Egyházi főiskolák: Adventista Teológiai Főiskola (Pécel); Apor Vilmos Katolikus Főiskola (Zsámbék); A Tan Kapuja Buddhista Főiskola (Budapest); Bhaktivedanta Hittudományi Főiskola (Budapest); Baptista Teológiai Akadémia (Budapest); Egri Hittudományi Főiskola (Eger); Esztergomi Hittudományi Főiskola (Esztergom); Győri Hittudományi Főiskola (Győr); Kölcsey Ferenc Református Tanítóképző Főiskola (Debrecen); Pápai Református Teológiai Akadémia (Pápa); Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskola (Pécs); Pünkösdi Teológiai Főiskola (Budapest); Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola (Budapest); Sárospataki Református Teológiai Akadémia (Sárospatak); Sola Scriptura Lelkészképző és Teológiai Főiskola (Budapest); Szegedi Hittudományi Főiskola (Szeged); Szent Atanáz Görög Katolikus Hittudományi Főiskola (Nyíregyháza); Szent Bernát Hittudományi Főiskola (Zirc); Szent Pál Akadémia (Budapest); Veszprémi Érseki Hittudományi Főiskola (Veszprém); Vitéz János Római Katolikus Tanítóképző Főiskola (Esztergom); Wesley János Lelkészképző Főiskola (Budapest).

Magán-, illetve alapítványi egyetemek: Andrássy Gyula Budapesti Német Nyelvű Egyetem (Budapest)

Magán-, illetve alapítványi főiskolák: Általános Vállalkozási Főiskola (Budapest); Budapesti Kommunikációs Főiskola (Budapest); Budapesti Kortárstánc Főiskola (Budapest); Gábor Dénes Főiskola (Budapest); Harsányi János Főiskola (Budapest); Heller Farkas Gazdasági és Turisztikai Szolgáltatások Főiskolája (Budapest); Kodolányi János Főiskola (Székesfehérvár); Modern Üzleti Tudományok Főiskolája (Tatabánya); Mozgássérültek Pető András Nevelőképző és Nevelő Intézete (Budapest); Nemzetközi Üzleti Főiskola (Budapest); Tomori Pál Főiskola (Kalocsa); Zsigmond Király Főiskola (Budapest).

7. táblázat: Nem állami felsőoktatási intézmények régiók szerint
Régió Települések száma Intézmények száma
Észak-Magyarország 2 2
Észak-Alföld 2 3
Dél-Alföld 2 2
Közép-Magyarország 3 24
Közép-Dunántúl 6 7
Nyugat-Dunántúl 1 1
Dél-Dunántúl 1 1
Összesen 17 40

Hivatkozott irodalom

A gazdálkodó egyetem. Szerk.: Hrubos Ildikó. Felsőoktatási Kutatóintézet; Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2004.

Gellert, Claudius (1999): Elit és tömeg a felsőoktatásban: egy rosszul felfogott dichotómia. Világosság, 10. sz. 67–73.

Hrubos Ildikó (2000): A felsőoktatás főbb modelljei és azok módosulásai a huszadik század második felében. Info-Társadalomtudomány, 49. sz. 7–13.

Hrubos Ildikó (2002): Differenciálódás, diverzifikálódás és homogenizálódás a felsőoktatásban. Educatio, 1. sz. 96–105.

Kozma Tamás (1992): A közoktatás és a felsőoktatás illeszkedése. In A magyar felsőoktatás fejlesztése 2000-ig. Felsőoktatási Koordinációs Iroda, Budapest, 125–135.

Kozma Tamás (2004): Kié az egyetem? A felsőoktatás nevelésszociológiája. Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest.

Ladányi Andor (1996): Felsőoktatási intézményrendszerek. Educatio, 1996. 4. sz. 575–584.

Polónyi István (2002): Az oktatás gazdaságtana. Osiris Kiadó, Budapest.

Schwartz Kitti (2006): Szolgáltató egyetem a tanuló társadalomban – termékfejlesztés felsőfokon. Vezetéstudomány, 5. sz. 20–25.

Setényi János (1992): Magánegyetemek: magán-felsőoktatás és privatizáció. Educatio, 1992. 2. sz. 283–284.

Szabó Péter (2003): 10 éves a hazai magán-felsőoktatás. Magyar Felsőoktatás, 1–2–3. sz. 45–48.; 4–5–6. sz. 43–48.

Szemerszki Marianna (2003): A magán-felsőoktatás kialakulása Magyarországon. PhD-értekezés. BKÁE, Budapest.

Szemerszki Marianna (2004): Új lehetőségek a felsőoktatásban. Educatio, 1. sz. 55–66.

Tilak, J. B. C. (1991): La privatisation de l'enseignement supérieur. (A felsőoktatás privatizálása.) Perspectives, 2. sz. 251–265.

Varga Júlia (1998): A hallgatók támogatása. Educatio, 1. sz. 96–103.

Felhasznált irodalom

Barakonyi Károly: Rendszerváltás a felsőoktatásban: Bologna-folyamat, modernizáció. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2004.

Forray R. Katalin – Híves Tamás: Regionalitás és felsőoktatás. In Kutatási előtanulmányok a felsőoktatásról. Felsőoktatási Kutatóintézet, Budapest, 2005, 124–141.

Lukács Péter: Nyugaton és nálunk. In Oktatáspolitika és vallásszabadság. Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2000, 13–19.

Magyarországon 10 éves a felsőoktatás. Piac&Profit, 2002. október 3.

Oktatás-statisztikai évkönyv 2004/2005. Oktatási Minisztérium, Budapest, 2005.

Szabó Péter (2008): Az egységes európai oktatási térség és a magyar felsőoktatás problémái. www.kodolanyi.hu/szabadpart/16/16_tarstud_szabo.html. Letöltve: 04. 22.

Webra folder: 
Tags: 
Mozgatva: 
0
Prefix: 

Támogatók

OFI

A honlapon található adatbázisban lévő tanulmányok, egyéb szellemi termékek, illetve szerzői művek (a továbbiakban: művek) jogtulajdonosa az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet. A jogtulajdonos egyértelmű forrásmegjelölés mellett felhasználást enged a művekkel kapcsolatban oktatási, tudományos, kulturális célból. A jogtulajdonos a művek elektronikus továbbhasznosítását előzetes írásbeli engedélyéhez köti. A jogtulajdonos a művekkel kapcsolatos anyagi haszonszerzést kifejezetten megtiltja.