2014. április 23., szerda , Bla

1055 Bp., Szalay u. 10–14.

Tel.: (+36-1) 235-7200

Fax: (+36-1) 235-7202

magyar english
Elfelejtett jelszó

Intézeti folyóiratok

Köznevelés
Új Pedagógiai Szemle
Educatio
Könyv és nevelés
Kattintson ide a rendeléshez!
Tudástár >> Új Pedagógiai Szemle 2007 június

Szilágyi Péter :: Állomások és mérföldkövek

2009. június 17.

Évszázadok óta ismert, hogy a sakk sokoldalúan fejleszti a gondolkodást, erőteljes hatást gyakorol a kognitív struktúrák alakulására, az alternatívákban történő gondolkodás fejlődésére, a kombinációs készség kialakulására. A szerző tanulmányában egyrészt arra vállalkozott, hogy történeti áttekintést adjon arról, milyen módon vizsgálja a pszichológia a 19. század második felétől kezdődően a sakk gondolkodás- és személyiségfejlesztő hatásait, másrészt arra, hogy bemutassa, milyen mai kutatások folynak a sakk szerepének mélyebb, árnyaltabb megismerésére. Helyet kapott a tanulmányban Polgár Lászlónak, a „három budapesti nővér” édesapjának sakkpedagógiai programja is.

Bevezetés

Napjainkban mind több területen érzékelhetők a tanulás, a kutatás, a művelődés és a sakkozás együttműködésének előnyei. Játék és tudomány kapcsolata alighanem a teljesítménymérésben és a képességfejlesztésben, továbbá a mesterséges intelligencia területén, azaz az informatikában gyümölcsözik leginkább, ám a sakk szellemi horizontot tágító hatása túlterjed ezen. Különlegesen gazdag az a fajta irodalom, amely a „királyos játékból” meríti témáját – legalábbis egyes motívumait –, és a múzeumokban, képtárakban, magángyűjteményekben szinte megszámlálhatatlanul sorakoznak több évszázad sakktárgyú festményei, grafikai alkotásai, szobrai, valamint a szellemi torna művészethistóriai és régészeti szempontból egyaránt figyelemre méltó tárgyi kellékei, de nincs hiány ilyen témájú filmekben és színpadi művekben sem. Mindez valóságos kincsesbánya lehet azoknak, akik a játék iránti érdeklődéstől indíttatva egyszeriben a magaskultúra olyan varázslatos vidékein találják magukat, amelyek meghódítására különben csak legmerészebb álmaikban gondolhatnának.

Feltehetően a művészek, nemkülönben a bölcselők e kitüntetett érdeklődése is ösztönözte annak idején a psziché és a gondolkodás rejtelmeit immár intézményes keretek között tanulmányozó lélekbúvárokat arra, hogy mind tüzetesebben szemügyre vegyék a sakkot mint az emberi szellem és érzelmi tevékenység tükrét, bizonyos értelemben alakítóját. Napjainkban több tucat ország iskoláiban – egyes helyeken szociális indíttatású közoktatási programok keretében – oktatják fakultatív tárgyként a sakkot, de óvodákban, sőt felsőoktatási intézményekben is szaporodnak az ilyen jellegű képesség- és személyiségfejlesztő kísérletek. Egyre több olyan szakmai közlemény lát napvilágot, amely a „bölcsek játékában” rejlő kulturális és humán értékekre hívja fel a figyelmet, és szemlátomást terebélyesedik a sakk és az egyes tudományágak (a már említetteken kívül többek között a művelődéstörténet, a régészet, a filozófia, a művészettörténet, a matematika, az agykutatás) sokrétű kapcsolatait megvilágító publikációk sora.

Jóllehet Magyarország több mint másfél évszázada a sakkozás vezető országai között foglal helyet, a királyi játék általánosan emberi szempontból hasznos oldalainak feltárásában lemaradtunk. Az oktatásügy és a munkaerőpiac élesedő kihívásai, a modernizáció kényszere és azok a gyakorlati eredmények, amelyek az utóbbi évtizedekben a szellemi torna nevelés-lélektani és pedagógiai kiaknázásában születtek, az elmetorna e vetületeinek alaposabb vizsgálatát indokolnák. Neveléstudományunk és pszichológiánk csak lassan ismeri fel e tevékenységek jelentőségét. Mindez nem homályosíthatja el azt a tényt, hogy az ország különböző településein hosszú évek óta tanárok és sakkoktatók tucatjai terjesztik szívós munkával a hatvannégy mezős csatározás tudományát iskolákban és tanintézeten kívül, s tapasztalataikból néhány könyv is született.

E tanulmány szerzőit az a felismerés vezeti, hogy a kognitív pszichológia előretörésének láttán, a tudás alapú társadalom küszöbén különösen nagy a tehetséggondozás és a képességfejlesztés jelentősége, ezért társadalmi fontossága lehet annak, hogy a sakkjátékban rejlő személyiségformáló lehetőségeket egzakt módszerekkel, minél teljesebben feltárjuk és kiaknázzuk.

Kéz a kézben a lélektannal

Bár a sakkjáték személyiségformáló hatása mellett érvek garmadája vált ismertté az évszázadok folyamán, az olykor bámulattá fokozódó elismerés azóta párosul kézzelfogható szakmai érvekkel, amióta a lélektanban megindultak az adatgyűjtésen és személyes megfigyelésen alapuló kutatások. Az első nagy feltűnést keltő, sakkal összefüggő vizsgálatot Alfred Binet végezte, aki a Sorbonne kísérleti lélektani laboratóriumában sakkozókat és fejszámolókat vont be az intelligenciakutatás tárgykörében folytatott emlékezetvizsgálataiba.

Az 1894-ben Párizsban megjelent Nagy fejszámolók és sakkjátékosok lélektana (Psychologie des grands calculateurs et joueurs d’échecs) című könyvében Binet beszámol arról, hogy több tucat – részint jeles – kortárs sakkozót faggatott ki kérdőíves módszerrel, mert kíváncsi volt, mi a titkuk a leginkább bámulatra méltónak tartott sakkozói teljesítményhez, a vak szimultánhoz – vagyis több játszmának a tábla megtekintése nélkül történő egyidejű vezetéséhez – szükséges képességeknek. A tudós utólag bevallja, hogy több esztendeig az egyik nagy kortársa, Hyppolite Taine által leírt esetnek – meg nem nevezett amerikai sakkozóról van szó – adott hitelt, s úgy gondolta, a szóban forgó szellemi bravúr alapja a vizuális memória. Három év után azonban elbizonytalanította Alphonse Götz (Goetz) – eredeti nevén A. Geoffroy Dausay (maga is sikeres vakjátékos) – kijelentése, hogy a vizuális emlékezetnek semmi köze a vakjátékhoz. Götz a La Stratégie című francia sakkújságban cikket jelentetett meg erről a témáról, és azt állította, hogy a tábla és a bábok látása nélkül sakkpartit játszó személy csupán számításokat végez, más szavakkal a vakjáték kizárólag a lehetőségek latolgatásán és a változatok kiszámításán alapul, nem pedig a látószerv emberfeletti teljesítményén.

Mivel Binet nehezen tudta elfogadni ezt a véleményt, különböző erősségű sakkozókat vont be vizsgálódásába. Az ő a válaszaik oly módon egészítették ki elzászi származású pályatársuk megállapítását, hogy az általa említett tényezők – akárcsak olyankor, amikor látjuk a táblát – szükségesek ugyan a vakjátékhoz, de egy meghatározott célra irányulnak. Ugyanis az, aki vakon sakkozik, arra kényszerül, hogy valamennyi játszma változó állásait valamilyen formában fel tudja idézni maga előtt. A nézetek zűrzavarában a pszichológus akként kívánt rendet teremteni, hogy összegyűjtötte mindazok megfigyeléseit, akik a tábla megtekintése nélkül jó színvonalon sakkoztak, és akikkel kapcsolatot tudott teremteni. Binet ugyanazt a 14 kérdést tette fel a felmérés résztvevőinek, de a beérkező válaszok ennél többről is tudósítottak, mivel beküldőiket esszészerű vallomásra vagy éppen parttalannak tetsző kitárulkozásra ragadtatta a téma.

Binet-t érdekelte, milyen formák, színek, alakzatok jelennek meg a sakkozó lelki szemei előtt vakjáték közben, de kíváncsi volt az esetleges hangjelenségekre is, valamint olyan személyes vonatkozásokat is firtatott, hogy milyen a megkérdezett memóriája, jó matematikus-e az illető, illetve jeleskedik-e a fejszámolásban. Tudakolta továbbá a szavak, azaz a belső monológ szerepét az állások felidézésében és a keletkező problémák tudatosításában. Végül az is érdekelte a pszichológust, hogy ha egy vak ember megtanul sakkozni, s a tapintással megismert bábuk alakjából és helyzetéből hasonló következtetéseket von le, mint a táblát alkalmilag mellőző, de ép szemű sakkozó, akkor a látó sakkozó számára is van-e jelentősége az érintés képzeletbeli élményének a vakjátékban. A tudós Angliából, Németországból és Spanyolországból, sőt még Kubából is kapott válaszokat, erős amatőrök mellett néhány világnagyság szellemi tornász is nyilatkozott neki, a legismertebb párizsi bábutologatók pedig arra is vállalkoztak, hogy a Sorbonne pszichológiai laboratóriumában részt vegyenek néhány kísérletében.

A sakkozók emlékezetével kapcsolatos vizsgálatairól készített összefoglalásában Binet leszögezi, hogy a játékosok szerint az elméleti és gyakorlati felkészültségen kívül a vaksakkozás legfontosabb összetevője a memória és a képzelőerő. Az utóbbi tényező ebben az összefüggésben úgy jut szerephez, mint ahogyan a pszichológiában a vizualizáció szakkifejezést használják, vagyis mint megjelenítés, egy bizonyos ismeret látvánnyá alakítása. Minden átlagos ember rendelkezik több-kevesebb vizuális memóriával és képzelőerővel, de korántsem mindegyikükben van meg az a képesség, hogy adottságai segítségével pontosan felismerje és észben tartsa a sakktáblán álló számos figura megannyi viszonylatát.

Binet rávilágít a vizuális képzelőerőnek arra a – vizsgálatai során feltáruló – jellegzetességére, hogy e képesség túlnyomórészt absztrakt, vagyis a megjelenítendő tárgynak csak azokat a tulajdonságait veszi figyelembe, amelyekre az adott játékhelyzetekben szükség van. Összegzését azzal a katartikus megállapítással zárja, hogy hiába helyezzük górcső alá az ember sokrétű szellemi életét, soha nem ragadhatjuk meg teljességében. Ha láthatnánk azokat a folyamatokat, amelyek egy sakkjátékos fejében végbemennek, az észlelések, elképzelések, ötletek, mozgások és szenvedélyek olyan végtelen forgatagát pillanthatnánk meg, amelyről a leggondosabb leírás is csak tökéletlen képet adhat, s csupán az alapvonásokra szorítkozó vázlattal szolgálhat.

A párizsi tudós, illetve munkatársa által kidolgozott vizsgálati módszert, a Binet–Simon-tesztet alkalmazta 1920-ban a német Franziska Baumgarten, aki arra volt kíváncsi, hogy milyen általános képességekkel párosulnak a felnőtt ellenfelek sokaságával egyénileg és szimultán mérkőzéseken is feltűnő sikerrel elbánó kilencéves csodagyermek, Samuel Reshevsky példátlan sakkozói adottságai. Kiderült, hogy mivel a kis Sammy nem járt iskolába, nem tudott számolni, és a képen megmutatott állatokat sem ismerte fel, ám sikeresen megoldotta azt a feladatot, amelybe a nála kétszer idősebb kísérleti alanyok bicskája is beletört. Mindössze négy perc alatt hibátlanul összeillesztette azt a negyven, különböző alakzatokkal díszített kártyát, amelyeket előzőleg összefüggő ábraként tettek elé.

Moszkvai közjáték, holland folytatás

Pár évvel később három orosz tudós, Gyakov, Petrovszkij és Rugyik a korszak egyik legnagyobb sakktornájának, az 1925-ös moszkvai nemzetközi viadalnak a résztvevőin, zömében világklasszis sakkozókon végzett – többek között szintén az emlékezőtehetség mérésével összefüggő – lélektani megfigyeléseket. Arra a következtetésre jutottak, hogy a kiemelkedő sakktudás nem feltétlenül párosul rendkívüli memóriával. A sikeres sakkversenyzés feltételeiként a következő személyi adottságokat különítették el: jó egészségi állapot, erős idegek, önuralom, a figyelem megosztása csak viszonylagosan összekapcsolt objektumok között, a dinamikus helyzetek iránti érzékenység, szemlélődő beállítottság, az intellektuális fejlettség magas foka. A logikai típusú gondolkodás kísérleti körülmények között történő érvényesüléséhez a moszkvai tudósok fontosnak találták az objektivitást és a valóságérzéket, a speciális emlékezőtehetséget, a szintetikus gondolkodás képességét és a „pozícióérzéket”, a számítási képességet, a fegyelmezettséget, a szellemi folyamatok nagyfokú aktivitását, az érzelmeken való uralkodást és az önbizalmat.

Míg az említett tudósok laikusok voltak a sakkban, a holland Adriaan (Adrianus Dingeman) de Groot háromszor képviselte hazáját a sakkolimpiákon, és Hollandia férfi egyéni bajnokságán is tiszteletre méltó eredményt ért el. 1946-ban Révész Géza előszavával jelent meg A sakkozó gondolkodása (Het denken van den schaker) című könyve, amelyet a két évvel későbbi angol kiadás (Thought and Choice in Chess/Gondolkodás és választás a sakkban) tett igazán híressé. Az amszterdami egyetem későbbi lélektani metodológia professzora e művében foglalta össze korábbi esztendőkben végzett vizsgálatait. Ezekkel tisztázni kívánta, milyen látó és elvonatkoztató tevékenység zajlik a játékosok agyában, amikor egy bonyolult állás tengernyi lehetősége közül a legcélravezetőbb megoldást keresik. De Groot megszólaltatta Aljechin és Euwe világbajnokokat, valamint a világklasszis Tartakowert, Kerest, Flohrt és Fine-t, s szó szerint lejegyezte az előbbiekkel azonos állások megfejtésével küszködő átlagos amatőrök beszámolóit. E „jegyzőkönyveket” összesítve vonta le a németalföldi kutató azt a tanulságot, hogy a vizuális képességeknek – azaz a speciális sakkozói látásnak – nagyobb a jelentőségük egy-egy bonyolult pozíció megoldásakor, mint az emlékezetnek vagy a számításnak. Dolgát megkönnyítette, hogy kísérleti alanyai mindannyian olyan egyezményes szakkifejezéseket (például kötés, villa, alapsori matt) használtak gondolataik felidézésére, amelyek félreérthetetlenné tették, mi járt a fejükben, miközben a legjobb lépést keresték. De Groot négy szakaszt különített el a lépésválasztás gondolkodási folyamatában. Az első a tájékozódásé, amikor a játékos felméri a helyzetet, és főbb vonalakban meghatározza, mit kell tennie. A második periódus konkrétabb vizsgálódással telik el, ekkor már néhány változat is megjelenik a sakkozó szeme előtt. A harmadik felvonásban jut el a játékos oda, hogy megvilágosodik előtte, melyik lépés a legerősebb az adott állásban, a negyedik szakasz pedig az ellenőrzésre szolgál, vagyis arra, hogy a sakkozó meggyőzze magát, hogy valóban helytálló, amit elképzelt.

Adriaan de Groot az említett kísérletekkel párhuzamosan kutatta a nevelés és a teljesítménymérés problémáit, s e témákban hazája egyik legnagyobb szaktekintélye lett. Nemcsak szakíróként vívott ki rangot, hanem a lehetőségek közötti választás vizsgálatára általa kidolgozott tesztet használták az egész holland nevelésügyben. Kezdetben a würzburgi pszichológiai iskola vezéralakjának, Otto Selznek a követője volt, miután azonban kiábrándult az intuitív megértés német irányzatából, az empátiát mellőző, pontos és mérhető tényekkel dolgozó lélektan mellett kötelezte el magát. A sakkfeladat-megoldásban tett felismerései egyes feltevések szerint egyengették az utat Simon és Chase 1973-as, szintén nem csak a sakk szempontjából jelentős, úgynevezett chunkelméletéhez.

Ellenpont: „Teljesen jelentéktelenül a megismerés számára”?

Hogy a 20. század derekán tevékenykedő neves pszichológusok bizalma sem volt töretlen a sakk mint tudományos szempontból komolyan vehető jelenségegyüttes iránt, azt a Nyugat-Európában is értékelt budapesti pszichológus, Révész Géza (1878–1955) példája bizonyítja. Közvetlenül a második világháború utáni években keletkezett a sakktehetség természetéről szóló negatív végkicsengésű elmefuttatása. Bár A tehetség korai felismerése című munkájának ötödik fejezetében a tudós még úgy említi a sakktehetséget, mint amely egyéb ritka képességekhez hasonlóan veleszületett adottság, korán és gyorsan bontakozik ki, és viszonylag független más speciális szellemi képességektől, végső soron arra a következtetésre jut, hogy a sakktehetségből hiányzik az alkotói vonás. A magyar tudós elismeri, hogy a felsorolt ismérveken kívül a „sakkjátékosok és matematikusok között bizonyos rokon vonásokat véltek felfedezni” olyan jellemzők alapján, mint az elvont beállítódás, mások teljesítményének objektív elbírálása, az eredeti és szép játszmák szinte esztétikai élvezete és sok matematikus érdeklődése a sakk-kérdések iránt. S azt sem tagadja, hogy e közelséget a két szakma képviselőit egyaránt jellemző fejlett absztrakciós készséggel, a gondolkodás nem verbális jellegének fontosságával, a kritikai érzékkel, az összes megoldási lehetőség mérlegelésével, bizonyos részproblémák tudatos kikapcsolásával és az elvégzendő műveletek egymásutániságának meghatározásával lehet alátámasztani. Csakhogy – ragaszkodik írása elején rögzített ítéletéhez – a két szakmára jellemző szellemi-lelki magatartásban jelentős különbségek tapasztalhatók. Míg a sakkozó játszani és győzni szeret, a matematikus legfőbb törekvése, hogy megoldjon egy problémát. „A matematikus gondolkodásának irányát a probléma, a sakkozóét nagyrészt a partner szabja meg” – szögezi le –, s ebből adódik, hogy az elsőnél monológhelyzet, a másodiknál dialóghelyzet van. Az is lényeges eltérés, hogy a fogalmakban gondolkodó matematikusnak „gondolatait és bizonyítási eljárását mindenképpen nyelvi úton és a logika szabályai szerint kell megfogalmaznia”. Ezzel szemben a sakkozó sajátosan téri szkematikus szférában gondolkodik, ami a geométer képzeleti terével semmi összefüggésben nincs. „Ráadásul a matematikai munka egyéb ismereteket is feltételez, amire a sakkban nincs szükség.”

Okfejtéséhez a magyar pszichológus az angol G. H. Hardy A Mathematician’s Apology (A matematikus mentegetőzése) című 1940-ben megjelent művét hívja segítségül, mivel ebben olvasható, hogy a sakkprobléma ugyan matematikai jellegű, mégis valami egészen lényeges hiányzik belőle. „A sakkproblémák ugyanis – véli Hardy nyomán Révész – a megismerés számára teljesen lényegtelenek, míg a matematikaiak alapvetőek.” Szembeállítása során Révész Géza elvitatja a sakk nyújtotta szépségélmény egyenértékűségét az elegánsan bizonyított matematikai problémákkal. Ítéletét a következőkkel zárja: „a matematikai teorémák más tudományterületeken lendületes fejlődést indíthatnak meg. Ezzel szemben egyetlen sakkprobléma sem hozott fejlődést sem a tudomány, sem a technika területén.”

Biztató felfedezések az Ó- és az Újvilágban

A karaván ennek ellenére haladt, s bizonyos idő múltán Atlanti-óceánon túli kutatóhelyek akkora buzgalommal zárkóztak fel az európai szellemi műhelyekhez, hogy hovatovább a tárgykörünkbe vágó friss közlemények zöme amerikai szerzők munkája. De menjünk tovább – legalábbis egyelőre – időrendben! A Szovjetunióban, ahol az októberi forradalom után a sakkozást a művészettel és a kultúrával azonos becsben tartották hivatalosan is, két vonalon bontakozott ki a sakk és a tudomány együttműködése. A szellemi sport világhegemóniájának megszerzésére, majd megtartására irányultak azok a kutatások, amelyek a lélektan vívmányait a sakkversenyzők szolgálatába igyekeztek állítani, s ezzel párhuzamosan tűnt fel mind több helyen a sakk a „nagy tudomány”, nevezetesen a pszichológia és a pedagógia (ritkábban egyéb stúdiumok) alanyaként, illetve vizsgálati modelljeként. Minthogy e fejlemények keverednek, jellegüktől függetlenül a kronológiához igazodva villantjuk fel őket.

1945-ben látott napvilágot a kései cári Oroszország, valamint a fiatal Szovjetunió egyik legerősebb sakkmestere, Venjamin Bljumenfeld a pszichológiai tudományok kandidátusa címért írt értekezése, amely sakkozói példákon keresztül közelítette meg a „szemléletes-cselekvő” gondolkodás problémáit. Alekszandr Kotov, a második világháború utáni évtizedek kiemelkedő orosz nagymestere egy teljes könyvet szentelt annak, hogy elemezze a sakkozó játszma közben alkalmazott szakmai fogásait. A sakkozó gondolkodásának titkai című kötetében sok egyéb mellett módszert kínált ahhoz, hogy egy több lehetőséget tartalmazó állásban miként oldhatjuk meg gazdaságosan a lépésválasztás feladatát. E célra vezette be a lépésjelölt fogalmát, vagyis a számításba jöhető folytatások elkülönítését a fizikailag lehetséges többi húzástól, valamint tanácsolta, hogy az így felderengő ösvények alaposabb felderítésére ígéretességük, azaz realitásuk arányában fordítsunk szellemi energiát, miközben számító és értékelő képességünket a fejlemények konkrét és általánosított, azaz absztrakt fogalmakba sűrített előrejelzéséhez vetjük latba. Ha az előzményeken túljutunk, akkor foghatunk hozzá az úgynevezett számítási fa (változatfa) felállításához, vagyis áttekinthető alakzattá rendezhetjük képzeletünkben az ellenfél várható válaszaira előkészített viszontválaszainkat. (Kotov módszerét az 1900-as évek vége felé a pályafutását később lengyel színekben folytató Mihail Kraszenkov orosz nagymester – talán a fizikai felfedezések történetéből vett analógia alapján – az intuícióval javasolta kiegészíteni. Arra a belső sugallatra irányította a figyelmet, amely célirányos keresésünk során előbb-utóbb szinte törvényszerűen bukkan fel a tudatalattiból, és legtöbbször minden spekulációnál helyesebben mutatja meg a követendő utat. )

A hatvanas évek végétől – több idegen nyelven is – megjelenő sakklélektani könyvei tették világszerte ismertté Nyikolaj Krogiusz nevét. A szaratovi egyetem lélektani katedrájának tanszékvezető professzora kezdetben elsősorban nagymester kollégái és más hivatásos versenyzők, illetve edzők és oktatók tevékenységében hasznosítható feladatmegoldó technikákat, így a leggyakrabban előforduló hibák elkerülésének módozatait vizsgálta és rendszerezte, de azt is összefoglalta az érdeklődők (köztük a lexikonszerkesztők) számára, hogy miért különlegesen alkalmas terep a sakk a lélektani és más tudományos kutatások számára. Egyéb munkáiban Krogiusz a sakkot játszó embert mint a konfliktusok sorozatát átélő személyiséget állította reflektorfénybe, s külön tanulmányozta, miként befolyásolja a sakkversenyző teljesítményeit az, hogy mennyire fiatalon szakosodik leendő hivatására.

A Szovjetunió és a világ első sakktanszékén, az akkor még Lenin nevét viselő moszkvai központi testnevelési főiskolán az 1970-es évektől kezdve nemcsak sportinstruktori diplomát szerző sakkszakembereket képeztek, hanem alkalmasint a munkapszichológusok és az alkotáslélektan művelői számára is figyelemre méltó kutatások is zajlottak. Az úgynevezett belső akciótervek – fizikai értelemben mozdulatlanul végrehajtott céltudatos cselekvések – természetéről kívánt képet alkotni (a később hosszú ideig Spanyolországban dolgozó) a Borisz Zlotnyik irányította kutatócsoport, az előzőleg űrhajósokkal foglalkozó Viktor Malkin fiziológus pedig több irányban is kutakodott. Például biometriai vizsgálatai alapján felhívta a figyelmet a többórás játszmák során a sakkozókra leselkedő munkaköri ártalmakra. A tanszéken annak kikísérletezésével is próbálkoztak, hogy milyen módszerrel fejleszthetők az intuitív feladatmegoldó készségek azoknál a sakkozóknál, akiknél a logikai beállítottság van túlsúlyban, illetőleg miként mozdíthatók ki a holtpontról azok a játékosok, akik épp a fordított aránytalansággal küzdenek. Ukrán kutatók eközben alkotás-lélektani (ezen belül hipnotizálással járó) kísérleteikbe vontak be sakkozókat – köztük a korábbi világbajnok Mihail Talt –, illetve igyekeztek kideríteni a sakk hasznosítási lehetőségeit a gyógyításban és a szociális rehabilitálásban.

„A kognitív tudomány drosophilája”, avagy az eszményi szakértői emlékezőtehetség

A közelmúltban feltűnően élénk érdeklődéssel járta körül a sakkot mint az információfeldolgozás, a problémamegoldás, a döntés és a már zsenge életkorban kiemelkedően eredményes szakemberré válás terepét egy amerikai folyóirat. Noha a jeles orgánumban felvetett kérdések, az ott megfogalmazott feltevések és következtetések első látásra túlzottan gyakorlatiasan, napjaink pragmatikus szempontjai alapján veszik szemügyre a sakkjátékban sejlő kognitív próbapályát, az eszmefuttatás az utóbbi fél évszázad több olyan tudományos felfedezését kapcsolja össze egymással, amelyek a sakk segítségével tisztázzák bizonyos átlagon felüli problémafelismerő és -megoldó mechanizmusok titkát.

Miután José Raoul Capablanca 1909-es amerikai szimultánjain elképesztő könnyedséggel bánt el legtöbb ellenfelével, e szellemi mutatványok szemlélőit, valamint a róluk szóló beszámolók íróit és olvasóit mind erősebben kezdte foglalkoztatni a kérdés: hogyan lehet képes valaki ilyen rendkívüli teljesítményekre. Nevezetesen arra, hogy a bábuk és a lépéslehetőségek áttekinthetetlennek tetsző rengetegében, amelyet fejben tartani is képtelenségnek látszik, olyan biztonsággal igazodik el, hogy másodpercek vagy éppen azok tört része alatt rendre sikeres döntéseket hoz. Milyen jó lenne – kanyarodik vissza e rendkívüli teljesítményhez a 2006 nyarán a Scientific American című folyóiratban megjelent cikkében Philip E. Ross –, ha e kivételesen hatékony munkamódszert más szakmák képviselői is megtanulhatnák! Vagyis elsajátítható lenne az a képesség, amelyet korunk gyakorlatias beállítottságú pszichológusköreiben „expert mind”-ként emlegetnek. A sakk azért is alkalmas e felettébb időszerű kérdéskör vizsgálatára (mármint a magas rendű szakértelmet a gyorsasággal és a hatékonysággal párosító gondolkodás modellezésére), mert az itt születő döntések hatásfoka ugyanúgy pontosan mérhető, mint a rájuk fordított idő, továbbá egy-egy megoldás, azaz a nyomában kialakuló játékfolyamat olyan tényezőkből – emlékezet, elvonatkoztatás, analógiás készség, számító és kombináló képesség, intuíció – áll, amelyek többsége külön-külön is konkrétan vizsgálható. Fontos szempont még, hogy a sakkjátszmák természetes körülmények között jönnek létre, ezért utólagos értékelésük, azaz elemzésük eredményei irányadóbbak, mint a mesterséges feltételek között végrehajtott, például laboratóriumi kísérletekből levont következtetések.

Mindent egybevetve az amerikai szemleíró elérkezettnek látja az időt annak kijelentésére, hogy míg két évszázaddal ezelőtt Johann Wolfgang Goethe „a szellem, az értelem próbaköveként” magasztalta a sakkot, napjainkban a tudomány előrelendítésében betöltött szerepéért „a kognitív tudomány Drosophilájaként” tiszteljük. A két tizenhat fős jelképes hadsereg csatározásának elmélyült vizsgálatából ugyanis hasonló módon elképesztően sokrétű – különben csak a kutatások tömegéből kihámozható – tapasztalatok nyerhetők az emberi gondolkodásról, mint ahogyan a Drosophila melanogaster nevű gyümölcslégy egymaga teszi lehetővé a genetikusok számára, hogy a legkülönbözőbb rovarfajok anatómiai jellegzetességeit és viselkedési sajátosságait tanulmányozzák rajta. Vajon ha ilyen kedvező a helyzet, milyen akadálya lehet az imént vázolt becsvágyó cél megvalósulásának, azaz a sakkanalógiás problémamegközelítés széles körű elterjesztésének, különösen azok után, hogy e törekvés rangos előzményeivel találkozunk a legújabb kori tudománytörténetben? Hiszen az akkoriban éppen a Harvard Egyetemen dolgozó, később több más tekintélyes univerzitáson professzorkodó George A. Miller pszichológus híres dolgozatában már 1956-ban felvázolta a különböző feladatok megoldásakor figyelembe veendő információk ésszerű szűkítésének lehetőségét, azaz a chunkelméletet. Ezt a teóriát tette konkrétabbá és mélyítette el sakkvonatkozású megfigyelésekkel a pittsburghi Carnegie Mellon Egyetemen végzett kutatások eredményeit közreadó tanulmányában 1973-ban. A pittsburghi kutatók az úgynevezett szakértői emlékezőtehetség határait fürkészve adtak feladatokat különböző erejű sakkjátékosoknak; ott folytatták, ahol de Groot abbahagyta, vagyis arra kértek őket, hogy emlékezetből állítsanak fel olyan pozíciókat, amelyeket előzőleg mutattak meg nekik, és amelyek között több volt az ötletszerűen a táblára helyezett figura, mint a mesterjátszmákból származó állás. Az elsőnek említett helyzetek felidézése sokkal kevésbé tükrözte a kísérleti személyek sakkozói játékerejét, mint a második típusú állások rekonstruálása. Vagyis kiderült, hogy a sakkozói memória annál is sajátságosabb jelenség, mint amilyennek addig látszott, és nem csupán a játékkal függ össze, hanem a jellegzetes sakkállásokkal is. (E kísérletek mellesleg megerősítették Edward Thorndike egy évszázaddal korábbi felismerését, amely szerint egyes képességek nem föltétlenül mutatkoznak meg más területen is. Thorndike vette észre például, hogy ha valaki kiválóan halad a latin nyelv tanulásában, az még nem jelenti, hogy az angolban is olyan sikeres lesz, vagy hogy a geometriai bizonyításokban való jeleskedés nem szavatolja, hogy a hétköznapi helyzetekben is briliáns logikával igazodjék el az ember.)

Simon ezután kidolgozta azt az értelmes mintákon – figuraalakzatokon – alapuló modellt, amelynek segítségével megmagyarázható, hogy a sakkmester miként kezeli a felhalmozott információk hatalmas tömegét, holott ez látszólag túlmegy a munkamemória határain. Jelesül azokon a kereteken, amelyeket Miller fogalmazott meg. Simon ugyanis felismerte, hogy az információs hierarchia chunkokra való darabolásával a sakkozó meghaladhatja az említett korlátot, mivel a „szigetmódszerrel” többször folyamodik öt-kilenc tagú egységekhez, mint kisebb alakzatokhoz. Az elmesport művelőinek ez a képessége mellesleg meglehetősen ritka, ha nem egyedülálló, és a sakkozói minősítés arányában növekszik. Míg egy kezdő sakkozó számára egy húszbábos állás több mint húszszigetnyi információt jelent – ennyi szereplővel a figurák nagyon sokféle érintkezése képzelhető el –, egy nagymesternek elég csupán öt vagy hat szigetre osztania a táblán látható pozíciót, mivel ismereteiben kutatva a bábualakzatok egy-egy jellegzetessége – például a szárnyra fejlesztett futár vagy a gyalogok sajátos elhelyezkedése – révén nyomban meg tudja ragadni az állás lényeges vonásait. (Ezek a minták, azaz sablonok azt jelentik, hogy minél képzettebb a sakkozó, annál inkább alkalmazhatja a feltérképezett helyzetek tanulságait az újonnan előfordulókra, és csak ilyen előzetes felmérés után lát hozzá a szituáció egyedi vizsgálatához, például a lehetséges folytatások lépésről lépésre való mérlegeléséhez.)

Mérő László ezzel kapcsolatban arra emlékeztet, hogy az 1978-ban közgazdasági Nobel-díjra is méltónak talált Simon és tudóstársa az élő sakkozó magatartását, azaz gondolkodásmódját a komputer kínálta gyorsasággal kívánta összekötni. „Simon az emberi döntéshozatal mechanizmusait kutatta (és azok hatását a közgazdasági döntésekre), és vizsgálataihoz modellként elemezte a sakkozók döntéseit.” A gondolatmenet alapjainak felfedezését az a szerencsés körülmény tette lehetővé, hogy „a sakk esetében a legjobb játékosok, és csakis ők, már képesek a 100%-os felidézésre”. A nagymesterek által ismert sémák mennyiségére kapott becslés ugyanis nagyjából megegyezik a legkiválóbb irodalmárok által használt szavak és fordulatok számával, ezt is jó néhány tízezerre becsülik. Ugyanebbe a nagyságrendbe esik a kínai írás teljes jelkészletének a mennyisége is: körülbelül 80 000 jel. „Noha – ismeri el Mérő – véletlen egybeesések sem zárhatók ki, „eléggé hihetőnek látszik az az általánosítás, hogy a legtöbb szakmában a nagymesteri szint eléréséhez több tízezernyi séma ismeretére van szükség. Márpedig a szerző szakirodalmi tájékozódása alapján ez a jártasság a nagymestereknél 50 000 és 100 000 közé tehető.”

A kép azonban ennél is összetettebb. K. Anders Ericsson és N. Charness a Floridai Egyetemen az 1990-es évek közepén amellett érveltek, hogy valami olyasminek is lennie kell abban a memóriában, amely a kiemelkedő színvonalú nagymester döntéseit megkönnyíti, mert a szigetek, azaz a chunkok nem mindenre adnak választ. Például arra sem, hogy miként működik a sakkozói döntéshozás folyamata, ha bizonyos körülmények elvonják, megosztják a játékos figyelmét. Netalán az egyfajta vázlatfüzet gyanánt szolgáló hosszú távú memória kapcsolódik be ilyenkor? – feltételezik az amerikai pszichológusok. Ezt a hipotézist támasztotta alá a Colorado Egyetemen 1995-ben Walter Kintsch. Kutatásai során azt tapasztalta, hogy igen jól olvasó emberek olvasási sebessége alig lassult le, amikor félbeszakították őket, majd folytathatták az olvasást. A németországi Konstanz egyetemén 2001-ben végzett vizsgálat viszont megerősítette, hogy a magas szintű sakkozó sokkal jobban hasznosítja hosszú távú emlékezetét, mint a kezdő játékosok.

Fontos árnyalattal egészítette ki Simon szigetelméletét a svájci származású Fernand Gobet. A londoni Brunel Egyetem lélektan professzora – civilben sakkmester – felfedezte, hogy az angolul chunknak hívott sablonokon egy csomó olyan – természetesen csak képletes – rés található, amelyekbe a sakkozó beillesztheti az őt éppen foglalkoztató jelenség jellemző elemét, például egy gyalogot vagy egy futót. Ilyen módon a szakember egy szabályszerűségbe komponálva vizsgálhat valamely egyedi vonást. Mintha egy verssor egyik szavát egy másik, de ritmikailag azonos szóval cseréljük ki. Gobet 2002-ben (alakemlékezési képességükre kíváncsian) végzett kísérletet az amatőrtől a nagymesterig terjedő tudású angol sakkozókkal, és nem talált összefüggést játékerejük és térlátási képességük között.

Vessünk most néhány pillantást az elitszakember-képzés kérdésének másik oldalára, a motivációra is! Az utóbbi időben az elektronikus sakkprogramokkal összefüggő edzésmódszerek hatására alaposan meggyorsult az ifjú sakktehetségek beérkezése, de e viszonylag sűrűn feltűnő – olykor valóban bámulatra méltó képességeket eláruló – csodagyerekek fényében még nehezebb megmagyarázni azoknak az egészen ritka „Wunderkindeknek” és „chess prodigyknek” a szenzációs teljesítményeit, akik a sakktörténet korábbi időszakaiban minden előzetes képzés és gyakorlás nélkül kápráztatták el kiemelkedő sakktudásukkal a környezetüket. Ilyen tünemény volt a felvilágosodás és a francia forradalom korának legjobb mestere, a francia François-André Danican Philidor és az amerikai polgárháború időszakának küszöbén remeklő amerikai Paul Charles Morphy, de hasonló váratlansággal tört felszínre az 1888-tól 1942-ig élő kubai Capablanca, majd a már említett, lengyel születésű, de a világ egyik legjobb sakkozójává amerikai állampolgárként emelkedő Samuel Reshevsky játéktalentuma is. E későbbi világnagyságok már kisiskoláskorukban, sőt még korábban magabiztosan gyűrtek le gyakorlott felnőtt ellenfeleket a szellemi párbajban; az asztalt még fel sem érő szimultán virtuóz Reshevsky kilenc-tíz évesen egyidejűleg húsz rutinos bábutologatóval szemben bizonyította fölényét.

Ha a sakktörténet csillagai a természet ama ritka tüneményei közé tartoznak, akiknek titkát máig sem tudta maradéktalanul megfejteni a tudomány, a 20. század negyedik negyedében feltűnt Polgár lányok diadalsorozata mintha egyértelműen bizonyítaná, hogy megfelelő feltételek között tudatosan „előállíthatók” sakkozógéniuszok; vagyis nem az öröklött tulajdonságok a döntőek, hanem a (a belső késztetés fokozására építő) módszernek van meghatározó jelentősége.

Három tabudöntögető nővér Budapestről

Az iskolát teremtő kísérlet kigondolója, Polgár László budapesti tanár – igaz, rengeteg szakember bevonásával – „házilag” nevelte kiemelkedő sakkozóvá mindhárom gyermekét. A lányok szinte végig magántanulóként végezték iskolai tanulmányaikat, és apjuk jelölte ki leendő pályájukat. Egészen pontosan Zsuzsa még több lehetőség között választhatott óvodáskorában, de a véletlenül felfedezett sakkfigurák látványa csakhamar elcsábította őt a reményteljesen művelt matematikától. A középső és a legkisebb lány viszont már meghatározott szakmai környezetbe született, abban fejlődött, s szocializációja természetes velejárójának tartotta, hogy a sakk a legfontosabb számára.

A Polgár lányok – Mádl Ildikó közreműködésével – két sakkolimpia női mezőnyéből tértek haza aranyéremmel, Polgár Zsuzsa pedig 1996-ban női világbajnoki címet szerzett. Mind a legidősebb, mind a legfiatalabb testvér – azaz Zsuzsa és Judit is – a férfi nemzetközi nagymesteri címet is megkapta a női után, s Judit többször bekerült az erősebb nem sakkozóinak tíz legjobbja közé, mígnem 2006-ban a FIDE (Nemzetközi Sakkszövetség) nyolc résztvevős férfi világbajnokságára is meghívta. A középső nővér, Polgár Zsófia kiemelkedő olimpiai eredményein kívül azzal írta be nevét a sporttörténetbe, hogy 1989-ben nem egészen tizenöt évesen több erős férfi nagymestert megelőzve s egy részüket le is győzve majdnem százszázalékos eredménnyel nyert meg egy sakktornát Rómában. Polgár apuka legkevesebb napi hat óra munkára késztette gyermekeit, és sikereivel bizonyítani vélte, hogy a nagymester akaratlagosan kiképezhető, és hogy nőkből is lehetnek férfiakkal egyenrangú – sőt mint Judit példája mutatja, köztük is kiemelkedő – nagymesterek.

Mindezek alapján Ross úgy találja, hogy a motiváció, azaz a késztetés fontosabb az ifjú emberek szakmai kiemelkedésében, mint a született adottságok. Nem véletlen – fejtegeti tovább –, hogy a zenében, a sakkban és a sportban, vagyis minden olyan területen, ahol inkább versengve, mint iskolai körülmények között mérhető le a tudás, a hivatásosokra jellemző hozzáértés már egészen zsenge életkorban megmutatkozik, attól függően, hogy a szülők mennyi áldozatot hoznak gyermekük ilyen irányú fejlődéséért, és hogy milyen nagy a család. Nem szokványos összefüggésre hívja fel a figyelmet az amerikai közíró is, amikor kijelenti, hogy a siker egyik forrása maga a siker, s korántsem csak a sakkban. Minden kiugró teljesítmény fokozza a gyermek késztetését, azaz munkakedvét. Különböző országok fiatal hivatásos labdarúgóinak 1999-es vizsgálatából kiderült például, hogy az ilyen gyerekek közül sokkal többen születtek az év egy bizonyos időszakában, mint az a lakosság ilyenfajta demográfiai jellemzőjéből következik. Emiatt a hasonló évjáratúak többségénél később iratkozhattak be a futballszakosztályba, nagyobb testméreteik és fizikai erejük folytán azonban előnyben voltak csapattársaikkal szemben. Mivel a nagyobb és aktívabb gyerek többször jut a labdához, gyakrabban rúghat gólt, mint a többiek, sikerei arra sarkallják, hogy még tovább javuljon a játékban. A túlsúlyban lévő lélektani bizonyítékok azt sugallják – véli Ross –, hogy a kiemelkedő szakember (az ismert régi mondást megfordítva) nem születik, hanem lesz.

Kétségtelen, hogy egy gyermek gyorsan kiválóvá tehető sakkban, zenében és seregnyi egyéb területen, és ez nagy kihívást jelent az iskolának. Felmerül ugyanis a kérdés: képesek-e a pedagógusok növendékeiket olyan erőteljes tanulásra ösztönözni, hogy számottevően sikeresebben haladjanak olvasásban, matematikában vagy más tantárgyban? Előreláthatólag nem az lesz e tekintetben a főcsapás, amelyen Roland G. Fríer, a Harvard Egyetem közgazdásza indult el, amikor jelképes pénzjutalmakkal próbálta nagyobb erőfeszítésre serkenteni alulteljesítő New York City-beli és dallasi növendékeit, s nem is az a program, amelyet mostanában próbálnak ki New Yorkban, ahol a tanárok háromhetente mérik a tanulók teljesítményét, és 10-20 dollárral jutalmazzák a jó osztályzatokat, még ha az első ilyen tapasztalatok kedvezőek is.

Képességfejlesztésről a Polgár-módszer ürügyén

Az emlékezés és a sémák gondolatköréhez járul hozzá két amerikai és egy svájci kutatás, amelyeket az amerikai lélektantudomány referáló folyóirata, a Psychology Today ismertetett 2005 nyarán, a magyar sakkozás egyik legnagyobb nemzetközi hatású teljesítményének, a Polgár-jelenségnek a hátterét vizsgálva.

A Polgár-módszer igazolását látja két évtizedes megfigyelései alapján Anders Ericsson. Az öröklött tényezők a legtöbb területen valóban nem nélkülözhetetlen előfeltételek a mesteri színvonal eléréséhez – állítja a Floridai Állami Egyetem lélektanprofesszora, s egyetlen kivételnek a sportot tartja, ahol a versenyzők testmagassága – különösen a kosárlabdában és a röplabdában – és sportteljesítményei egészen szorosan összefüggenek. Ericsson 78 német zongoristát és hegedűst kérdezett meg, és úgy találta, hogy a Mozart-szerű kivételes tüneményeket leszámítva elsősorban a különlegesen nagy mennyiségű munka a záloga annak, hogy valaki csodagyerekre jellemző teljesítményeket nyújt. A rendkívüli speciális adottságok egyébként annyiban is segítenek a képességek kibontásában, hogy a szokottnál jóval erősebb munkára ösztönzik birtokosukat. E belső késztetés fontosságát hangsúlyozza mostanában megjelenő – Paul Thronggal együtt írt – könyvében Polgár Zsuzsa (Breaking Through: How the Polgar Sisters Changed the Game of Chess/Áttörés: Miként változtatták meg a Polgár nővérek a sakkot). Igaz, hogy apjuk szorította rá gyermekeit az egész napos sakkozásra, az egymással vívott vakjátszmák már a lányoknak jutottak eszükbe – beszéli el a legidősebb s legkorábban beérkezett Polgár lány. Teljesen kielégítette őket, hogy felnőtt férfiakkal gyakorolnak és edzenek, s e nehéz erőpróbák vállalásához feltétlenül szükségük volt belső késztetésre – emlékezik vissza egykori önmagára Polgár Zsuzsa. Majd hozzáteszi: ez a különbség a nagyon jók és a legjobbak között!

Ellen Winner, a Boston College pszichológusa ezt a késztetést nevezi a „mesterré válás dühödt vágyának”, és úgy gondolja, hogy „ez a bizonyos valami hajtja előre a csodagyerekeket az edzés gyötrelmes esztendeiben”. Ugyanakkor Winner leszögezi, hogy ezt a fajta „dühödt vágyat” nem lehet beoltani a gyerekbe. „Rávehetjük erősebb munkára gyerekünket, de a szenvedély szóban forgóan magas fokára nem tudjuk kívülről eljuttatni.” Megállapítását Polgárékra így alkalmazza: „A lányok ugyanolyan könnyen fellázadhattak volna (Polgár) László ellen, mint amilyen könnyen ráálltak kísérletére.”

„A Polgár lányok a véletlenek szép egybeesése” – jelenti ki a svájci Ognjen Amidzic, aki hivatásos sakkozónak készült, de a kognitív tudományoknál kötött ki. Miután 23 éves korára úgy látta, hogy nem fejlődik tovább, olyan foglalkozást választott, amelyben reménye lehetett kideríteni, mi hiányzott belőle ahhoz, hogy sakkozói karriert fusson be. Sakkozókkal végzett idegtudományi vizsgálatai arra a felismerésre vezették, hogy markáns különbség van a nagymesterek és a magasan képzett amatőrök között, az előbbieknél ugyanis a sakkjátszma során tevékenyebben működnek azok az agyi területek, amelyek a hosszú távú emlékezésért és a magasabb szintű információfeldolgozásért felelősek. A „sakktitánok” – kapcsolódik önkéntelenül Mérő megállapításaihoz Amidzic – 20 ezertől 100 ezerig terjedő számú bábuelrendezést, illetve mintát tartanak emlékezetükben, és ebből az elképesztő tárházból tetszés szerint és gyorsan hívják elő a nekik éppen szükséges információkat. Az amatőrök viszont rövid távú memóriát használnak sakkozás közben. Amikor egy új információt vizsgálnak, megelégszenek a „munkamemóriával”. „Az amatőrök – mondja Amidzic – felülírják azokat a dolgokat, amelyeket már tudnak.”

A svájci tudós kutatásai azt sugallják, hogy a sakkozás kiemelkedő művelői születésüktől fogva inkább elülső és parietális agykérgük igénybevételével, vagyis a hosszú távú emlékezet vidékein szövik sakkgondolataikat. Azok a játékosok, akiknek inkább középső halántéklebenyük aktivizálódik, a középszerűség felé hajlanak. A kutató gyerekeken még nem tudta elvégezni ezt az összehasonlítást, ugyanakkor kizárja, hogy az ilyenfajta szellemi tevékenységben a nők gyöngébbek lennének a férfiaknál. Megvizsgált például egy 22 éves nőt, aki kezdő sakkozó volt, és úgy találta, hogy a hölgy agyának teljesítőképessége sakkozói szempontból messze az átlag felett áll. (Különbség mégis lehet, hiszen Polgár Zsuzsa, aki a nők ilyenfajta egyenjogúságának is zászlóvivője, maga is elismeri: a sakkot a két nem képviselői eltérően közelítik meg. „A kislányok szívesebben fejtenek meg feladványokat, mintsem barátaikkal játszanának, míg a fiúk, ha csak tehetik, a vetélkedést választják.”)

Elméleti és gyakorlati érvek a sakk iskolai tanítása mellett

Mind árnyaltabb francia tapasztalatok

Messzi múltba visszanyúló gyökerei és friss okai egyaránt vannak annak, hogy Franciaországban az ezredforduló táján nemzetközi viszonylatban is erőteljessé vált az iskolai – pontosabban a különböző szintű tanintézetek falai között zajló – sakkoktatás. A 18. század közepétől a 20. század derekáig Franciaország volt a szellemi torna egyik világközpontja, s az utóbbi két évtizedben a Francia Köztársaság ismét feltornázta magát a vezető sakkhatalmak közé. A volt Szovjetunióból érkező kiváló sakkszakemberek frissítést hoztak a francia válogatottba, s néhány esztendő múltán már tanítványaikból toborzódott minden korábbinál erősebb élgárda az elmeharc művelőiből Franciaországban. A szaporodó egyéni és csapatsikerek felkorbácsolták a franciák becsvágyát, a hagyományos tudományos érzékenység meg azt eredményezte, hogy különböző diszciplínák képviselői, illetőleg műhelyei mind jobban kezdtek érdeklődni a sakk iránt. A jelek szerint a sakk pedagógiai hasznosítása, közelebbről az a törekvés, hogy az értelmes játékot minél szélesebb körben felhasználják a tanulók képesség- és személyiségfejlesztéséhez, legalábbis nem idegenek a francia nevelésügy modernizálási elképzeléseitől. Bár tömeges sikerekről korai beszélni, az elméleti munkával megalapozott, máskor meg éppen az utólagos elméleti hozadékkal járó gyakorlati eredmények nemzetközi összehasonlításban is figyelemre méltóak.

2002-ben Michel Noir a Sakkal foglalkozó gyerekek kognitív képességeinek fejlődése című cikkében a didaktikai transzfer – egy módszer más területen is hasznosítható kedvező hatásai – modellezésének kérdését vizsgálva megállapította: „Szórványos megfigyeléseink… azt bizonyítják, hogy kétévi sakkal való foglalkozás magasabb színvonalra emeli a gyerekeket, mint amilyenen az ugyanolyan származású és szociális közegből származó más gyerekek tartanak a logikai játékok, a stratégia, az emlékezet és az absztrakciós készség tekintetében.” Noir természetesen tudta, hogy honfitársa, Carl Ekoo már 1932–1934-ben statisztikai összefüggést fedezett fel a sakkozói rátermettség és fél tucat egyéb szellemi képesség, nevezetesen az általános intelligencia, az olvasási és megjegyzési kapacitás, az általános tanulmányi előmenetel és az iskolai munka területén mutatott eredmények között. Vizsgálataiból azt a következtetést vonta le, hogy a jó sakkozói játékerő – munkát és korábbi tapasztalatokat is feltételezve – arányos a felsorolt szellemi területeken mutatott teljesítmények átlagával. (A megismerés fejlődése és a sakkozás összefüggését mellesleg Johan Christiaen még az 1974–1976-os tanévekben vizsgálta a belgiumi Gent egyik iskolájában 10,6 éves átlagéletkorú tanulóknál. Két, találomra kialakított húszfős csoportnak teszteket, köztük Piaget-tesztet osztottak ki, a kísérletre kijelölt csoport tagjai azonban 42 egyórás sakkleckét is kaptak, amelyek során szaktankönyvet használhattak. A felmérés egyértelműen a sakkozó gyerekeknek kedvezett, tanulmányi eredményeik is sokkal jobbak voltak, mint azokéi, akik nem foglalkoztak sakkal.)

A több szempontból is nevezetes Noir – Lyon polgármestereként neki tulajdonítják a város építészeti arculatának korszerűsítését, és ugyanebben a minőségében sokat tett az ottani sakkélet felvirágoztatásáért – hangsúlyozza, hogy csupán a sakkozástól még senkiből nem lesz jó tanuló, mert ha a sakkoktatók erre külön nem figyelnek oda, a diákok többnyire csak a sakkban erősödnek, ugyanis az egyik területen kialakuló készségek nem tevődnek át automatikusan más területre. Legalább ötévi munkára volt szükség ahhoz, hogy arról az 56, a CM2 szinten lévő tanulóról, akiket ugyanolyan iskolai, szociális és kulturális szinten lévő társaikkal hasonlítottak össze, megállapíthassák: a sakktanulás fejleszti az iskoláskorú gyerekek kognitív képességeit, és e tulajdonságok más területeken is gyümölcsöztethetők. Miután Noir megvizsgálta a sakkozásban részt vevő gyerekeket, az átlagtól való eltérést illetően a következő eredményre jutott az általa kiválasztott hat mutató szempontjából:

  • problémamegoldás +32%,
  • az intuitív reakció gátlása (természete) +50%,
  • lexikális keresés + 13%,
  • összpontosítás +25%,
  • elemzési gyorsaság +13%,
  • memorizálókapacitás +22%.

Ilyen eredményeket csak akkor lehet elérni, ha a sakk érdekli a tanulókat, méghozzá a hangoskodó vagy viszálykodó tanulókat is. Tisztázásra vár még az a kérdés, hogy olykor miért vallanak kudarcot ilyen gyerekek más kulturális (történelem), logikai (matematika) vagy művészeti (zenetanulás) tárgykörökben.

A sakkjáték mint az általános és középiskolások eszköze című művében Alaine Noble kiemeli, hogy a szabályok tisztelete a sakkban nem előzménye, hanem elengedhetetlen feltétele a játéknak, és e kötelmek néhány más mozzanattal társulva egyfajta jogkövető magatartásra ösztönöznek. Nemcsak arról van szó, hogy a bíró minden játékostól megköveteli, hogy ha egy bábot megérintett, lépjen is vele. A szabályokat megtartó sakkozót senki sem bírálhatja a játszma alatt, a tanár vagy más felnőtt soha nem avatkozik bele a játékba. Sajátos élményt jelent az ifjú embereknek, hogy a négyszögletű sakktábla olyan ismert terület számukra, amelyet nem hagyhatnak el, és ahová senki sem léphet be kívülről. Vonzó lehet a formálódó személyiségnek, hogy ha nyer, egyértelműen győztesnek nyilvánítják, ha viszont veszít, csak magát hibáztathatja, vagyis nem kell áldozatnak éreznie magát. Annak is kedvező hatása lehet, hogy a sakkban nagyon határozottan érvényesül az egyenlőség elve: a gyerekek felváltva mozgatják ugyanazokat a figurákat, amelyekből – legalábbis a játszma kezdetekor – mindkét csatározó félnek ugyanolyan összetételben ugyanannyi darabja van. A sakk által megkövetelt tulajdonságok – hangzik a szakember verdiktje – ilyen módon alkalmasak arra, hogy sorozatos kezdeményezésre sarkalljanak.

Mint ahogy Noir is egyfajta iskolautópia-elemként tárgyalja a sakkot – azaz e dolog igazi behatolását a tanulók életébe olyan jövőbe vetíti, amelynek pedagógiai modelljében a képességeket és a kreativitást a tanulók egyéni sajátosságainak figyelembevételével pallérozzák –, utópisztikus nagyralátás érződik a JIPTO elnevezésű nemzetközi programban is. Grigorij Tomszkij és honfitársa, Govorova asszony koncepciója Jakutföld közoktatási minisztériumának felkérésére készült az Oroszországhoz tartozó Jakut Köztársaság vezető neveléstudományi műhelyeiben, és nemcsak a gyerekek egyéni fejlődését tűzte ki célul, hanem a tanárok, nevelők kreativitásának fokozását is. A program tartalmaz egy olyan játékcsomagot is, amelyet 3–7 éves gyerekek alkotó szellemű nevelésére dolgoztak ki, és ebben a matematika, a rajz, a formázás, a néprajz és a sport tárgykörök mellett a sakk alapfogalmait is tárgyalják. Tomszkij előadásaiból közelebbről is megismerhették a franciák a JIPTO-t, így azt is tudhatják, hogy az alkotók úgy ajánlják művüket, mint amelyet „kimondottan oktatási célokra hoztak létre, konkrétan például arra, hogy előkészítse a gyerekeket az iskolára. A JIPTO az általa kínált sokfajta tevékenység egyikeként a sakkozás révén ébreszt játékos érdeklődést a legkülönfélébb ízlésű gyerekekben”. Az ilyen irányú orosz szakmai befolyásról szólva megemlítendő, hogy a gall sakkpedagógusokra termékenyítően hatott Igor Szuhin 1994-ben francia nyelven kiadott Sakk kisgyerekeknek (Echecs pour les jeunes enfants) című munkája. Az orosz szakember abból indul ki, hogy az iskolai követelmények – a figyelés, az önkontroll, a fegyelem, a szervezettség – nagy nehézségeket okoznak az első osztályosoknak, illetve az előkészítő osztály tanulóinak, azokat a gyerekeket pedig, akik szellemileg restebbek, vagyis nemigen szeretnek gondolkodni, kifejezetten megviseli ez az alkalmazkodás. Éppen ezért nagy jelentőségű, hogy a kisgyermekkori sakkozással – mintha csak valamiféle varázspálca lenne – javítani lehet ezen a helyzeten. Olyannyira, hogy már-már úgy tetszhet: a sakkot szinte az iskolába menő gyerekek előkészítésére találták ki. A játékos tevékenység ugyanis erőteljesen gyorsítja a pszichikai és akarati folyamatok fejlődését, és fejleszti azt a képességet, hogy az órákon elhangzottakat a gyerek feldolgozza. A játékban szerzett tapasztalatok segítségével könnyebben meg lehet érteni másokat, s könnyebb előrevetíteni leendő cselekedeteinket, valamint számot vetni tetteink következményeivel.

Szuhin egyébként hároméves kortól tartja célszerűnek a gyerekek sakkra fogását, mivel az apróságok ilyen idősen már járnak, beszélnek, sok mindent csinálnak, és nagyon érdeklődnek környezetük iránt. Lévén, hogy a hároméves gyermek figyelme még nem kitartó, Szuhin azt ajánlja, mellőzzük az olyan fogalmak használatát, mint vonal, sor, átló, és elégedjünk meg azzal, hogy megmutatjuk a kicsiknek, miként közlekednek az egyes bábuk a sakktáblán, a figurák nevét pedig helyettesítsük ismert mesehősök nevével.

Besançon, Bois-Colombes, Bagneux, la Martinique, Franconville, les Clayes-sous-Bois, Amiens, Toulouse, Saint-Etienne – csak néhány a szinte felsorolhatatlanul sok franciaországi, illetve a Francia Köztársaság külső birtokát képező település közül, ahol napirenden van az iskolai sakkoktatás bevezetése. A terv valóra váltásának további feltétele a szervezeti és a kommunikációs rendszer kiépítése. A sakk kulturális, szociológiai és pedagógiai vonatkozásainak kutatásában jeleskedő Németország közelsége is magyarázat lehet arra, hogy Elzászban olyan eredményes a sakkoktatás. A strasbourgi Kleber Gimnáziumban 1984 óta tartanak sakkórákat sportfoglalkozás gyanánt, s a város Louis Pasteurről elnevezett egyetemén működik Franciaország egyetlen olyan fakultása, amelyen a DEUG (a franciaországi egyetemi fokozatok közbülső állomása, és négy félév után lehet elérni) keretében a sakkra lehet szakosodni.

Franciaföldi terepszemlénk végére kívánkozik, hogy az ACP, azaz a hivatásos sakkozók párizsi székhelyű nemzetközi szervezete a Francia Sakkszövetséggel karöltve egy számítógépes programcsomagot kíván eljuttatni az ország valamennyi iskolájába. Segítségével a sakkozó gyerekek könnyebben találhatnak megfelelő szintű sakkpartnert, és szakmai útmutatásokat is kaphatnak. A program keretében a gyerekek nemcsak korosztálybeliekkel, hanem felnőttekkel is rendszeresen összemérhetik képességeiket, erre egyéb ismeretágakban nincs lehetőségük, vagy csak korlátozott mértékben élhetnek vele. Az időtöltés e formája kedvezően befolyásolja a családi légkört, a játékban mutatott teljesítményekből következtetni lehet a gyerekek jellemvonásaira, és személyre szabható részcélok tűzhetők ki. Kezdetben nem a játszma megnyerésén, hanem a készségek megszerzésén, vagyis az egyes játékformák alkalmazásán van a hangsúly. A gyerekek ebben a tanulásban és az újabb elemek elsajátításában segítik egymást. A taktikai és stratégiai képességek fejlődését előmozdítva a sakk segíti a rész és az egész viszonyának jobb megítélését, és más szakterületeken is teljesítménynövelő hatású lehet – áll a sokat ígérő program indoklásában.

Kiegészítésként hadd mondjuk el, hogy a részben francia ajkú Kanada oktatásügyében már két évtizede élénk érdeklődés mutatkozott a sakk iránt. A tárca minisztere hagyta jóvá a Delif-mathématique nevezetű programot, amelynek Sakk és matematika című részét a program hét fejezetének egyikeként vetették papírra 1984-ben. A matematikai programba integrált sakk oktatására heti egy órát biztosítottak, s 1987–1988-ban 35 ezer alsó tagozatos tanuló vett részt ilyen foglalkozásokon. A kanadai Waterloo Egyetem pszichológiai karának professzorától, Neil Charnes-től származik a következő sokatmondó megállapítás:„A sakkozás modellértékű környezetet teremt az alapvető megismerési folyamatok, így az észlelés, az emlékezés és a problémamegoldás tanulmányozásához, egyúttal egyedülálló alkalom a kiemelkedő tudású sakkozók egyéni különbségeinek megfigyelésére, minthogy a sakkozói színvonal változásait élő pontokkal (a versenyeredményeket tükröző értékszámokkal) lehet kifejezni. A sakknak – mint a kereső és értékelő folyamatok modelljének – kitüntetett helye van a mesterséges intelligencia kutatásában is.”

Orosz tanügyi tervek

A 2005–2006-os tanév küszöbén látott napvilágot az orosz sajtóban az a tervezet, amely amellett érvel, hogy a sakkoktatás az Oroszországi Föderáció közoktatási rendszerének szerves része legyen. A közleményt és az államszövetség több vidékén hozott ilyen irányú intézkedéseket megelőzte az Orosz Közoktatási Minisztérium 2004. május 18-án A sakkoktatás fejlesztéséről az Oroszországi Föderáció közoktatási rendszerében címmel kiadott utasítása. Az utasítás arról is rendelkezett, hogy Anatolij Karpov többszörös sakkvilágbajnok vezetésével koordinációs tanácsot hozzanak létre a kérdéskör alapos tanulmányozására. A tárca e biztató gesztusa után intézmények és szakemberek sora reménykedett, hogy a sakk iskolai tantárgy lesz abban az országban, amelynek mind hivatalos szervei, mind állampolgárai a 20. század első harmadától kezdve világviszonylatban a legtöbbel járultak hozzá a játék fejlődéséhez és tömegesítéséhez. A remények mindmáig nem teljesültek, de az Alekszandr Zsukov miniszterelnök-helyettes irányította Oroszországi Sakkszövetség elnöksége 2006. december 22-én tartott ülésén ismét áttekintette a sakk és oktatás helyzetét, és rögzítette a tennivalókat. 2004 júliusában Leonyid Abalkin, az államszövetség egyik vezető közgazdásza és Karpov vezetésével alakult meg az illetékes munkabizottság, amely eddig sem tétlenkedett, s most az a feladata, hogy a korábbi kormányutasításban foglalt cselekvési programot a mai körülményekhez igazítsa.

A bizottság elindította az Első lépés programot. Az volt a cél, hogy Moszkva északkeleti közigazgatási körzetének iskoláiban, az alsó tagozatban rendes tantárgyként oktassák a sakkot, és lemérjék, milyen hatással van a tanulók általános előmenetelére. A nevezett körzet tíz általános iskolájának 2. és 3. osztályaiban, valamint négy iskolai szakkörben foglalkoztak sakkal, mindegyik intézmény díjtalanul jutott a megfelelő tanítási programmal ellátott számítógépekhez, a szükséges könyvekhez, a demonstrációs táblákhoz és a sakk-készletekhez; a gondosan kiválogatott oktatókat tisztességesen bérezték. A kezdeményezést mind a tanulók, mind a szülők kedvezően fogadták, és a főváros Jótékonysági Tanácsa és a Popecsityel (Támogató) nevű jótékonysági alap együttesen finanszírozta, de az igénybe vehető kedvezményeket megszigorító friss törvény miatt a programot félbe kellett szakítani. Az ügy jövője szempontjából reménykeltő, hogy pár éve Moszkvában, az Oroszországi Állami Szociális Egyetemen sakktanszék nyílt, ahol egyebek között az iskolai sakkoktatáshoz szükséges szakembereket képezik.

Az orosz pedagógiában – s nem csak a sakkoktató berkekben – így is olyan hatalmas ismeretanyag halmozódott fel az írók, művészek, gondolkodók és közéleti személyiségek serege által kedvelt, sőt nagyra becsült játékról, hogy az időszerű mozzanatoktól függetlenül is érdemes tallózni az idevonatkozó szakirodalomban. Megkönnyíti ezt a Sahmatnaja Nyegyelja című hetilap, amely az általános iskola alsó tagozatos tanulóinak sakkoktatásáról szóló koncepciót ismertető cikk keretében a szovjet, illetve orosz, valamint a nemzetközi neveléstudomány és pszichológia neves képviselőinek megállapításait idézve igyekezett bizonyítani, hogy miért lehet a sakk számos tekintetben szinte egyedülálló eszköz a kisiskolás gyerekek szellemi izmosodásának meggyorsítására. A szerző, Alekszandr Tyimofejev 13 pontban sorolja fel, hogy milyen irányokban serkenthető az alsó tagozatosok értelmi gyarapodása a sakkozás révén, s ezek közül néhányat bővebben is tárgyal.

A kijelölt irányok a következők:

  1. A szemléletes-képszerű gondolkodás fejlesztése
  2. A szemléletes-cselekvő gondolkodás fejlesztése
  3. A szóbeli-logikai gondolkodás fejlesztése
  4. A sorozatosan logikus gondolkodás fejlesztése
  5. A stratégiai gondolkodás fejlesztése
  6. A taktikai gondolkodás fejlesztése
  7. A kombinatív gondolkodás fejlesztése
  8. Az alkotó és algoritmikus (ezen belül a modelleken alapuló) gondolkodás fejlesztése
  9. A reflexióra (azaz a tervezett, illetve meghozott döntések indoklására) való készség fejlesztése
  10. Az emlékezet, ezen belül az operatív emlékezet fejlesztése
  11. A figyelem fejlesztése
  12. A képzelet fejlesztése
  13. A gyermek tanulásra tanítása sakkanyag segítségével

A 4. ponttal kapcsolatban az írás a híres szovjet pedagógust, V. A. Szuhomlinszkijt idézi, szerinte „sakk nélkül elképzelhetetlen az értelmi képességek és az emlékezet teljes értékű nevelése, ezért a sakknak az általános iskola részévé kell válnia”. Georg Klaus, az NDK logikai és kibernetikai munkásságával nyomot hagyó egykori akadémikusa úgy vélekedett, hogy „a pontos logikai gondolkodást könnyebben lehet edzeni sakkozással, mint logikai tankönyvekkel”. A sakktáblánál ugyanis a gyerekek fejlődésük korai szakaszában öntudatlanul megtanulják a dialektikus, a stratégiai és a taktikai gondolkodást. A sakk 9. pontban foglalt hatását használta fel kutatásaiban a neves orosz pszichológus, J. A. Ponomarjov, s közvetve a sakk iskolai tanítása és művelése mellett foglalt állást a fejlesztő oktatás elméletének egyik kidolgozója, V. V. Davidov orosz akadémikus. Ugyanő alkalmas modellt látott a sakkban a reflexiók mélységének vizsgálatára, vagyis arra, ahogyan a diák érveket sorakoztat fel amellett, hogy miért éppen az adott módot választotta az adott feladat megoldásához. A 13. ponthoz Toffler amerikai tudós megállapítása kínálkozik: „A modern világban mindinkább mulandóak az ismeretek, az iskolásokat és a felsőfokú tanintézetek hallgatóit éppen ezért képessé kell tenni az elavult gondolatok elvetésére, és arra, hogy tudják, mikor és hogyan kell ezeket a gondolatokat más ismeretekkel helyettesíteni. A holnap műveletlen embere nem az lesz, aki nem tud számolni, hanem az, aki nem tanult meg tanulni.”

Mivel rendkívül nagy azoknak a valóságos helyzeteknek a száma, amelyek játékok segítségével modellezhetők, a számítógépes gyermekpedagógia amerikai professzora, Seymour Papert leszögezi: „Bármely dolog könnyen megtanulható, ha összhangba hozzuk saját modelljeinkkel… Az, hogy az egyén mit tud megtanulni, attól függ, milyen modellek vannak a birtokában.” Állítja, hogy a sakk a tartalékokkal való gazdálkodás modellje, és a döntéshozás kérdésköre egyre időszerűbb az oktatásban. Az orosz iskolák 11. osztályosainak íródott A modellezés és a szisztemológia elemei című informatikai tankönyv bevezetőjében például az áll, hogy „Életünk folyamán mindannyian többször szembesülünk különféle problémákkal, és ilyenkor önállóan kell döntéseket hoznunk… A vezetői munkának egyenesen ez a fő tárgya.” E nehéz feladat már elemi szintű sakkanyaggal is megkönnyíthető, a kissé riasztó nevű szisztemológiát azonban csak a 10. és 11. osztályban tanítják. Tény, hogy az, aki problémákkal kerül szembe, rendszerint többféle megoldás közül választhat, vagyis azonos feltételek között is más-más módon lehet dönteni. Minthogy azonban az élet rákényszerít a választásra, a Gyakorlati logika című mai orosz tankönyv felhívja a figyelmet arra, hogy problémák elé kerülve mindig olyan megoldás mellett kell döntenünk, amely természetünknek megfelel. Amikor a sakkban döntést hozunk, hasonló fogalmakat használunk, mint a gazdasági életben: számolunk, ellenőrzünk, elemzünk, (nyerő) tervet készítünk stb.

Az annak idején matematikából és filozófiából doktoráló Emanuel Lasker sakkvilágbajnok is kiemelte A sakk jelentősége című 1936-ban megjelent cikkében, hogy „a gondolkozás és a (önálló) tervezés képessége mindig megmarad bennünk, és az életben is hasznunkra lehet”. Ezzel magyarázható – vélte Lasker –, hogy ha valakinek nincs annyi ideje a sakkal foglalkozni, hogy mesteri szintű játékos váljék belőle, sakktanulmányai akkor is meghálálják a befektetett erőfeszítéseket a mindennapok során. A sakk tantárgyi kapcsolódásaira rátérve a cikkíró rámutat, hogy ilyen összefüggés az általános iskola valamennyi alaptantárgyával megállapítható. Különösen a filozófia és a logika, a gazdaságtan és a vezetéstudomány, a matematika és az informatika területén hatékonyan kiaknázhatók a sakkban rejlő módszertani lehetőségek.

A kórismézés és a gyógyítás szolgálatában

Sakkal megkönnyíthető a szellemi fogyatékos gyerekek és kamaszok társadalmi beilleszkedése – állítja közösen írt cikkében D. D. Komarov sakknagymester és A. A. Zsesztyerev (1999) orvos. Közleményükhöz jókora irodalomjegyzéket is mellékelnek. A szerzők a játékterápia múlt század elejéig visszanyúló hagyományaira és elterjedt nyugati alkalmazására utalva olyan árnyaltan összegzik téziseiket, hogy azok az egészséges gyerekekkel foglalkozó pedagógusok számára is sok megfontolandót tartogatnak. „Mély meggyőződésünk szerint a sakk azokhoz a játékokhoz tartozik, amelyek a legalkalmasabbak a szellemileg sérült gyerekek gyógyítására és mentális tevékenységük korrigálására. A sakk mint a játékos pszichoterápia egyik korszerű formája azon alapul, hogy mozgósítja a személyiség szellemi és alkotói tartalékait, s bekapcsolja az emberi pszichére jellemző önszabályozó és öngyógyító belső mechanizmusokat. Általánosan elismert tény, hogy pszichoterápiai módszerként a sakkjáték a pontosan meghatározott szabályokat tartalmazó, strukturált szituációkhoz tartozik. Ennek következtében harmonikusan összekapcsolódnak benne mind a nevelési, oktatási, mind a versengési, alkotói és kommunikációs tényezők. A sakk elegendő cselekvési teret nyújt az egyénnek, hogy önmagát mint fejlődő személyiséget tételezze, alkotó módon kifejezze magát, eddze emlékezetét és figyelmét, továbbá a választáshoz szükséges döntési képességét, valamint megtanulja legyőzni a nehézségeket, és megszerezze a közös munkához szükséges készségeket. A sakk lehetővé teszi, hogy a beteg gyermekkel a neki megfelelő szellemi színvonalon, általános fejlettségének, alapkórismének, érzelmi és viselkedési anomáliáinak figyelembevételével teremtsünk pszichoterápiai kapcsolatot.”

Sakktanulási láz és növekvő IQ több földrészen

Ahogy a világfórumon látták

A sakkozók legnagyobb szabású nemzetközi seregszemléit, a kétévente rendezett olimpiákat kísérő FIDE-kongresszusok alkalmával rendszerint a Nemzetközi Sakkszövetségnek az a bizottsága is áttekinti feladatait, amely a szellemi sport iskolai meghonosításáért felel. A két utóbbi fórum anyagait azért is érdemes tüzetesebben szemügyre venni, mert a korábbiaknál magasabb szintű eszmecserék eredményeként születtek. A beszámolók olyan országok iskolai sakkterjesztő tevékenységébe is bepillantást engednek, amelyekre cikkünkben külön nem tértünk ki.

2004 októberében a calviai (Spanyolország) sakkolimpia színhelyén, Mallorca szigetén zajlott le az iskolai sakkoktatásról rendezett első nemzetközi konferencia. A spanyolországi sakkprogramokon kívül beszámolók hangzottak el (vagy szóróanyagként adattak közre) egyebek között a brazíliai és a kubai tapasztalatokról, s olyan szempontok is felvetődtek, amelyek vagy új oldalról világítják meg a „bölcsek játékának” személyiséggazdagító hatásait, vagy éppen az ismert szempontok megalapozottságát nyomatékosítják. A jó nevű spanyol újságíró és sakkszakember, Leontxo García azokkal a kedvezőtlen benyomásokkal szembesítette a sakkal való foglalkozás egyéni gondolkodásra, elmélyülésre késztető jellegét, amelyeket napjaink tömegtájékoztatási eszközei zúdítanak az ifjúságra. „Egyetlen más sportág sem hoz ki az emberből annyi értékes tulajdonságot, mint a sakk, és egyik sportágnak sincs olyan részletes és évszázadokra visszanyúló, alaposan dokumentált története, mint ennek a játéknak” – szögezte le a bizottság ülésének megnyitójában, majd ecsetelte e nevelési ág hazai helyzetét. Ennek pikantériája, hogy bár az egymást követő spanyol kormányok egyike sem teljesítette maradéktalanul az 1995-ben erre vonatkozóan elfogadott jogszabályt, az élő gyakorlat erősebbnek bizonyult a vonakodó törvényalkalmazóknál. Ennek köszönhetően a sakk már több száz hispániai oktatási intézményben van jelen választható tantárgyként, illetve úgynevezett iskolán kívüli tevékenységként. Kubában (ahol az 1927-es világbajnok Capablanca emlékére minden évben rangos nemzetközi versenyt tartanak, s 1978-ban sakkolimpiát is rendeztek) 1963 óta szerveznek országos iskolai sakkvetélkedőket. Jól szolgálta a játék széles körű népszerűsítését, hogy a sakkban is elindították a „mindenki egyetemét”. Államfői kezdeményezésre pedig a 2003/2004-es tanévtől egyetemi szinten lehet a sakktudományokból diplomát szerezni a Karib-tengeri országban, továbbá tervezik, hogy a sakkot kötelező tárgyként is bevezetik a középiskolában. A brazíliai Paraná állam közoktatási alapítványa az ottani sakkszövetséggel karöltve még a nyolcvanas években indította be Curitiba város iskoláiban a sakkoktatást, és ezt több hasonló kezdeményezés követte. Megkezdődött az oktatók képzése, és egy híres sakknagymester, Jaime Sunye Neto irányításával Paraná nyolcszáznál több tanintézetében foglalkoznak már sakkal. A népszerűség egyik magyarázata az a pedagógusi tapasztalat, hogy a sakkozás megkönnyíti más tantárgyak tanulását, de szociális szempontok is szólnak mellette. Brazília oktatási és kulturális minisztériuma ugyanis egy olyan program végrehajtásába kezdett, amelynek célja, hogy a tanítás után minél kevesebb gyerek lődörögjön az utcákon. 2003-ban öt brazil város 200 iskolájában vezették be kísérleti jelleggel ezt a programot, s összesen 4000 iskolában akarják meghonosítani.

A művelődésügy átfogó korszerűsítésének igénye és a terület legjobb külföldi (angol, izraeli, amerikai) elméleti tapasztalatainak átvétele jellemzi a venezuelai iskolai sakkprogramot, amelyhez a Tanulj meg gondolkodni! elnevezésű dél-amerikai megaprojekt is lökést adott. Venezuela kormánya már az 1970-es évek végén nemzeti tervet dolgozott ki annak a magas röptű gondolatnak a jegyében, hogy „jobban kiaknázzák” a lakosság valamennyi rétege „értelmi, érzelmi és szociális képességeit”. A kiadásokat mérsékelte, hogy a program a meglévő infrastruktúrára, az iskolákra, a szociális és kormányzati intézményekre, valamint a rádió és a televízió közreműködésére épült, s az üzleti élet és az ipar egyes tényezői is hozzájárultak az oktatók és a munkában részt vevő nagyszámú önkéntes képzési költségeinek fedezéséhez. Az 1988/1989-es tanévben Venezuela valamennyi iskolájában bevezették a sakkórákat, s már néhány havi foglalkozás után kedvező változásokat észleltek a gyerekek egyes képességeinek fejlődésében és IQ-juk növekedésében. E nagyszabású szellemi építkezés egyik vezéralakja és központi sakkfelelőse Uvencio José Blanco Hernández biológiaprofesszor (1955), aki neveléstudományból is diplomázott, s számos hazai és nemzetközi szervezetben töltött vagy tölt be tisztségeket. Egyik irányítója például a venezuelai drogellenes küzdelemnek, elnöke volt a Sakktehetségek Nemzeti Központjának, továbbá jelenleg is elnökhelyettes a FIDE Iskolai Sakk Bizottságában, és több tanulmányt, brosúrát írt a sakktanulás pedagógiai hasznáról. A nagy szomszéd jó példájának vonzereje sejthető a paraguayi Sakkszövetség által az iskolai sakkról 2006 nyarán kiadott „stratégiai dokumentum” mögött. Egyebek között leszögezték: „Az a legfontosabb, hogy minél többen tanuljanak meg sakkozni, és újabb nemzedékek vegyék birtokukba ezt a tanulást és megismerést serkentő eszközt, amely az életben is hasznukra lehet.” Nem véletlen, hogy kormányszinten fogadták a Brazíliából meghívott Sunye Neto nagymestert, aki Paraguay gyermekügyi miniszterével tárgyalt a sakk iskolai oktatásának előnyeiről és más országok ilyen irányú kedvező tapasztalatairól.

A FIDE 2006. május végén, a torinói sakkolimpia alatt az iskolai sakkozás helyzetéről tartott tanácskozásán Blanco professzor, a tárgykör amerikai koordinációs bizottságának alelnöke számolt be arról, hogy 2004/2005 folyamán ötvenezer bizonyítványt osztottak ki azoknak az amerikai földrészen élő diákoknak, akik sikeresen haladtak sakktanulmányaikkal, és tízezerre tehető azoknak a gyermek sakk-kluboknak a száma, amelyekben szervezett munka folyik. Az erőfeszítések eredményeként csupán az Egyesült Államokban mintegy millióan foglalkoznak sakkal. A nemrég megjelent sakkoktató kézikönyv támpontokat nyújt a pedagógusoknak, hogy miként hasznosíthatják a sakkozói elveket és módszereket más ismeretágak tanulmányozásában.

Az akadozó kezdeti próbálkozások után példátlan lendületet vett az iskolai sakkoktatás Törökországban. A tanulmányi eredmények javulása és a rendszeres sakkozás között kimutatható összefüggés láttán a művelődési minisztérium engedélyezte a szellemi torna fakultatív oktatását, sőt a tárca fedezi az oktatók tiszteletdíját. A szakmai jogosítványokat a Török Sakkszövetség állítja ki, s minthogy a tisztességes mellékkereset reménye sok hivatásos pedagógust is a tanfolyamokra csábít, a szövetség tekintélyes bevételhez jut, nem beszélve arról, hogy egy bank is szponzorálja őket. Szingapúrban a szaktárca érdektelensége miatt csak magántámogatók segítségével indulhatott meg a sakkoktatás, de az ott létesült sakkakadémia már egész Délkelet-Ázsiából vonzza a hallgatókat.

A FIDE torinói eszmecseréjén megállapították, hogy a sakk népszerűsítésében az utánpótlás neveléséről fokozatosan a pedagógiai szempontokra tevődik a hangsúly. A sakk hasznát a közoktatásban ma már mindinkább abban látják, hogy előmozdítja a különböző tantárgyak elsajátítását, vagyis egészében a jövőre készít elő. Hasonlóan kedvező tanulságokat vontak le – igaz, valamivel régebben – a növendékek rendszeres játékából egy Kisanganiban, a Kongói Demokratikus Köztársaság fővárosában működő protestáns tanintézetben. Dr. Albert Frank ki akarta deríteni, hogy a sakktanulás függ-e a különböző alapképességektől, például az észlelés gyorsaságától, a következtetéstől, a kreativitástól vagy az általános intelligenciától, ugyanakkor arra is kíváncsi volt, hogy a sakkal való foglalkozás befolyásolja-e az említett képességek fejlődését. Kérdésére minden bizonnyal igenlő választ kapott, mivel a sakk ajánlott tárgy lett a középiskolai tantervben. Mindenesetre bebizonyosodott, hogy a 16-18 éves sakkozóknak jó térbeli, numerikus, nyilvántartó, irányító- és szervezőkészségük van, s Frank azt is megfigyelte, hogy a sakkozó tanulók nemcsak a matematikában, a logikában és a problémamegoldásban, hanem a szóbeli kifejezés terén is erősödtek, vagyis a sikeres sakkozás a készségek egész füzérének kedvező változását hozta magával. A Közép-Afrikában dolgozó szakember másik figyelemre méltó következtetése: a sakkozó több tényezőt együttesen és egyéni módon hasznosít játékosi tevékenységében.

A Német Sakkszövetség égisze alatt jött létre a Sakk az iskolában alapítvány. Jól felépített tanmenetet kínáló honlapja részletesen taglalja, milyen előnyökkel jár az iskolás gyerekek számára a sakkal való rendszeres foglalkozás. Számos iskolai osztályban és iskolán kívüli ifjúsági sakk-körben végzett vizsgálatok eredményeként egyebek között a következőkről számolhatnak be: nő a tanulók ismeretbefogadó képessége, az általános nevelési feladatokkal összhangban álló feladatok adhatók a gyerekeknek, a sakk fejleszti, támogatja és visszatükrözi a személyiségjegyeket. Az OECD–PISA-program bevezetése óta nőtt a tanintézeti sakkozás rangja – jelentette ki az NSZK iskolai sakkalapítványának elnöke, Kurt Lellinger. Segítség, a gyerekem sakkozik! címmel jelent meg 2005 októberében Jörg Sommer és Bernd Rosen könyve. A németországi sakkoktatás két ismert alakja azokba az alapvető tudnivalókba avatja be az olvasókat – szülőket, nevelőket, edzőket –, amelyeket a sakkozni szándékozó fiúk és lányok hozzátartozóinak ajánlatos ismerniük. Így elkerülhetők a játékban való elmerülés első szakaszában ólálkodó csapdák, megérthetők a gyerekek viselkedésének változásai, s társaságban gyümölcsözően kiaknázható a gyerek újfajta érdeklődése és bizonyítási kedve.

Veszélyeztetett gyerekek integrálása

Külön fejezetet érdemelnek a sakkal összefüggő olyan kezdeményezések, amelyekből az utóbbi egy-másfél évtizedben az Egyesült Államok oktatásügye mutat példát, s amelyekben nagy hangsúlyt kap a hátrányos helyzetű, fokozottan veszélyeztetett társadalmi rétegekbe tartozó gyerekek kulturális felzárkóztatásának szándéka. Mielőtt a pedagógia történetének eddigi legszervezettebb ilyen célú törekvésébe betekintünk, villantsunk fel néhányat azokból a felismerésekből, amelyek az amerikai pedagógiai pszichológia különböző szintjein érlelődtek, és minden bizonnyal megalapozták a gyakorlati sikereket.

„A vizuális ösztönzés, úgy tetszik, jobban javítja a memóriát, mint más ingerek… ilyen módon a sakk kitűnő eszköz az emlékezőtevékenység gyakoroltatására, és ez más területekre is átvihető, ahol memóriára van szükség...” – idézi John Artise Chess and Education című munkájának egyik kulcsmondatát témánk egyik termékeny amerikai kutatója, J. Dean. A szakember kifejti: habár a sakk hatása a szellemi képességek fejlődésére régóta megfigyelhető a legkülönbözőbb életkorú személyeknél, saját kutatásaik főleg gyerekekre irányulnak, minthogy ők gyorsabban fejlődnek és könnyebben mérhetők, mint az idősebb korosztályok. Az emlékezőképesség javítása csak a jéghegy csúcsa – fűzi tovább gondolatait. „Diákok, tanárok és szülők beszámolói egyaránt megerősítik, hogy a sakk jótékonyan befolyásolja a matematikai feladatok megoldását és az olvasott szöveg bevésését, növeli az önbizalmat, a türelmességet, a logikus és kritikai gondolkodást, a kitartást, az önkontrollt, a sportszerű viselkedést, az összpontosítást, és segítségével könnyebben úrrá lehet lenni a frusztráción. E felismerések hatására az Egyesült Államok 1992-től bátorítja a sakk bekapcsolását az iskolai tanmenetbe. Tegyük hozzá: feltehetően kedvezett a bekövetkező pedagógiai fordulatnak, hogy bizonyos amerikai körök fogékonynak mutatkoztak a hazájukban sűrűn megforduló legendás hírű exvilágbajnokok, Anatolij Karpov és Garri Kaszparov sakknépszerűsítő elképzelései iránt. Karpov ezért tájékoztathatta büszkén a sajtót 2005 őszén a Kansas állambeli Lindsborgban lévő sakkiskolája nagy újdonságáról: internetes honlapjukról az államszövetség bármelyik tanulója leckéket vehet, és 25 távóra után ugyanolyan érvényes osztályzatot kaphat, mint amilyeneket a közismereti tárgyakból írnak be bizonyítványukba. Az iskola hivatalosan, írásban igazolja e stúdiumokat. Ez egyelőre egyedülálló a világon.

Jelentős szerepet vállalt az amerikai iskolai sakkoktatás fellendítésében Polgár Zsuzsa. A New Yorkban élő korábbi sakkvilágbajnoknő alapítványa – s személy szerint ő maga is – sokoldalúan támogatja azt a programot, amely hátrányos helyzetű gyerekek – ezen belül különösen lányok – kulturális és szociális felzárkózását szeretné elősegíteni a sakk révén.

Egy független amerikai katolikus intézet, a kaliforniai Villa Park városban lévő Divine Providence iskola honlapján is a sakk képesség- és személyiségfejlesztő hatását magasztaló szövegre bukkanunk. Kissé továbbhaladva a megadott hivatkozások mentén, előttünk áll egy dolgozat a sakkjáték oktatási előnyeiről. Összpontosítás, problémamegoldás, IQ, kritikai gondolkodás és emlékezet, valamint döntéshozás – ezek a személyiséget jellemző főbb mutatók, amelyek javulásáról forrásunk tudósít, és mint a játék rendszeres művelésének lehetséges hozadékát, röviden meg is indokolja azt. A számítógépes játékok, a televízió és az internetes technológia felgyorsuló világában az oktatási szakemberek aggódva figyelik a tanulók összpontosító-képességének romlását, amely hátráltatja az osztálytermi munkát, és kedvezőtlenül befolyásolja a vizsgaeredményeket is. Egy hosszúra nyúló sakkjátszma, miközben alaposan igénybe veszi az embert, állandó összpontosítást követel, hiszen a legkisebb kihagyás is a parti elvesztését okozhatja. Több tanulmány bizonyítja, hogy a sakkal foglalkozó diákok jobban összpontosítanak, türelmesebbek és kitartóbbak, mint nem sakkozó társaik. Ahhoz, hogy eredményesen sakkozzunk, gyorsan és teljességre törekedve kell értékelnünk saját terveinket és az ellenfél elképzelését egyaránt. Belgiumi tapasztalatok szerint azok a tanulók, akik rendszeresen foglalkoztak sakkal, a kognitív fejlődésben lehagyták a hagyományos tanterv szerint haladó társaikat.

Stuart Margulies egyik stúdiumának tapasztalata, hogy azok a 13-14 esztendős gyerekek, akik két éven keresztül vettek részt iskolai sakkprogramban, jobb osztályzatokat szereztek olvasásból, mint ugyanilyen korú nem sakkozó tanulótársaik, az erre vonatkozó magyarázattal azonban egyelőre adós a kutatás. A következtetéseket nehezíti, hogy a megfigyelt személyek olyan életkorban vannak, illetve voltak, amelyben egyrészt gyors a kognitív fejlődés, másrészt jelentős egyéni különbségek is vannak a tanulók között.

Bár a felsőoktatással kapcsolatos, de az alsóbb szintek számára is lehetnek tanulságai annak, hogy az Edinburghi Egyetem hat másodéves orvostanhallgatója dr. Jeremy Hughes tanár irányításával átmenetileg felvette a tanmenetbe a sakkot. Először azt szándékozták tisztázni, hogy a művészethez vagy a tudományhoz áll-e közelebb a királyi játék, de csakhamar rájöttek, hogy többet érnek azzal, ha a sakknak a tanulásra gyakorolt hatásait próbálják feltárni. A fakultatív foglalkozás tapasztalatait a http://renux.dmed.ed.ac.uk/2yoCourse/index.html internetes portálon tették közzé. A kis kísérleti csoport a sakkozás és az általános szellemi fejlődés közti összefüggés megállapítására helyezte a hangsúlyt. „Erős a gyanúnk – áll rövid összegzésükben –, hogy a sakkozókat különösen fejlett döntéshozó és problémamegoldó képesség jellemzi, miközben más készségeknek és képességeknek sincsenek híján. Érdekes megfigyeléseket tettünk a férfi és a női sakkozók gondolkodási folyamatának eltéréseivel kapcsolatosan is.”

Az iskolai sakk két diadalmas évtizede New York Cityben

Nagy hatású beszámolót tartott a Nemzetközi Sakkszövetség 2004-es calviai kongresszusán Ella Baron, a New York-i In-School Programok igazgatója. Elmondta, hogy egy nagyobb közoktatási vállalkozás részeként létrejött „Chess-in-the-Schools (Sakk az Iskolában) nonprofit oktatási szervezet rendeltetése az, hogy a sakkoktatás révén ösztönözze és előmozdítsa a tanulási készségek megszerzését az óvodától a hetedik osztályig New York szegénynegyedeinek állami iskoláiban, tanítás utáni képzés keretében, versenyek révén és a felsőfokú tanintézetek öregdiákprogramjainak keretében”. Az Egyesült Államok legnagyobb városában évente harmincezer diák vesz részt ebben a programban, amelynek célja nemcsak a sakk ismereteinek megszerzése, hanem az is, hogy a tanulók kulturáltabbá válva könnyebben teremthessenek színvonalas közösségi kapcsolatokat. Vagyis a sakk megkedveltetésével a hátrányos környezetben élő gyerekeket igyekeznek leszoktatni az egész napos tévézésről és visszatartani őket a csavargással járó konfliktushelyzetektől. Azok közül, akik megtanultak sakkozni, többen javasolják a játékot barátaiknak és családtagjaiknak, s nem kevesen indulnak el a hét végi versenyeken, ahol más közösségekből való gyerekekkel kerülhetnek kapcsolatba.

New York City sikertörténete meglehetős pontossággal felidézhető a programigazgató által ismertetett adatokból:
1986 • Néhány iskolában külső oktatók tanítani kezdik a gyerekeket a sakkozás alapelemeire.
1994 • A Chess-in-the-Schools mozgalom keretében már 1000 gyerek sakkozik New York City iskoláiban.
1995–1997 • A mozgalom öt Imagine (Képzelet) versenyt szervez Yoko Ono anyagi támogatásával, s ezeken húszezer diák vesz részt.
1998 • A Chess-in-the-Schools mozgalom legnagyobb versenyén, a 165. Armory úton ezer játékos ül táblához. Az iskolacsapatok anyagi támogatást kapnak ahhoz, hogy országos versenyekre utazzanak.
2000 • A Bronx-70 általános iskola tanulói részvételi jogot szereznek az általános iskolák országos bajnokságára, és a Fehér Házban a Clinton házaspár fogadja őket.
2003 • A 118-as bronxi középiskola tanulója, Medina Parilla képviseli az Egyesült Államokat a görögországi Halkidikiben megtartott korcsoportos világbajnokságon.

A hetente egy alkalommal megtartott, 45 perces sakkórákon átlagosan 25-30 tanuló vesz részt, és öt egységből állnak. Az előző tananyag ismétlése után 10-12 percig az új anyag tárgyalása következik (egy-egy alkalommal egy-egy figura menetmódja és sajátságai), majd 5-10 percen át a tanulók párokat alkotva a gyakorlatban próbálják ki friss ismereteiket. Ezután játszhatnak egymással, s az óra végi rövid összefoglalás után még némi magyarázatot hallgathatnak, majd megkapják a házi feladatot. Minden gyerek egyénre szabott útmutatásokat kap, így azok is felzárkózhatnak a többiekhez, akiket kezdetben a tanulás egyetlen formája sem érdekel, s nem szeretik az iskolát. A kurzus a legkevésbé motivált gyerekeket is többnyire kimozdítja egykedvűségükből, és ráébreszti őket, hogy az első látásra megoldhatatlannak tűnő feladatokkal is meg tudnak birkózni. Ennek hatására a gyerekeknél megjelenik a sportszerűség, kezdenek betartani bizonyos udvariassági formákat, uralkodni tudnak hangulataikon. Kitartóbbá válnak, és hozzászoknak ahhoz, hogy reménytelennek látszó helyzetekben se hagyják el magukat.

„Hallgatóink olyan környezetben élnek, amelyben társadalmi és anyagi helyzetük megfosztja őket számos, személyiségüket gazdagító tapasztalattól, ugyanakkor a sakkban olyan ellenfelekkel vetélkednek országos szinten, akik magániskolába járnak, és külön edzőjük van. Hiszünk tanítványainkban, és ők is hinni kezdenek magukban, noha a közoktatási rendszer zömében nem így viszonyul hozzájuk” – zárja az általa irányított sakkoktatási programról szóló beszámolóját Ella Baron.

Magyar helyzetkép

A tárgyunkhoz kapcsolódó hazai előzmények után kutatva a 20. század első felének művelődéstörténetéből Klebelsberg Kunó kultúrpolitikai koncepcióját emelhetjük ki, ebben a sakkal mint a tartalmas szabadidőtöltés javallott formájával találkozunk, de oktatásügyünk sakk iránti érdeklődésének megélénkülése igazán csak a 20. század utolsó negyedében észlelhető. Kezdeményező szerepet játszott ebben a Magyar Sakkszövetség (MSSZ), amely nem sokkal a rendszerváltozás után Az Értől az Óceánig 64 mezőn címmel alapítványt hozott létre az ifjúsági sakkozás támogatására, és tehetségkutató akciókkal, versenyekkel, oktatók ajánlásával segítette a sakktanulás iskolai terjedését. A szövetség szerződéses kapcsolat keretében sakk-készletek, órák, demonstrációs táblák, továbbá szakirodalom díjtalan biztosításával is támogatta azokat az alap- és középfokú tanintézeteket, amelyek hajlandóságot mutattak a sakk tanterven kívüli tanításához. Ez azt jelentette, hogy ha az adott intézményben legalább a megállapodott ideig oktatták a sakkot, a rendelkezésre bocsátott eszközök az iskola tulajdonába mentek át.

Az első felbuzdulás eredményeként mintegy hatvan, de volt idő, amikor jóval több tanintézetben zajlott rendszeres sakkoktatás, megkezdődött az oktatók továbbképzése, és újabb kiadásban került forgalomba Fekete József sakkmunkatankönyve. Eközben egyéb, a sakknak a tanítási-nevelési folyamatban való hasznosítását taglaló munkák is megjelentek. A Magyar Sakkszövetség századunk elején hivatalba lépő vezetősége már nemcsak az oktatási tárcával fogott össze, hanem az Informatikai Minisztériummal is, és alapszabályába foglalta, hogy miközben a sakk versenysport, az informatika által meghatározott korszerű műveltségkép része is. Folytatták tevékenységüket az addig is működő magánsakkiskolák és sakktáborok, és újabb ilyen kezdeményezések megindulásával lehetővé vált, hogy országszerte óvodások és iskolások százai ismerkedjenek meg a sakkozás alapelemeivel. E tömegesedés nagy szerepet játszott abban, hogy a sakkszövetség benyújthatta pályázatát a magyar sport hosszabb távú fejlődésének alapjait megteremteni kívánó és az utánpótlás-nevelésre összpontosító Sport XXI. program kínálta pénzügyi keretre.

A kilenc kivételezett sportág közé való bekerülés nemcsak hazai, hanem nemzetközi viszonylatban is kivételes minőségi ugrás lehetőségét teremtette meg. 2005-től a magyar sakkozás a program keretében évente több mint harmincmillió forinttal gazdálkodik. Ebből részesedik mintegy háromszáz olyan oktatóhely, ahol alapfokon vagy magasabb szinten tanítanak gyerekeket, fiatalokat a sakkra. Öt úgynevezett regionális központban – Budapesten, Pakson, Szombathelyen, Edelényben és Szegeden – haladók számára vannak rendszeres időközönként kétnapos előadás-sorozatok, s kialakulóban van egy internetes sakkiskola is. Tavaly nyár végén megnyílt a Szabolcsi János vezette Maróczy Géza Központi Sakkiskola, ahol nagymester előadók közreműködésével, bentlakásos körülmények között intenzív sakkedzést tartanak a legtehetségesebb és legelszántabb 8–15 éves sakkozóknak abból a célból, hogy néhány év múlva kiemelkedjék közülük olimpiai csapataink utánpótlása. A program által biztosított anyagi eszközökből indítja el a Magyar Sakkszövetség Ifjúsági Bizottsága a versenysakkban különösen jeleskedő fiatal játékosokat a havi rendszerességgel szervezett Első Szombat tornasorozaton, ahol nemzetközi mesteri vagy nagymesteri norma teljesítésére nyílik lehetőség. Folytatódik a főiskolai diplomát adó sakkszakedzőképzés a Semmelweis Egyetem Testnevelési és Sporttudományi Karán. Ez a munka 1998-ban Hardicsay Péter irányításával kezdődött.

A következőkben olyan magyar pedagógusok írásaiból idézünk, akik tapasztalataik alapján nevelési szempontból hasznosnak, sőt áldásosnak tartják, hogy az óvodai, majd az iskolai képzés keretében a tanulók a sakkozás alapismereteiben részesülnek. E rész befejezéseként az egyik legtapasztaltabb magyarországi „sakktanító” osztja meg olvasóinkkal néhány műhelytitkát.

Hanich Sándorné írja Tehetséggondozás óvodánkban a sakk megismertetésén keresztül című cikkében a Pétfürdőn működő sakk-körükben folyó tehetséggondozás tapasztalatairól: „Öröm látni, hogy (a gyerekek) az év eleji játékukhoz viszonyítva – amikor a lényeg számukra minél több bábu leütése – év végére csendesen, nagyon átgondolva, előrenézve próbálgatnak az ellenfélnek sakkot és mattot adni. A vesztes átlátja veresége okát, és gratulál a nyertesnek, pedig életkorából fakadóan igazából ’a szíve megszakad’.” Köllner Gábor Ödön egyetemi előadó tíz évfolyamos kísérleti jellegű sakktantervet állított össze gyerekek számára. Jóllehet ez a Zsolnai-féle értékközvetítő és képességfejlesztő programhoz kapcsolódik, olyan iskolák és pedagógusok is használhatják, amelyek/akik nem az ÉKP szerint dolgoznak. Köllner rámutat, hogy a sakktanterv érintkezik a Nemzeti alaptanterv Matematika műveltségi területével, de érinti az Ember és társadalom műveltségi terület társadalmi, állampolgári és gazdasági ismeretek műveltségi részterületének egyes témáit is. A tanterv a NAT-ban megjelölt műveltségi területek oktatásának követelményei közül valamennyinek eleget tesz, ezen belül is kiemelten teljesíti a Pályaorientáció, a Kommunikációs kultúra, a Kapcsolódás Európához és a nagyvilághoz, a Tanulás, továbbá a Testi és lelki egészség, a Matematikai logika, valamint a Hon- és népismeret tárgykörök fejlesztési lehetőségeivel kapcsolatos elvárásokat.

Fodor László hangsúlyozza „a sakkjáték tanulásának-gyakorlásának kedvező hatását a gyerek intellektuális fejlődésére”. Határainkon kívüli, de közeli példaként idézi a kolozsvári Báthory István Líceum tanárnőjét, Vajnár Ilonát, aki megpróbálta felmérni a sakkozni tanuló gyereket érő nevelő hatásokat és egyéb kedvező változásokat. Ezek szerint a sakk „Becsületességre, a következmények vállalására, önuralomra, helyzetértékelésre, gyors megítélésre és döntésre, felelősségérzetre, versenyszellemre, a versenytárs tiszteletére, kitartásra, önbizalomra, a kudarcok elviselésére, lényeglátásra, barátságra, rendszeres és pontos munkavégzésre, fegyelmezett viselkedésre, a szabályok, normák és törvények tiszteletben tartására stb.” nevel. Fejleszti „az analizáló- és szintetizálóképességet, az emlékezetet, az elvont (absztrakt) és logikus gondolkodást, a megosztott figyelem képességét, a produktív képzeletet, az összefüggések felismerésének képességét, a gondolkodás divergens (széttartó, több megoldást nyújtó) jellegét, az összpontosítás képességét, a kreativitást, az elvonatkoztató és általánosító képességet, a problémaérzékenységet, a kombinatív képességet, a módszeres és hatékony gondolkodást, a tanulási képességet stb.”. A sakk megtanít arra is, hogy „tanulás nélkül nem lehet fejlődni, hogy az ellenfelet nem szabad lebecsülni, hogy nehéz vagy kritikus helyzetekből is ki lehet jutni, hogy egyes problémaszituációkra számos megoldást lehet találni, hogy nem szabad a harcot az első sikertelenségnél feladni, hogy a problémamegoldást ismételten újra kell kezdeni, hogy a vereséget is el kell viselni, hogy a szabályokat kötelező módon be kell tartani stb.”.

A hajdúböszörményi Wargha István Pedagógiai Főiskola tanársegéde, Molnár Balázs úgy látja, hogy „A sakkal járó feszültség, idegi megterhelés során erőteljesebben jelentkezhetnek kísérőjelenségek, mint mondjuk egy békésebb (!?) dominózás közben. Sakkozás közben remekül megfigyelhetjük egy-egy játékos (gyermek) kudarctűrését. Hogyan viseli a kudarcot, milyen énvédő mechanizmusokat alkalmaz szívesen? Vagy éppen hogyan viseli a sikert? A kudarckerülő-sikerkereső magatartásra is számos jel utal. A leginkább egyértelmű ezek közül talán a döntetlenhez való viszony: milyen állásokban hajlamos elfogadni vagy elutasítani a döntetlen ajánlatot (pl. jobb állásban is elfogadja-e)? A játszmalap vezetéséből is lehet következtetni az idegállapotra, például a kapkodóan írt játszmalap komoly belső feszültségekre, alacsony stressztűrésre utalhat. A sakk rendkívül érdekes adalékokat nyújthat a pedagógus számára egy-egy gyermek fizikai és mentális állóképességéről, küzdőképességéről, koncentrálóképességéről (pl. egy csendes gyerekről gyakran feltételezzük, hogy biztos jól tud figyelni, egy sakkpartiban esetleg kijöhet ennek ellenkezője). A társas kapcsolatok is igen jól megmutatkozhatnak: kivel játszik szívesen a gyerek, kivel nem, a kibicek viselkedése a szimpátia-antipátia viszonyokról nyújthat információkat stb. A sakk fontos információkkal gazdagíthatja a pedagógusok gyermekismeretét, hiszen ez a játék viszonylag jól behatárolt, mégis kiélezett szituációkat képes felvillantani, ahol a »személyiségkutató« gyakran többórás, és több felvonásból álló drámában ismerheti meg a két játékos és a kibicek lelki világát.”

Fekete József a gyakorló tanár és az erősebb amatőr játékos tapasztalatait hasznosító, jól felépített sakkmunkatankönyve mindeddig az egyetlen általánosan használt ilyen jellegű tanügyi segédlet Magyarországon. Egy viszonylag friss munka, Ujvári István és Szabó István Sakk-matematika az iskolában (2005) című könyvének forrásjegyzéke alapján ejtünk szót azokról a könyvekről, amelyek a sakkal kapcsolatban legtöbbet emlegetett rokon képesség, a matematikai adottságok és a szellemi torna kölcsönhatásaival összefüggő tanári tapasztalatokat ismertetnek, pontosabban azt taglalják, miként serkentheti a matematikai előmenetelt – az algebrai, a matematikai és a geometriai ismeretek elsajátítását – a sakk tárgyú feladatok megoldása. A 2002-ben Székesfehérvárott megjelent Egy emberformáló játék című munkájában Kovács Imre a játék és a nevelés hatékony összekapcsolásának gondolata jegyében vizsgál olyan fogalmakat, mint az értelem ereje, az emlékezés sajátosságai, a fejlettebb gondolkodás esélyei, döntés és alkotási folyamat, rész és egész viszonya, a gondolkodás rugalmassága. A sakk egyik megkerülhetetlen követelménye kapcsán kitér az önképzés igényére és képességére is. Mindezen tulajdonságok és képességek pallérozásához, megfelelő irányba tereléséhez a gyakorló pedagógus eszköztárából merít, s példákat sorol arra, miként tehetik hatékonyabbá a szellemi és akarati képességek fejlesztését a sakkfeladatok, valamint hogyan vethető be az oktatói-nevelői arzenál a speciális sakkismeretek megtanításába. Ősz Gábor, a törökbálinti kísérleti iskola történelemtanára, a Köllner-féle sakktanterv kidolgozója, kimunkálásának irányítója elmondta, hogy a szellemi sporttal rendszeresen foglalkozó gyerekek tanulmányi átlaga egy teljes jeggyel jobb, mint az azonos évfolyamon tanuló nem sakkozó társaiké.

Egy mesélő kedvű sakktanító műhelytitkai

Orgován Sándor keze alatt mintegy másfél évtized folyamán gyerekek ezrei fordultak meg. A patinás Petőfi Statisztika Sportegyesület nemzetközi mestere a rendszerváltozás után mindinkább „második hivatása”, az addig is kedvelt oktatói munka felé fordult, s jelenleg több százra tehető azoknak a kisgyerekeknek a száma, akik Kispest és Pestszentlőrinc óvodáiban és általános iskoláiban tartott sakkfoglalkozásait látogatják.

Zömében öt-, hat- és hétéves óvodásokkal és kisebb mértékben első és második osztályos kisiskolásokkal foglalkozom, vannak közöttük kezdő sakkozók, de olyanok is, akik már több esztendeje járnak hozzám. Az általános szellemi szintnek és a sakktudásnak megfelelően válogatom meg a tananyagot és azokat a módszereket, amelyekkel tanítványaimba oltom az ismereteket – magyarázza Orgován Sándor. – Mivel a legkisebbekben mindenekelőtt a sakk iránti érdeklődést kell felkelteni, mesemondással kezdem az ismerkedést. Sokat rögtönözök, de ez nem baj, mert itt nem a filológiai hűség a fontos. Előfordul például, hogy egy népmesét úgy alakítok át, hogy a fő cselekményszálban a sakk jelentősége domborodjék ki, vagyis lássák a csemeték: történetünk hőse csak akkor juthat révbe – adott esetben akkor nyerheti el a szeretett királylány kezét –, ha sakkozni tud. Históriáimat állatokkal is benépesítem, mert a gyerekek szívesen élik bele magukat egy-egy négylábú szerepébe.

Mindenekelőtt azt tanuljuk meg: hogyan tájékozódjunk a táblán. Mivel óvodáskorban még nem nagyon értik a kicsik az olyan fogalmakat, mint függőleges meg vízszintes, a térbeli eligazodáshoz segítségül hívom az osztálykörnyezetet. Az asztalhoz visszatérve ujjunkkal körbekerítjük a sakktáblát, és azt, aki három sarok után a negyediket is megtalálja, megdicsérem. Mint a tanításban általában, a sakkoktatásban is fontos a dicséret. Az ösztönzést szolgálják az óra végén kiosztott apró jutalmak: kis színezők, állatkák is. Az óvodásokkal heti egy foglalkozással nyolc hónap alatt jutunk el addig, hogy már elég jól tudják a sakkszabályokat, és világossá válik előttük a sakknak, azaz a király megtámadásának és a mattnak, vagyis a király elfogásának fogalma. A bábok erőviszonyait képzeletbeli mérleggel érzékeltetem. Az egyik kezemben, mondjuk egy futár, a másikban három gyalog, mert a futó annyit ér. A vezérhez már tíz parasztot kell a tenyeremre helyeznem. A következő óra elején összefoglaljuk, amit előzőleg vettünk, de van, amikor csak gyakorolunk.

Felváltva adok a gyerekeknek egyéni és csoportos feladatokat. A félénk vagy szorongó gyereknek megsimogatom a fejét, hogy lássa, nem hagyom magára, ha viszont valaki nagyon hőbörög, nyomban kinevezem főnöknek, érezze, mivel jár a felelősség, és velem kell megmérkőznie, ott pedig a helyükre tesszük a dolgokat. Az ébredő ego a játékban is jól megmutatkozik, de a túlzásokat csak óvatosan szabad nyesegetni. Már az első foglalkozásokon megtanulunk örülni a győzelemnek, és arról is beszélünk, miként kell elviselnünk a vereséget. Kis tanítványaimban tudatosítom, ahogyan a „megölt” király feltámad a következő partiban, úgy a vesztes fél is újult reményekkel vág neki a játéknak. Sokszor jönnek hozzám a szülők, s kérdezik, mivel tudom elvarázsolni a gyereküket, mert ha ők otthon megverik a lurkót sakkban, nem akar tovább játszani. Persze többször kell a kis embernek győznie, mint veszítenie, mert a kezdet kezdetén csak így lehet megszerettetni vele a sakkot. Míg a képzettebb sakkozóknál nem engedhető meg ez a kegyes csalás, ebben a korai fejlődési szakaszban szinte kötelezőnek tartom.

A következő nagy lépés a sakkpedagógiai folyamatban az eltérő dolgok megkülönböztetése. Kórusban mondatom a kicsikkel, hogy világos és sötét, aztán számolunk, és meggyőződünk arról, hogy a táblán ugyanannyi világos mező van, mint amennyi sötét. Megtanuljuk, hogy a sakkban a szerencseszám nem a hét, mint a mesékben, hanem a nyolc, hiszen mind a sorok, mind a vonalak, azaz mind a vízszintes, mind a függőleges négyzetegyüttesek ennyi részből állnak, de még az átlók is nyolc mezőt tartalmaznak. A tábla közepének meghatározásakor újabb lélektani fogást vetek be: a szándékos megtévesztést. Egy-két mezővel arrébb mutatom a centrumot, mint ahol van, mire a gyerekek felkiáltanak, hogy ez nem jó, és helyesbítik tudatos melléfogásomat. Ezzel újabb sikerélményt szereztem nekik, és a felnőttnek ez a kis botlása derültséget visz a foglalkozásba. Jó hangulattal elejét vehetjük a stressznek, s görcsösség és kudarc nélkül haladhatunk a megismerésben.

Az újabb felvonás címe „A bábok a mi barátaink”. A tábla szélétől, a bástyáktól kiindulva befelé szeretek haladni. Arra törekszem, hogy mind a két kezüket használják, hogy egyrészt manuálisan is ügyesedjenek, másrészt agyuk mindkét féltekéjét munkára fogják. A gyalogokkal való gyakorlást azért is szeretik a gyerekek, mert ez nem sakkszempontból is élmény nekik. Összegyűjthetik ugyanis a leütött bábukat, és boldogan újságolják: „Sanyi bácsi, gyere, nézd meg, hogy mennyi gyalogom van már!” Először velem, később párokat alakítva önállóan játszanak így a gyerekek. A második, harmadik órára, amikor már jól megy nekik a „gyalogos játék”, szándékosan lépek hibásat: ha észreveszik, belátom a tévedést, ha nem, felhívom a figyelmüket, lám, oldalra vagy hátra léptem, és a gyaloggal nem szabad így lépni. Vagyis a jót a rossztól játékos, vicces formában különböztetem meg, és ez jobban megragad a fejekben, mint a sima magyarázat. Mindezek a jelenetek tele vannak harsány bekiabálásokkal, olykor viszek magammal zenét, és képeket is szoktam mutatni. A nagy mágneses tábla módfelett alkalmas a tananyagban is előforduló különböző geometriai formációk – négyzet, téglalap – szemléltetésére. Az átlót egy külön erre a célra előkészített keménypapír idommal érzékeltetem, s szalvétához szoktam hasonlítani. A tisztek bemutatását a királlyal kezdem, mert vele jól lehet érzékeltetni a minden irányú mozgást, és a sakk egyébként is „királyos játék”. A tábla közepén álló király – akárcsak a huszár kivételével a többi tiszt – nyolc különböző irányban mozoghat, és ez nagy felfedezés a srácoknak. Ezután nem azért mutatom be a vezér mozgási lehetőségeit, mert a táblán közvetlenül az uralkodó mellett áll, hanem mert a vezér ugyanúgy minden irányban mozog, mint a király, csak az ő útvonalának már semmi sem szab határt, sem egyenesen, sem átlósan, persze eszményi helyzetet feltételezve, de a sakkfigurák lehetőségeit először mindig eszményi körülmények között kell bemutatni.

Ahogy haladunk, a sakkirodalomból igyekszem rövid, csattanós kombinációval végződő játszmákat mutatni a gyerekeknek. Nagy élmény látni, amikor az egyik játékos sok bábját odaadja, hogy olyan helyzetbe kerüljön, amelyben megmaradó kevés figurájával megnyerheti a játszmát. Természetesen a rejtett összefüggéseket, az állások mélyebb törvényszerűségeit is törekszem megtanítani, erre a végjátékok a legalkalmasabbak.

A legnépesebb csoportom tizenhat fős, négy óvodásasztalnál elférnek, mindegyik asztalon két sakktábla van, de szerencsésebb a kisebb létszám. Egy tizenkét fős csoporttal már nagyon jól lehet haladni. Hosszú évek óta tapasztalom, hogy azoknak, akik nehezebb sorsú, rendezetlenebb életű családból, vagyis rosszabb szociális háttérből jönnek, a sakk mentőkötél lehet. Vannak bizonyos testi fogyatékkal küzdő tanítványaim is, akad mozgássérült, csökkentlátó és hallássérült. Versenyzésre mindegyiküknek van lehetőségük. Először egymással játszatom őket, majd évfolyam-, illetve iskolaszinten vetélkednek, s ezután következik az iskolák közötti, kerületi vetélkedő. Másfél évtized alatt néhány tanítványom országos viszonylatban is ért el sikereket.

A sakk szabályjáték, a gyerekek azonban – különösen kisebb korban – a szerepjátékhoz vonzódnak, ezen keresztül kell eljuttatni őket a több elvonatkoztatást igénylő, gondolkoztató szabályjátékig. Ha ez sikerül – és legtöbbször sikerül –, a gyerek magatartása, viselkedése is előnyösen változik. Az építőkockával meg a labdával azt csinál a gyerek, amit akar, a sakkban viszont ugyanazok a szabályok vonatkoznak rá, mint a társaira, ráadásul az ilyen korlátozás építően hat a személyiségére, hiszen újabb ismeretek és készségek felé mutat utat. A szabályok tisztelete annyira a gyerekekbe ivódik, hogy ha valaki elhibáz valamit, a többiek rákiabálnak: „csaltál!”, és nekem kell igazságot tennem. A gondolkodás egy magasabb szintjét jelenti – de ezt csak iskolásoknál lehet alkalmazni –, amikor fejben kell megoldani egy hadállást, vagyis a táblát és a figurákat nézhetik, de mozgatásuk nélkül kell választ adniuk a feltett kérdésre. Külön téma a kivételek kérdése: a gyermeki gondolkodás számára kevés olyan hálás terep van annak megismerésére, hogy az olyan általános szabályok alól is akadnak kivételek, mint a sakk.

Nevelési szempontból azt is lényegesnek tartom, hogy a fiúknak egy kicsit férfias szerepet adok, s ez az óvodásoknak különösen hasznos, hiszen az óvodákban csupa nő veszi körül őket, és nagyon sok családban csak az anya neveli a gyereket, hiányzik tehát a követhető férfiszerep. Ezért mutatom be például a bátor mesehőst, aki megmenti a bajba jutott királykisasszonyt, majd két fiú próbálja meg ugyanúgy – nagyon óvatosan – a magasba emelni ugyanazt a kislányt. Lehetőségeim addig terjednek, hogy a gyerekbe oltom a dolgokon való töprengés, az igényes gondolkodás vágyát, és ehhez bizonyos eszközöket is nyújtok neki. A többi már nem tőlem függ. Ha valaki otthon önállóan is képezni akarja magát, adok neki ehhez anyagot, de úgy látom, erre kevés gyereknek van igénye.

Katonás sakk és pedagógia egy budapesti konferencián

Új kihívások a hadtudományban címmel rendeztek nemzetközi konferenciát 2006 őszén a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemen (ZMNE), ahol két sakktárgyú előadás is elhangzott. A budapesti fórum két szempontból is új színt jelent a sakk és a tudomány együttműködésének krónikájában. Ez az ősi játék a legkorszerűbb informatikai vívmányokkal társulva visszatért gyökereihez, a hadügyekhez, egyúttal bekapcsolódott napjaink katonai parancsnokainak magasabb szintű felkészítésébe, másrészt rangos nemzetközi tudományos eszmecserén talán először szerepelt a sakk önálló témaként (magyar viszonylatban ezt szinte biztosra vehetjük). A konferencia programjának ilyen jellegű kibővítését a ZMNE Logisztikai Tanszékének sakkozó múltú egyetemi tanára, Kende György kezdeményezte, aki 2006-ban a Haditudomány című magyar folyóiratban, majd az amerikai Chessville internetes fórumon fejtette ki a szóban forgó interdiszciplináris együttműködésre vonatkozó elképzeléseit, a ZMNE konferenciáján tartott előadását pedig a műszaki tudományok másik akadémiai doktorával, Seres Györggyel együtt jegyezte. Dolgozatunkban az említett Kende-írások alapján tallózunk a sakk és a harcvezetés tárgykörében a magyar tisztképzés számára is ígéretesnek látszó, egyszersmind pedagógiai-módszertani mozzanatokban bővelkedő külföldi eredményekből.

„Noha a sakkjátszma és a harc vezetése különböző dolgok, nem képzelhető-e el, hogy az utóbbit is jól lehet algoritmizálni?” – hozakodik elő a forrásai által a továbbiakban igazolandó felvetéssel Kende professzor, s munkahipotéziséhez egy világhírű magyar származású tudós fő művében keres támpontot. „Úgy gondolom – írja –, hogy a harc, a fegyveres küzdelem olyan rendszernek is felfogható, mint amilyent ’a nem kooperatív játékok elméletében az egyensúly-analízis területén végzett úttörő munkásságért’ (1994-ben John Forbes Nash-sel és Reinhard Seltennel megosztva – a szerk.) közgazdasági Nobel-díjban részesített Harsányi János vizsgál. Harsányi a korlátozott információjú rendszerekre használja jellegzetes példaként a sakkot.”

A külföldi publikációk részleteibe hatolva kiviláglik, hogy a stockholmi Svéd Nemzetvédelmi Főiskola (Swedish National Defence College) és az ausztrál Védelmi Tudomány és Technológiai Szervezet (Defence Science and Technology Organisation) kutatócsoportjai azért tanulmányozzák a sakkjáték törvényszerűségeit, hogy jobban megértsék a katonai sikerek elérésének lehetőségeit. Jan Kuylenstierna svéd kutató (a ZMNE konferenciáján A sakk mint a katonai vezetés és ellenőrzés tanításának kutatási eszköze címmel tartotta meg előadását) szerint a sakkjáték sok szempontból hasonlít a háborúra, tartalmazza ugyanis a harc fontos elemeit: a csapást, a mozgást és a védelmet. Kuylenstierna és kollégái elméleti érvekkel igazolják, hogy a sakkot választották eszközül a vezetés és ellenőrzés kutatásához. Az a helyzet, amely egy csatában tárul a parancsnok elé, „dinamikus döntéshozó helyzet” – szögezik le –, márpedig e vonások a sakkban is megtalálhatók, hiszen a játékosnak döntések egész sorozatát kell hoznia egy-egy lépés megtevése előtt, és a táblán lévő helyzet mindkét játékos döntéseinek hatására változik, valamint korlátozott volta miatt az idő is fontos tényező. A svéd kutatók megállapították, hogy a sakkal végzett kísérleteik egyéb területeken is érvényesek lehetnek, feltéve, hogy elmélet kapcsolja össze őket a célhelyzettel, és ha szakítunk azzal a felfogással, hogy az elvont laboratóriumi körülmények között kimunkált következtetések kevésbé érvényesek a külvilágban, mint a terepviszonyok között végzett kísérletek eredményeként születő megfigyelések.

A sakk és a háború között az a legfontosabb különbség – vonható le a következtetés az említett tudományos munkákból dr. Kende értelmezésében –, hogy a sakk nem tartalmazza az „információs bizonytalanság” katonai fogalmát. Míg a sakkozó látja ellenfele figuráit, és minden egyes lépését, addig a harctéri parancsnok a megfelelő felderítés hiányában gyakran nem rendelkezik elegendő adattal az ellenség fegyverzetéről vagy lőszerkészletéről. Ezért kérték Kuylenstierna és munkatársai a kísérletükbe bevont játékosokat arra, hogy mindegyiküknek legyen egy-egy táblájuk, s egy nem átlátszó paraván válassza el őket egymástól. A lépéseket ugyanis játékvezető teszi meg a táblákon, de nem mindig azonnal: az egyik kísérletben ez két lépés késleltetéssel történt. E sakkjátszmák alapján a kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy az erőfölény és a több harctéri információ kevésbé fontos abban az esetben, ha a szemben álló felek kevés információval rendelkeznek, ugyanakkor a gyors műveleti ütem jelentősége nem csökken.

Biztató, hogy a katonai szakértők sem vélekednek elutasítóan a pszichológusok és matematikusok ismertetett konklúzióiról. Peter Nicholson nyugállományú ausztrál légi marsall üdvözli az új kutatásokat, és a sakkot „a fegyvertár olyan eszközének nevezi, amely képes kifejleszteni, tesztelni és értékelni az új műveleti koncepciókat és stratégiákat; vagyis ami nem csodaszer, hanem egyike azon módszereknek, amelyek a maguk helyén értékesek”. Érdekes adalékkal szolgált e kísérletekhez az utóbbi évek legnagyobb horderejű katonai eseménye. Az iraki háborúhoz való felvonulással egy időben születtek meg azoknak a sakk-szimulációs kutatásoknak első eredményei, amelyeket az ausztrál Jason Scholz és csapata végzett. „Nagy érdeklődéssel követtük Tommy Franks tábornok és Donald Rumsfeld védelmi miniszter vitáját – világosít fel Scholz. – Az előző több anyagot, az utóbbi gyorsabb ütemet és könnyebb egységeket akart.” A helyzet sakkszimulációs vizsgálatának eredményei gyors, határozott támadó stratégiát sugalmaztak, Scholz ezért a védelmi miniszter mellett foglalt volna állást. Végül is kompromisszumos megoldás született, és a viszonylagos gyors ütem a valóságban döntő előnyöket hozott.

Kende György olyan kutatások indítását szorgalmazza, amelyek feltárnák, miként hasznosítható a tisztképzésben, valamint a BSc- és az MSc-képzésben a sakkjáték mint a képességfejlesztés és a személyiségfejlesztés eszköze; továbbá amelyek felszínre hoznák, hogy ebben a megközelítésben mit, hogyan és milyen tartalommal lenne érdemes oktatni a ZMNE-n és más magyar egyetemeken.

Irodalom
Balló, Harald E.: Die Antiquiertheit der Schachwunderkinder 2001; Csodagyerekek kölyökkora. Magyar Sakkvilág, 2005. 4. sz.
Binet, Alfred: Psychologie des grands calculateurs et joueurs d’échecs. Hachette, Párizs, 1894.
Bljumenfeld, Venjamin Markovics: Problemi nagljadno-gyejsztvennogo mislenyija na baze sahmatnogo matyeriala. Moszkva, 1945. Sahmati Enciklopegyicseszkij Szlovar, Moszkva, 1990.
Chase, W. G. – Simon, H. A.: The mind’s eye in chess. In W. G. Chase (ed.): Visual information processing. Academic Press, New York, 1973.
Enciklopegyija Sahmat: Pszihologija sahmatnoj borbi. 321–322.; Sahmati kak model naucsnih isszledovanyij. 491.
Fekete József: Sakk munkatankönyv. Magyar Sakkszövetség Kiadó, Budapest, 1993.
http://www.kidchess.com/download/chess_research_summary.pdf. 9. The Benefits of Chess in Education. ...
Fine, Reuben: The psychology of the chess player. Dover Publications, New York, 1967.
Flora, Carlin: The Grandmaster Experiment. http://cms.psychologytoday.com/articles/pto-20050614
Fodor János: A sakk személyiségformáló és gondolkodásfejlesztő szerepéről az iskolában. Közoktatás, 1995. 4. sz. 11.
Gik, Jevgenyij: Sakk és matematika. Gondolat Kiadó, Budapest. 1989.
Gobet, F.: Les mémoires d’un joueur d’échecs. Fribourg (Switzerland), Editions Universitaires. Contents (in French) Chapter 10: Conclusion 1993.
Gobet, F. – Simon, H. A.: Recall of rapidly presented random chess positions is a function of skill. Psychonomic Bulletin & Review, 3, 159–163. Abstract Preprint, 1996.
Gobet, F. – Simon, H. A.: Templates in chess memory: A mechanism for recalling several boards. Cognitive Psychology, 31, 1–40. Abstract Preprint, 1996.
Gobet, F. – Simon, H.: Expert chess memory: Revisiting the chunking hypothesis. Memory, 6, 225–255. Abstract Reprint, 1998.
Gobet, F.: Chess, Psychology. MIT encyclopedia of the cognitive sciences. Cambridge, MA, The MIT Press, 1999.
Gobet, F.: Chess expertise. International encyclopedia of the social and behavioral sciences, 1663–7., 2001.
Gobet, F.: Implicit learning of expert chess knowledge. AISB Quarterly, 114, 8., 2003.
Gobet, F. – Voogt, A. de – Retschitzki, J.: Moves in mind–The psychology of board games. Hove, UK, Psychology Press, 2004.
Groot, Adriaan de: Het denken van den schaker. Een experimenteel-psychologische studie.
Gyakov, I. N.– Petrovszkij, N. V. – Rugyik, P. A.: Pszihologija sahmatnoj igri. Moszkva, 1926.
Hanich Sándorné: Megyei Pedagógiai Körkép. 2003/1. 47–50.
Kegy, H. – Sefer Cs: Praktikum po igrovoj pszihotyerapiji. 2000.
Kende György: A sakk mint hadijáték és a képességfejlesztés eszköze. Hadtudomány, 2005. 4. sz.
Kopizyi, A.: Praktikum po art-tyerapiji. Pityer, 2002.
Kotov: Tajni mislenyija sahmatyiszta. Moszkva, 1970; A sakkozó gondolkodásának titkai. Sport Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 1977.
Kovács Imre: Egy emberformáló játék. Székesfehérvár, 2002.
Krogiusz, Nyikolaj Vlagyimirovics: Cselovek v sahmatah. Szaratov, 1967; O pszihologii sahmatnogo tvorcsesztva. Moszkva, 1969.
Martinyenko, A.: I sahi likujuty. Urjadobij kurer, 2003. 09.
Mérő László: Észjárások. Akadémiai Kiadó – Optimum, Budapest, 1989.
Miller, George A.: The Magical Number Seven, Plus or Minus Two: Some Limits on Our Capacity for Processing Information. The Psychological Review, 1956, vol. 63, pp. 81–97.
Noble, Alain: Le Jeu d’échecs a l’école. Éditeur: Poitiers, CRDP Poitiers, 1991.
Petkovic: Mathematics and chess,Dover Publications. Inc. Mineola, New York, 1997.
Polgár László: Nevelj zsenit! Farkas Endre interjú. Polgár Zsuzsa, Zsófia és Judit válogatott játszmái és feladványok. Interart, Budapest, 1989.
Polgár Zsuzsa – Truong, Paul: Breaking through: how the Polgar sisters changed the world of chess. Everyman, London, 2005.
Ree, Hans – de Groot, Adriaan: 1914–2006. http://www.chesscafe.com
Ross, Philip E.: The Expert Mind. Scientific American, 2006. augusztus.
Sefer, Cs.: K szemejnaja pszihotyerapija. 2001.
Sümegi László: Sakk és matematika, sakkmatematika. Calibra Kiadó, Budapest, 1994.
Szabó István: Sakkfeladatok matematikaversenyeken. Észak-Pest Megyei Tehetségfejlesztő, Vác, 2000.
Szabolcsi János: Rajtolt a Központi Sakkiskola. Magyar Sakkvilág, 2006. 11. sz.
Szilágyi Péter: Chaplin elámult a kis Reshevsky láttán. Csodagyerekek kölyökkora. Magyar Sakkvilág, 2005. 4. sz.
Szilágyi Péter: Gondterhelt szépségek. Női sakkozók gondjai. Magyar Sakkvilág, 2005. 8. sz.
Szilágyi Péter: A legszabadabb információs rendszer előnyei. Kézirat, 2006.
Szpivakovszkaja, A.: Pszihotyerapija: igra, gyetsztvo, szemja. Pressz, 1999.
Ujvári István: Sakkmatematika. Pest Megyei Pedagógiai Intézet, Budapest, 1990.
Ujvári István – Szabó István: Sakk-matematika az iskolában. Vác, 2005.
http://www.chesscafe.com; Susan Polgar on chess c. állandó rovat

A honlapon található tanulmányok, egyéb szellemi termékek, illetve szerzői művek (a továbbiakban: művek) jogtulajdonosa az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet. A jogtulajdonos egyértelmű forrásmegjelölés mellett felhasználást enged a művekkel kapcsolatban oktatási, tudományos, kulturális célból. A jogtulajdonos a művekkel kapcsolatos anyagi haszonszerzést azonban kifejezetten megtiltja.