Közszájon forog egy anekdota. A nyolcvanas évek vége felé, amikor már nagyon világosan látszott, hogy a szocialista társadalmi modell végóráit éli, a rendszerváltás szálláscsinálójaként számon tartott kormány művelődési minisztere két olyan döntést hozott, amellyel - úgy vélte - sikerül átmentenie pozícióját az új korszakra is. Megszüntette az orosz nyelvtanítás általánosan kötelező jellegét, s meghirdette az évsz ázados tradícióval rendelkező nyolcosztályos gimnázium s vele együtt a négy plusz nyolc évfolyamos oktatási szerkezet visszaállítását. A miniszter azonban ennek ellenére nem lett igazán sikeres, mivel egyrészt az új hatalom magját alkotó, történészekből lett politikusok nem adtak lehetőséget számára elképzelései megvalósítására, másrészt a több mint négy évtizeden át létező nyolc plusz négyes iskolai alapszerkezet a szerkezetváltó iskolák számának néhány éven át tartó gyors növekedése ellenére megmaradt.

Régóta foglalkoztat, hogy a tudós történész miniszter valóban az anekdotában szereplő ok miatt akarta-e az oktatási rendszerváltás sajátos szimbólumává lett nyolcosztályos gimnáziumot, vagy ennél mélyebb oktatáspolitikai megfontolások késztették a tradicionális középiskola eszméjének újraélesztésére. Meggyőződésem, hogy őt is, mint a nyolcosztályos középiskola általánossá tételének sok-sok laikus és szakértő hívét az oktatás minőségének emelése, az egykori nagyhírű alma materek világának vonzása, egy szélesedő, s hatékonyságában is egyre növekvő szellemi elitréteg, a művelt középosztály megteremtésének, a hagyományos értelemben vett polgárság kialakulásának az igénye vezérelte. Ehhez képest azok a pedagógiai, tantervelméleti és fejlődés-lélektani szempontok, amelyeket ennek a klasszikus isk olaszerkezeti modellnek az elkötelezettjei felsorakoztattak, valójában másodlagosnak tekinthetők. A nyolcosztályos középiskola újraélesztése mögött tehát kezdettől fogva sajátos világ-, társadalom- és nem utolsósorban történelemszemlélet áll.

Mint ahogy egyértelmű, hogy a "négy plusz nyolc" ellenzői sem csak és nem elsősorban pedagógiai megfontolások, hanem markáns politikai, világnézeti elköt eleződések jegyében fogalmazták meg ellenvéleményüket. A nyolcvanas évek vége óta hangoztatott ellenérvük szerint ez a szerkezeti modell nem segíti a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentését, hanem éppen tovább növeli a kulturálisan hátrányos rétegek leszakadásának veszélyeit, s nem segíti elő a modernizációhoz szükséges humán erőforrások valóságos növelését. Egy szűk szellemi elit képzésének ad elsőbbséget kritikusai szerint, megfosztja a társadalom többségét a valóságos felzárkózás lehetőségétől.

A vita - hol csendesebben, hol hangosabban - lassan egy évtizede folyik. Megegyezésre, konszenzusra egyelőre kevés az esély, talán ezért is vette le a politika a napirendről a közoktatás szerkezetére vonatkozó döntések meghozatalát. Ettől függetlenül - jóllehet a korábbiaknál csekélyebb intenzitással - tovább folytatódik az iskolai szerkezetváltás, amely alapvetően az általános iskola felfelé, a gimnázium lefelé terjeszkedésében jelentkezik. E mögött ma azonban sokkal inkább egzisztenciális érdekek, mondhatni önfenntartó reflexek, mintsem értékszempontok, világképből eredeztethető oktatáspolitikai törekvések húzódnak meg.

Januári számunkban - a vita bármilyen jellegű eldöntésének szándéka nélkül - kísérletet teszünk a polémiában megjelenő jellegzetes álláspontok felvillantására, s a már működő nyolcosztályos modell pedagógiai és fejlődés- lélektani tapasztalatainak bemutatására.

Schüttler Tamás